2024. március 24., vasárnap

Hans Carossa: A régi kút

Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber
kutunk vize csörög csak odakint.
Kit szálláson nálam talált az éjjel,
e hangot még hamar megszokta mind.
 
Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,
csikordúlnak a kavicsos utak,
nyugtalanság járja körűl a házat,
az ezüst csörgés egyszerre kihagy,
 
s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik
s csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és tenyeréből iszik.
 
Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Óh, örűlj, hogy nem árva a vidék.
Sok vándor halad a csillagos éjben
és némelyik még uton van feléd.
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

John Ashbery: Városi délután

Köd fátyla borítja ezen a fényképen
Ezt a mindenki által elfelejtett
Régi délutánt, legtöbbjüket mostanra átszippantotta
Sivítva az öregkor és a halál.

Ha valaki meg tudná ragadni Amerikát,
Vagy legalább azt a finom feledékenységet,
Amely beszivárog vázlatainkba,
Pecsétjével köteteinket meghatározza,
Múlandó az is,

De csakúgy megemlékezés,
Mert meghatároz mégiscsak:
Fémszürke füzérek, az a hármas
Arra vár, hogy váltson a lámpa,
Szellő lobogtatja egyikük haját
Fejjel lefelé egy tócsa tükrében.
 
(Mohácsi Balázs fordítása)

Louise Glück: Szilfák

Reggel óta próbálom elválasztani
a szükséget a vágytól. Most, a sötétben,
csak a keserűség fog el, ha magunkra
gondolok, ahogy építünk, deszkát gyalulunk,
mert egy ideje kitartóan a szilfákat
figyelem, és láttam,
hogy ennyire görcsös és merev törzset
a gyötrelem teremt,
amitől, már megértettem,
minden forma kifacsarodik.

(Ford: Gerevich András)

Derek Walcott: Szerelem szerelem után

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,
s azt mondja, ülj ide. Egyél.

Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett
egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.

Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,
a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

(Ford: Devecseri Gábor)

2024. március 23., szombat

Thomas Bailey Aldich: Az őrizetlen kapuk

 Szélesre tárva, őrizetlenül áll kapunk
Vad hordák zúdulnak be rajta
A Volga és tatár sztyeppék népe
Arctalan kínai agyagfigurák,
Maláj, szkíta, német, kelta és szláv
Hozzánk fut az Óvilág nyomora elől,
Idegen isteneket és szokásokat hoznak
Vad szenvedélyük itt nyújtózik ki
Az utcán harsog jöttment nyelvük
Hangja sértő a mi fülünknek
Bábel rettentő lármáját idézi.


2024. március 17., vasárnap

Jenny Joseph: Csak szólok

Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani
Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól.

Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam,
És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik.
Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok
És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket
És végighúzom a botomat a kerítéseken
És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány
Papucsban csoszogok kint az esőben
És leszedem mások kertjében a virágokat
És megtanulok hegyeset köpni.

Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz,
Betolhatsz egyben három kiló kolbászt
Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával
És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban.

De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig
És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán,
És persze jó példát mutatni a gyerekeknek,
Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat.

Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most?
Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan,
Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani.
 
(Ford: Molnár Adél)

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Weöres Sándor: Majdnem szonett

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én…

Juhász Gyula: Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
 
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
 
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Mihail Lermontov: Tamara királynö

A Dáriel-szorosban, ott, hol a
Tyerek zuhogva hull a mélybe le:
Magános, régi, roskadt tornyot tart
A palaszikla magas teteje.
 
Ezen toronyban élt s uralkodék
Keményen a királyi Tamara,
Ki, bár miként az ördög, oly gonosz:
De bájos, mint az isten angyala.
 
Az éjhomályban a toronybul a
Fellángoló tűz messze elragyog,
S lobogva csábít: jertek! jertek! itt
Jó nyugtanyát lelhettek, utasok!
 
Ki a királynő csábszavára hajt:
Szerelmet érez csakhamar szive;
Miként ha megbűvölnék - kába lesz,
Keblét feszíti vágyak vad heve.
 
Pásztor, kalmár s bajnok, varázsszavát
Hallván, bódultan bolyg e hang felé;
És a torony kapuja megnyilik -
Órjás, éjszínű eunuch lép elé.
 
Benn a királynő gazdagon diszes
Csillámló mezben vendégekre vár,
Fekvése oly ingerlő; asztalán
Lángborral telve áll kancsó, pohár.
 
S a légen át gyakran lágy suttogás,
Csókcsattogás - ajk az ajkhoz tapad -
Majd halk nyögés hallatszék, néha meg
Hallat az éj rejtelmes hangokat:
 
Úgy, mintha e teremben férfi, nő -
Víg nászsereg, mennyegzőt ülne meg,
De borzalommal telnek el legott:
És gyászmenetté vál a násztömeg...
 
- Azonban a szokatlan hangok a
Toronyban, íme, elhallgattanak,
Csend s romhomály szállott belé, mihelyt
Eljött a reggel, fölbukott a nap.
 
S titokban egy holttestet visznek a
Folyamhoz, hol gyors habja partot ás;
Az ablaknál fent halvány nőalak
Hajol ki, és susogja: "Megbocsáss!..."
 
És két szemének napja úgy sütött,
És hangja oly édes volt, s reszketett:
Miként ha még viszonttalálkozást
Ígérne - és szerelmi élveket...


 (Thaly Kálmán fordítása)

2024. március 10., vasárnap

Arany János: A vigasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

 Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

 Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

 Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

 Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.


 

Richard Eberhart: Túltenni a fákon

 Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem. Mind
Legalább olyan százéves-természetű, és
Huszonöt métert markolnak a levegőbe a partról.
Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a hó
Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti őket,
Földre rántja nagy karjukat; olykor csöndesen állnak,
Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És élőbbek,
Mint a mi megszemélyesített természetünk.

Mi: változunk. De ők mintha így szólnának: Állok,
És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,
Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt le.
Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a jég, hogy
Vált az év; rendíthetetlenek; de az a fenyőillat
Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,
Milyen árnyaltan élnek évet és napot,
Ahogy felülemelkedést sugallnak.

Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.
Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,
Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,
És ha a jelenkor bőséges harcaiban
Meghal egy-egy fiatalember, azzal is
Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort
Megéltek már e földön. Ember-feletti
Igazság címertanát tartják a magasba.

És viszontlátjuk bennük vágyainkat:
Az állandóságot! mely legföljebb övék
- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.
Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak ölni,
Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké
Azt a tökéletességet hordják, melyet mi csak
Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.
Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is miért.

(Ford.: Tandori Dezső)

Leonard Nolens: Kvartett nagy szavakra

 1.
Szobában ülsz, az életedre gondolsz.
Az életed az életedre gondol.
Gondolatod gondolatodra gondol.
Mintaszöveg és kéziratok nélkül
ül a szobában életed: az életedre
gondol, tárgytalan létedre.
Életed: magányos, néma utazás
e kövekkel teleszórt sivatagban,
lobogó vízben kő, felrobbanó.
Keresztmetszetét nem láthatja senki.
2.
Tengerparton sétálsz, a vizet olvasod.
Szemed a hullámok óralapját nézi.
Alatta a tekintet ketyeg, téged olvas.
Nem érkeztél. Partra mosott a víz,
Hogy életed olvasd, hogy sétáló lépteid ütemét
a mérhetetlen tenger-könyv mértékével mérjed.
Mindennap kimondod. Magányos, néma szó.
Tengerhez írt levél. A tenger olvassa, diktálja a léted.
Hang utazása át az időn, ütembe rendezi hangodnak ritmusát.
Te, a tenger s az életed a tengerparton sétál.
3.
Városban laksz, beszélsz a házakkal, felhőkkel, a fákkal.
Beszélsz mindennel, aminek valaha szájat, fület adtál.
Beszéded azzal beszél, amit ők hallanak és beszélnek terólad.
Utcában laksz. Tied az utca fénye, emberei,
De csak addig, míg mondod, míg engeded, hogy mondják,
Amíg csendjeidre a hallgatás pecsétje nem kerül.
Húsod és véred magányos és néma. Nem lehet szavakká.
Nem tieid. De övék az a hallgatással terhes óra,
Melyet a föld vízből s tűzből gyúrt anyaggá.
Tested az űrt mondja, mely ellentmond neked.
4.
Ágyban fekszel, a meghalásra gondolsz.
Gondolatod meghal gondolatodban.
Meghalásod a halálodra gondol.
Őstörvényűen, egy apa idegeivel gondol
meghalásod a halálodra, gondolhatatlan.
Halálodra, amelynek tárgya van.
Halálod néma és magányos utazás
az űr futóhomokján át, az űr
dallammá élesedik, dallam-kaszává.
Partitúráját nem láthatja senki.

(Ford.: Daróczi Anikó)

2024. március 8., péntek

Végvári (Reményik Sándor): Anteus

Talán-talán indultam volna már;
Mint szemfedő alatt egy nagy halott:
A hó alatt úgy pihent a határ.
Talán-talán indultam volna már…

Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal,
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!

Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?

Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben,
Te balga vándor, úgy-e a halált?

Akkor suhogtak fenn a fellegek:
Mi elmegyünk és boldogulunk másutt,
De Te nem leled másutt helyedet!

Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!

És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot.

Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.

És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!