2014. június 29., vasárnap

Bianki, Vitalij Valentinovič: Július



-Az újesztendei találkozás óta- mondta az Öreg Veréb - hat hónap szállt el, éppen egy fél esztendő. Jegyezd meg: az év második fele nyár derekán kezdődik. Most július van. 
Ez a hónap a legbőkezűbb kölykökhöz és fiókákhoz. Sokat ad mindenből: napfényből, melegből, mindenféle jóízű falatból.
- Köszönöm - mondta Picinyke cinke.
És elrepült. 
"Ideje, hogy letelepedjem - gondolta magában. - Van elég faodú az erdőben. Választok egyet, amelyik megtetszik, beköltözöm, s élek kedvemre a magam házában!"
Gondolni gondolta, de a tervet nem volt olyan könnyű végrehajtani.
Az erdő valamennyi faodúja foglalt volt. Madarak fészkeltek mindegyikben. Az egyikben még csupasz fiókák, a másikban már pelyhesedők, a harmadikban tollasodók, de egytől egyig sárga csőrűek, tátogók, és ennivalóért sipognak - csipognak napestig.
Szüleik szorgoskodnak, ide - oda röpdösnek, legyeket, szúnyogokat, pilléket kapdosnak, hernyókat, kukacokat gyűjtögetnek, maguk nem nyelnek le egyet se: fiókáiknak hordják. De nem panaszkodnak, inkább még énekelgetnek.
Elunta magát Picinyke egymagában.
"Segítek etetni a fiókákat! - gondolta magában. - Örülnek majd a szülők, hogy könnyítek rajtuk!"
Talált a fenyőfán egy pillét, csőrébe kapta, körülnézett, kinek adja.
Hallja, hogy a szomszéd tölgyfán tengelice fiókák csipognak, ott ring a fészkük egy ágon. Hopp! - odaröppent Picinyke, s beledugta a pillét az egyik fióka kitátott csőrébe. Bekapta a fióka, de lenyelni nem tudta: igen nagy volt a pille.
Igyekezett a butácska, erőlködött, hiába, nem sikerült. 
Fulladozott már a kis tengelice. Picinyke rémülten kiáltozott, nem tudta, mitévő legyen. Akkor röppent oda a fióka anyja. Kirántotta csőrével a pillét a fióka torkából, és eldobta. Picinyke cinkére pedig mérgesen ráförmedt:
- Takarodj innen! Majdnem megfullasztottad a kicsinyemet! Hát szabad egy ilyen csöppségnek egy egész pillét a csőrébe tömni? Hiszen még a szárnyait sem tépted le!
Picinyke besurrant a sűrűbe, ott meghúzódott: fájt neki is a szidó szó, szégyellte is magát.
Napokig szálldosott a z erdőben, egyedül, mint az ujjam: senki sem fogadta be társaságába.
Az erdőben pedig egyre nagyobb csapatokban tódultak a gyerekek. Kosarakkal jöttek, énekelve, aztán szétszéledtek, és szedték az erdei málnát. Jutott a kosárba is, a szájukba is. 
Picinyke egyre körülöttük sürgölődött, ágról ágra röpdösött a közelükben, vidámabban telt az idő a gyerekekkel. A nyelvüket ugyan nem értette, azok sem az övét.
 Egyszer csak mi történt: egy pöttöm kislány betért a málnás sűrűjébe, ott lépkedett egyre beljebb - beljebb, szedegette a málnát.
Picinyke cinke ágról ágra szállva követte. Hát mit lát: egy óriási medve üldögél a málnásban.
A kislány éppen feléje tart - nem látja.
A medve sem látja őt, mert az is málnázik. Lehajlít mancsával egy - egy ágat - bele a szájába. 
"Jaj! - dobban meg a szíve Picinykének. - Mindjárt odaér hozzá a kislány, ez a szörnyeteg meg felfalja! Meg kell mentenem! Megmentem!"
És elkiáltotta magát a faágon, a maga nyelvén, cinkenyelven:
- Kislány, kicsi lány! Kicsi lány! Ott a medve! Vigyázz! Vi - gyázz!
A kislány ügyet sem vetett rá, mert egy szót sem értett belőle.
Bezzeg a szörnyeteg medve megértette: két lábra állt, körülpillantott: hol a kicsi lány?
"No - gondolta rémülten Picinyke -, most vége szegénykének!"
De másképp történt. A medve, amikor a kislányt észrevette, négy lábra ereszkedett, és csörtetve elinalt a bokrok között.
Elámult Picinyke:
"Meg akartam menteni a kislányt a medvétől, s lám, a medvét mentettem meg a kislánytól! Haha, ekkora nagy szörnyeteg, s megijed egy pöttöm emberkétől!"
Azóta, ha gyerekekkel találkozik az erdőben, zengő dalocskát fújdogál nekik Picinyke:

Kicsi fiú, kicsi lány!
Frissen kelj fel, jó korán!
Ki korán jár az erdőben,
gombát, málnát talál bőven, 
de a későn kelőnek 
csalán jut, meg beléndek!

Az a kislány, aki elől a medve megfutamodott, mindig kora reggel jött az erdőre, és mindig teli kosárral ment haza.



(fordította: Rab Zsuzsa)

Szabó Lőrinc: Varázskert


Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik; lelkem erejét
egy egész kert virágai, hogy isszák.

Én vagyok az a kert; virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét;
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van.

Ellenségem irigy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat;
hulljon a férges, kell a rovaroknak.

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág - raj;
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik; növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

Paul Verlaine: Mivelhogy nő a fény

Mivelhogy nő a fény, mivelhogy itt a hajnal,
mivel, bár eddig úgy bújt tőlem, a remény
fordul megint felém, ki hívom bús ajakkal,
mivel, úgy látszik, mind e boldogság enyém,

vége most, vége a gyászos gondolatoknak,
vége a lidércnek, s főképp, ah! vége a
szájbiggyesztő gúnynak, s a szavaknak, melyek csak
a léleknélküli szellem diadala.

El veled, feszülő ököl s harag a sok rossz
s buta ember miatt, aki belénk botol;
el, bosszú s rágalom, te gyalázat, te mocskos!
el veled, feledést hazudó alkohol!

Mert, hogy egy drága Lény áldásában felém tör
újra a fény s áthat éjsötét kínomon,
az első és örök szerelem szent kegyéből
csak a jóságot és a mosolyt akarom,

azt, szelíd tűz-szemek, általatok vezetve,
s általad, kéz, melyben remegni fog,
hogy büszkén léphessek jövő utamra, fedje
bár moha, vagy fedjék sziklák és kavicsok;

igen, büszkén s csöndben akarom róni végűl
s máris, mely vezet, a jó cél ösvényeit
vad vágyak s omlások dühe és kínja nélkül:
ez a dolgom s a sok víg csata boldogít.

És mert könnyebb, ha zeng, a lassú út s az élet,
egyszerű dalokat dalolok majd, s hiszem,
hogy Őneki se lesz ellenére az ének;
s más Éden igazán nem kell többé nekem.

Reviczky Gyula: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.
Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.
Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.
A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.
Vannak jó lelkek még a földön! 
Vigasztalásul vallom és hiszem. 
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek, 
És nem irígyli sorsuk' senki sem

Szabó Katalin: Néha kell

Néha kell, hogy érezd,
Milyen az megalázva.
Mikor ijedten keresed lelked hátsó ajtaját,
Hol a benned megbúvó rosszindulat
Mint titkos szeretőd oson el.
Mikor aznapi revüd final show-jaként
Öltöd fel hazug mosolyodat.

Néha kell, hogy érezd,
Milyen pőrén állni.
Mikor sietve kapnád magad elé,
Takarni gyarló testedet,
Életed legnagyszerűbb jelmezét,
A tökéletesen hímzett, csillogó
Színpadi lelkedet

Néha kell, hogy érezd,
Milyen az vértől lüktetve fájni,
Mikor ijedten kapkodsz
Minden feléd dobott szó után,
Hogy megtaláld, mi sebedre tapasz lehet,
De nem akarsz semmiért, semmiért fizetni.
Pedig egy nyíltan kimondott ,,Bocsánat!"
Az ára csupán ennyi.

Néha kell, hogy érezd.
Milyen az, a mélybe zuhanni,
Mikor hamis angyalszárnyaid úgy hullanak rólad,
Ahogy Ikarosz ragasztott tolla a naptól megolvadt.
Mikor érzed, milyen, ha nincs talaj a lábad alatt,
Hogy lejáratott trükkel igazolja mennyei mivoltodat.
Hogy érezd egyszer a valódi zuhanást,
Hol a mélyben lent,
feszített pokróccal várt rád egykor
Egy igazi jóbarát.

Dsida Jenő: Imádság

Uram! borzasztó! megöl ez a köd,
Ez a homályos, titkos sejtelem!
Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad,
Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, -
Sehol menekvés! Sehol pihenő!
Homály előttem és hátam megett!...
Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Szökkenjen lángba éther, levegő!
Tüzes lángkévét löveljen a föld!
Szemet-vakító tűztenger legyen,
Mi földet, eget és mindent betölt! -
S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó,
Jajongó lánggal, énmagam legyek!...
- Csak ez a sápadt, kínzó félhomály,
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám,
A nem-tudásnak örök éjjele,
Melyben kialszik érzés, gondolat,
S az öntudatnak halvány mécsbele;
A mindenségből egy nagy semmiség lesz:
Nem lesz kérdés és nem lesz felelet...
Semmit se bánok, csak e félhomály
Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!

2014. június 28., szombat

Robesque: Álom


Belélegzem illatod.
Vállad gödrébe csókolok
gyengéden. Ajkammal épphogy érintlek,
félve attól, hogy felébresztelek.
Megrezzensz. Nem is alszol tán.
Sóhajtasz, s azután
felém fordítod fejed.
Ajkaddal ajkamat keresed,
nyelveddel nyelvemért kutatsz,
száddal szorosan szájamra tapadsz.
Csókolsz. Vadul. Édesen.
Gyöngéden szenvedélyesen.
Csókollak. Csókodra szomjazom.
Ébren vagy? Vagy csak álmodom?
(nem tudom)
Ébren álmodva szerelmeskedünk,
majd egész éjjel úgy ölelkezünk,
mint kik örökre összetartoznak,
mert szívükben szerelmet hordoznak.
Boldogan hunyom le a szemem,
mert mellettem vagy,
s együtt alszol velem"

  ... és felébredek...

Áprily Lajos: Naplemente


Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét. 

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony. 

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.

Baranyi Ferenc: Egy perccel hamarabb

Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.

Robert Desnos: Annyit álmodtam rólad

Annyit álmodtam rólad
hogy már nem is vagy valóság
Lesz-e még időm elérni ezt az élő testet
s megcsókolni e szájon ennek a drága
hangnak születését.
Annyit álmodtam rólad
hogy karjaim melyek úgy hozzá
szoktak hogy ha árnyadat átkarolják, 
a saját mellemen kulcsolódnak össze, 
talán nem is tudnák átérni testedet.
S ha valódi alakjában megjelennék az, ami napok
és évek óta kísért s fogva tart,
magam változnék árnnyá biztosan.
Ó érzelmek billenő mérlege.
Annyit álmodtam rólad hogy 
most már biztosan késő lenne felébrednem. 
Álltomban alszom, testemet kitárva
élet és szerelem minden tüneményeinek, és te,te
számomra egyedül létező, tán még annyira se tudnám
megfogni a te homlokodat és ajkaidat,
mint a legelső errejövő ajkát és homlokát.
Annyit álmodtam rólad,
annyit jártam, beszéltem, aludtam a kísérteteddel, 
hogy mégsem marad számomra más, mint hogy kísértet
legyek a kísértetek között, hogy százszor árnyabb
árny legyek az árnynál, mely életed napóráján
vidáman sétál most és mindörökké.

József Attila: Könnyű emlékek

Könnyű emlékek, hová tüntetek?
Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
Már nem élhetek meg nélkületek,
már nem fog kézen, amit megfogok.
Egy kis játékot én is érdemelnék, -
libbenjetek elő, ti gyönge pillék!

Emlékek, kicsi ólomkatonák,
kikért annyira sóvárogtam én
s akiknek egyengettem szuronyát -
törökök, búrok, gyűljetek körém!
Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
Nehéz a szívem.
 Védjetek meg engem!

2014. június 25., szerda

Dsida Jenő: Leselkedő magány

És egyszer, tudom, te is elmégy 
a nyughatatlan árnyak útján. 
Mogorva lesz, üres és értelmetlen 
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót. 
Küntről beszitál, borzongat a köd 
s az esti szél bezúg, besír 
a végtelen fjordok felől.

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra, 
örökmécsest gyújtok elébe... 
És csöndesen a küszöbre ülök.

Ady Endre: Vér és arany

Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kín hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.

Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.

Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér,
De él az arany és a vér.

Nemzetek halnak s újra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam,
Vallja mindig: vér és arany.

Juhász Gyula: Valakinek

Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!

Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?  

2014. június 23., hétfő

Fésűs Éva: Csak ennyi

Amit ma megtehetsz, kevés,
mégse halaszd el holnapig;
részekbol teljesül az egész,
nagy szívvel tedd meg a kicsit.

Amit ma eltehetsz se sok,
- nincsenek garasos csodák, -
de valaki örülni fog
még ennek is, hát add tovább.

Ezer szóból csak egy igaz,
és sok beszéd elrejtheti,
ha rábukkannál, melyik az,
ne tétovázz kiejteni.

Naponta egy lépést tehetsz,
hogy messzi célodat elérd,
de ne csüggedj, 
Aki szeret
ugyanígy elindul feléd.

Radnóti Miklós: Este a kertben

Égen az újhold oly vékonyka most,
mint apró seb, melyet a fecske ejt,
villanva víz szinén és utána
rögtön elfelejt.

Már éjszakára ágyazott a kert,
az álmos sok bogár virágba bútt
s a hetyke tulipán álldigálva
ágyán, elaludt.

Könnyen lépek hát s arra gondolok,
hogy asszonyomnak nyakán a konty tán
olyan, mint szusszanó arany pont egy
boldog vers után.

S mondom a verset; törekedik már
s úgy hangosodik szájamon, mint hű
lehellet csók után és mint avar
között az új fű.

S verssel térek a házba, ahonnan
az asszony fut elém és hordja hó
nyakán a kontyot, mely ha kibomlik,
arany lobogó.

2014. június 21., szombat

Hősök

Ma olvastam, hogy akik a 80-as évek előtt születtek, azok valódi Hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1980 előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil.
Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenesági rokona.
Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem. (- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!)
Étkezési szokásaink Schubert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy mcdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a pre Domestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg spectruma (az valami számítógép vót), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. Kicsit le is maradtunk, bevallom már háromszor vettem ki egyik kedvenc filmem DVD-n a tékából, de még nem nagyon sikerült lejátszanom. Mindig lengyelül indul el, én meg egy negyedóráig nézem, aztán inkább visszaviszem.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pinpongasztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket.
Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők... Mégis itt vagyunk
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult.
Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz.
Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Nekünk a szexhez nem kellett pornófilm és szexújság, de még szálloda sem. Akkor és ott csináltuk, ahol lehetőség volt rá, és ha valamit rosszul csináltunk, vállaltuk a következményeket, és újra próbálkoztunk. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehet el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.


(Találtam a neten)

Paul Verlaine: Rólad álmodtam éjszaka

Rólad álmodtam éjszaka: 
ezer ájult pózban hevertél 
és gőgicséltél és fecsegtél. 

Tested gyümölcsök zamata, 
s habzsoló szám minden parányi 
hely-völgyét meg tudta találni. 

Rugalmas voltam, óh milyen 
csodálatos, kifogyhatatlan: 
vágy, forró, és hús, olthatatlan! 

S te dolgoztál, édesem: 
milyen forró vágy, hús, tüzesség! 
és mennyi gazella-ügyesség! 

Karjaidban ébredtem, és 
az ünnep - szebben, édesebben - 
folytatódott forró öledben. 

(ford.: Szabó Lőrinc)

Radnóti Miklós: Páris

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjúságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szívemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétaltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, zengő állomások:
CHÁTELET-CITÉ - St. MICHEL-ODÉON!
S DENFERT-ROCHEREAU - úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! - kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.

Nemes Nagy Ágnes: Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő, 
engedj nagyot lélegzenem, 
angyalruhák lobogjanak 
mellkasomban ezüstösen, 
akár a röntgenképeken. 

Egy ezüstnyárfát adj nekem, 
arcom a rezgő lombba nyújtva 
hadd fújjam rá lélegzetem, 
s ő fújja vissza szüntelen 
új, szennyezetlen életem, 
mig kettőnk arca közt lebeg 
a lélegzetnyi végtelen.

Radnóti Miklós: Szerelmi ciklus

Vetkőztél tegnap az ablak előtt 
a beszűrődő lila fényben 
kacagtak az árnyad vonalai 
és a megfogyott, könnyes holdsarló 
babonás arany kalapként, remegőn 
koszorúzta meg a hajadat... 

Hallod, a fal mögül a szomszédban 
valahol gramofon zenél egy régi 
volgaparti, bús melódiát és 
az óra nyögi kinn az éjfelet... 

Hagyd ott az ablakot, az aranyos 
holdas kalapot és dobd a ruhát 
a hallgató, fekete székre 
és a meztelenséged add nekem.

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.
A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.
Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.
A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.
Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.
Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.
Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyú lenne fölriadnom.

2014. június 18., szerda

József Attila: Szerelem ez?

Őrjöngök Rád, ha néznek,
Szeretne ütni két kemény ököl,
Hogy útálom ízét a sárga méznek,
Agyamban, hogy csak arcod tündököl,
Hogy megvetem szelét az élet-vésznek
S haraggal bámulok az égre föl
S ha sírni kéne, könnyeim is késnek
S belõlem minden jóérzést kiöl.
Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,
Csak azt tudom, hogy megbolondulok,
Bronzajkaim, mint gyáva koldusok,
Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap,
Érzem, szaladj, rohanj kezem elõl!
Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl,
Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén
Hogy zúz sebet e gyáva két ököl
S csókolj bolondul holtak füstös üszkén.
Akarom kezeimbe sodorni hajad,
Akarom megízlelni telér ajakad,
De mondd nekem, ki eddig nem is hittem,
Karodban él az ifjú Életisten!

A. Sz. Puskin: Nem, már nem vonzanak


Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rám tapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör,mint a tenger...

    (Szabó Lőrinc fordítása)

Kányádi Sándor: Kérdések

Feküdtél-e már késeken,
háltál-e jégen meztelen,
hagyott-e már úgy el a vér,
öntött-e már úgy el a vér,
hogy ne hallj, ne láss?
Borult-e rád már óceán,
nyelved volt-e már celofán,
robbant-e szét már szemgolyód,
mint a mélyvízbõl kifogott
halaké?

Voltál-e lábon égetett,
tépték-e ki a gyökered,
faragták-e a csontodat,
millió tonna súly alatt
nyögtél-e már?
Vertek-e földbe, mint karót,
rügyezett-e már két karod,
hullattál-e már lombokat,
voltál-e üresen maradt
fészek a fán?

Váci Mihály: Tenyér



Hozzád forrasztanak a csókjaim,
ahogy fészküket az ereszhez
csókolgatják a szomjas fecskék.
Ölelgetésed úgy kötözget
köréd, mint madár a fészkét
szálanként illesztgeti ághoz.
Szerelmed átfog, mint madarat a szárnya,
- s ha ökölbe szorít a küzdelem haragja,
befelé fordult könnyeimet te tűröd.

Szabó Lőrinc: Biztató a tavaszban

Töröld könnyed, gyűrd le fájdalmadat,
te nem azért vagy, hogy odaragadj
ügyhöz, múlthoz, amely nem a tiéd,
és dac poshasszon és keserűség.
Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket,
s könnyűlsz tőle!)... Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!): nézd a rétet, a
nagy fényt, a Feltámadást!... Tavasza
jött újra a földednek: nézd, a nép
dolgozik, szépül város és vidék:
nem árt, hogy eltűnt sok gőg, régi copf,
s jobb lesz a jó, ha te is akarod,
ha igazán: ...másét és magadét,
úgy gyógyítod ama ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szíved,
ami sosem elég, a Szeretet!

2014. június 17., kedd

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint útszéli virágot.
Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.
Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon. 

Robert Desnos: Tündérmese


Már ki tudja hányszor akadt
férfi, aki egy nőt szeretett.
Már ki tudja hányszor akadt
nő, aki egy férfit szeretett.
Már ki tudja hányszor akadt
nő vagy férfi,
aki nem szerette azt,
aki őt szerette.

De csak egyszer, talán csak
egyetlen egyszer akadt
egy nő meg egy férfi,
aki egymást szerette.

(Somlyó György fordítása)