2014. augusztus 31., vasárnap

A Hold könnye


Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.

Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.

Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott..

Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét...

A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.

Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.

Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána.

Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.

Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?

Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.

Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.

A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.

Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.

Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.

Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét...

A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.

Paul Verlaine: Semmi mást!

A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
csak simogatni huncut mozdulatban,
s ily édesen szemtelen lenni, lásd,
ennyi az, amit tudok, kis tudatlan!

Ma bizony jó botrányosak leszünk,
mint az őzike párjával az erdőn,
nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
korláttalan, tobzódóan, üzelgőn
ma bizony jó botrányosak leszünk.

Főleg irodalomról ne beszéljünk
(ördögbe minden szerzők, kiadók!)
A bátor természethez visszatérünk,
minden szemérmet vígan tagadók,
s főleg irodalomról nem beszélünk.

Élvezni és aludni: akarod?
ez lesz ma nékünk első és utolsó,
legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
erény és vétek, bölcső és koporsó -
élvezni és aludni: akarod?

(Babits Mihály fordítása)

József Attila: Fák

Puha szántások esővert, leves
gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
apadt mellű ködöt.
Sárga levelük lefele konyul,
törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul
s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
megvillantja a fagy.

Weöres Sándor: Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Márai Sándor: Zsoltár

A gyönyör fáj,
kéjes a bánat,
erős sodrával
örökre árad.
Ha elhord messze,
visszahoz egyszer,
mély folyóteste
úgyse ereszt el.
Partok dalolnak,
a fák jó zöldek,
ne bántsd a csöndet.
Ki gondja a holnap?
Karikakörbe útját
e görbe pályán
tán járja a Föld,
talán nem.
A célt ne kérdjed.
A Nap talán áll.
Az élet régibb
a halálnál.
Ámen.

2014. augusztus 28., csütörtök

Maire: Álom, varázs, aranyfény

Az őszi naplemente oldalról süt be a szobába. Lassan végigsimítja a
falakat, a képeket, a padlót, a teásbögrét, megcsillan hajadon, és te
csak ülsz, a számítógépen villogó üzenetekre ügyet sem vetve, és
elvarázsoltan figyeled, ahogy a sárga ragyogás a megkopott, szürke
hétköznapokat fénylő csodavilággá változtatja.

Reggeli buszozás. Ahogy a keresztutcákon végigragyog a felkelő nap
fénye, minden kockakő külön ragyog és az ablakon a porszemcsék
felragyognak. Arcod a fénybe tartod, hogy elraktározd a fényt a
következő keresztutcáig.

Este lefekszel. Kezedbe mécsest fogsz, meggyújtod, majd a földön álló
mécsestartóba állítod. Néha gyertyát. A gyertyáknak melegebb a fényük,
bár hogy miért, nem tudni. Lefekszel. Félálomban, amikor már tudod,
hogy lassan elalszol, mert már nem tudod, hogy milyen értelmetlen
ösvényen jutottak ide gondolataid, sőt egy pillanattal később már arra
sem emlékszel, mire gondoltál; amikor a gondolatok cseppjei
szétfröccsennek az éjszaka kövén, megfordulsz, résnyire nyitod a szemed
és a gyertya fénye beszivárog álmaidba.

Alkonyat. Csak ülsz az autóban, nem te vezetsz. Az utazás kellemes
duruzsolása átjárja tagjaid, a zene elálmosít, nyugodtan bámulsz ki az
ablakon. Szürke panelházak között mentek. De nézd! Az alkonyat – vagy
napfelkelte - fénye rájuk süt, minden ablak szikrázik, a falak meleg
sárga árnyalatban játszanak és el sem tudsz képzelni szebb látványt.

Sírsz. Már nem tudod, miért. Talán valaki megbántott. Talán elfáradtál.
Talán csak túl sok volt, és egy apró eseménnyel betelt a keserű pohár.
Szinte transzban töltöd meg új mécsessel a szobában szanaszét álló,
lógó tartókat, halk zenét raksz be, majd bekucorodsz az ágy sarkába s
lelked mélyéről, csendben figyeled a szentjánosbogarak barlangjaként
ragyogó szobát.

A könyvek is sugározzák magukból ezt a fényt. Ez az, ami láthatatlanul
is beragyogja a régi könyvtárakat: a bűvölet illata száll, tündérekkel,
sárkányokkal, mesékkel, álmokkal, csodákkal töltve meg képzeletedet.
Túlélni segít.

Meleg nyári hajnal. Nem tudod miért, egyszer csak felébredsz. Másik
oldaladra fordulsz, és megpillantod a kinti eget. Félálomban felállsz,
és az ablak elé lépsz. A felhők, mint az álmok tengerének hullámai
áradnak ki az égre, egyik a másik után, habos fodrokban, és az egész
lángol a nap fényében, forrón, mintha parázzsal borítanák. Nézed egy
percig, majd a szépség tudatában visszafekszel aludni még; úgyis itt
van. Úgyis vigyáz rád.

Kosztolányi Dezső: Elégia

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy koradélutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.

2014. augusztus 27., szerda

Destiny: A lánc titka

Olyan érzés volt, mint amikor ébren álmodott, vagy csak az emlékek törtek fel álmában, melyek a reggeli ébredésnél elhalványultak. A reggel és az ébredés mégsem akart eljönni.
Megpróbálta magával elhitetni, hogy csak azért fázik, mert lerúgta magáról a takarót, és csak a hideg miatt lát maga körül nyirkos ködbe burkolt körvonalakat.
Bár alig látott az orránál tovább, mégis biztosan lépdelt a fák között, lábai alá ismerősen simult az ösvény. A neszek is ismerősek voltak. A halk surranás, a lopakodó léptek, melyek párhuzamosan haladtak vele együtt.
Tudta, hogy valahol a közelében van, ahogy mindig, bármerre járt. Sosem mutatkozott előtte, csak vele tartott, néma őrként, megfigyelőként. Bár sosem szóltak egymáshoz, tudta, mikor mit érez, mit gondol. Néha zavarta, hogy a másik minden apró gondolatát ismeri, semmi nem marad előtte rejtve, de nem volt nagy ár a biztonságért, amit nyújtott.
Most mégsem rá figyelt. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet. Megpihenhet, mielőtt számot kell adnia a megtett útról.
Ruháján kívül nem volt semmije. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve.
Egyetlen kincse a nyakában hordott vékony láncról csüngött alá, és bújt meg két melle között, gondosan elrejtve inge alá a kíváncsi tekintetek elől.
Egy pillanatra megállt, egy csepp haladékot remélve, majd egy utolsó, határozott lépéssel kiért a fák közül…

-.-

Megkönnyebbülten állt meg a kis tisztás szélén. Itt nyoma sem volt a ködnek, langyos, balzsamos illatokkal fűszerezett volt a levegő. A kis forrás is ott csörgedezett tiszta vizével, ahogy emlékezett rá. Fáradtsága pillanatok alatt eltűnt, lelkesen állt neki tüzet gyújtani.
Örült, hogy csinálhat valamit, addig sem kell gondolkodnia. Súlyos ruháit levetette, megfürdött a kis medencében, amit ki tudja mikor, és kinek a kezei rakosgattak ki tökéletesen egymáshoz illesztett kövekből, felduzzasztva a forrás hűs vizét. Élvezettel dörzsölgette elgémberedett testét, haja visszakapta természetes ragyogását. Ruháit tisztára gyúrogatta, lelógó ágakra teregette száradni.
Visszabújt félig nedves ingébe, markát teleszedte édes bogyókkal, lekuporodott a tűz mellé szárítkozni. A tökéletes csendet csak a tűz ropogása törte meg néha. Minden hallgatott körülötte, eddig szunnyadó gondolatai újra előtolakodtak.
Észre sem vette, mikor ette meg az utolsó bogyót, csak arra eszmélt, hogy szórakozottan szorongatja markában a láncról csüngő követ. Ki tudja már hányadszor a szeme elé emelte, reménykedve, hogy lát valami változást, de pontosan olyan volt, mint amikor megkapta. Semmiben sem különbözött egy közönséges üvegből csiszolt csecsebecsétől.
Megpróbálta rendezni nyugtalanul kavargó emlékeit, gondolataival bátorítást kért láthatatlan kísérőjétől, de válasz nem érkezett. Tudta, egyedül kell számot adnia. Közeleg a pillanat, amikor be kell vallania, hogy újra kudarcot vallott…

-.-

Fejét két kezébe hajtva emlékezett… Emlékezett az utakra, amiket eddig megtett. Csak ezen a helyen adatott meg, hogy mindegyikre emlékezzen. Amikor úton volt, csak az az egy út létezett, mindig tiszta és üres lappal indult, tapasztalatait nem vihette magával.
Minden út egy új oldal, történetét maga írta.
Csak a kis kő a láncon, és a láthatatlan kísérő volt társa minden lépésénél.
Az egyiken szegény családba született sokadik gyerekként. Ennivaló nem akadt túl bőségesen, hiába dolgoztak keményen a földeken, hiába nevelgettek állatokat. Sok volt az éhes gyerekszáj, az időjárás pedig ritkán volt kegyes.
Fiú testvérei hamar belefásultak a kilátástalanságba, szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Egyetlen bátyja maradt a szüleivel, megházasodott, gyökeret eresztett.
A lányokon igyekeztek hamar túladni, gyengék voltak a kemény munkához. Ráadásul ő mindig gyengécske, csenevész lányka volt. Mégis szerencsésnek érezte magát, amikor egy aránylag jómódú gazdálkodó feleségül vette.
Hálás volt. Hálás azért, hogy fedél volt a feje felett, hogy mindig volt mit enni, hogy gondoskodhatott valakiről, hasznosnak érezhette magát. Egyetlen bánata volt, hogy nem tudott férjének gyermeket szülni. A gyerekkori nélkülözés túl gyengévé, betegessé tette. Hiába hordott apró életeket szíve alatt, elsorvadtak, kínok és vér között idő előtt, sokszor már élettelenül jöttek világra.
A kis kő hallgatagon feküdt bőrén, kísérője néma maradt.
Mikor már nem is remélte, újra elmaradt a vérzése, és ez valahogy más volt, mint az előzőek.
Minden nappal haladékot kapott, hasa egyre jobban gömbölyödött, ő pedig egyre fáradtabb, sápadtabb lett. Végül egy viharos éjjelen hosszú vajúdás után életet adott egy kisfiúnak. Mire a bába megfürdette a kis jövevényt, ő csendesen lelépett az útról…

-.-

Nagyot sóhajtott, kinyitotta szemét, fejét felemelte kezei közül, körülnézett.
Felállt, kinyújtotta elgémberedett tagjait, arcát megmosta a forrás hűs vizében, megtapogatta a száradó ruhákat, megforgatta, elrendezgette őket, fát rakott a csendesedő tűzre. Még mindig csend volt, nem moccan semmi körülötte. Hálás volt ezért a nyugalomért, már rég volt benne része. Visszakuporodott az éledő fahasábok közelébe, állát öklére támasztotta, és tovább emlékezett…
Egy másik útján előkelő családba született. Szülei idősek voltak, nagyon sokat vártak rá. Talán épp ezért majomszeretettel szerették, nem ejthetett ki a száján semmit, amit azonnal meg ne kapott volna. Szép volt, mint egy porcelánbaba. Szépségét csak hiúsága és önzése múlta felül.
Selyemben, brokátban járt, kezét, nyakát szinte lehúzta a rengeteg ékszer. A kis láncot mélyen eldugta egy fiók mélyére, mint egy ócska kis kacatot. Nem is értette, mit kereshetett nála. Láthatatlan kísérője számtalanszor jelzett, inteni próbálta, de minden alkalommal elhessegette, nem volt hajlandó figyelni rá.
Az örökölt vagyonon mindent meg akart kapni. Amit nem kapott meg pénzért, megvette szépségével. Forró vizes palackok helyett szeretőkkel tartotta melegen ágyát. A drága holmik és a férfiak rövid ideig szereztek örömöt, hamar rájuk unt, máris cserélgette újabbra és újabbra. Egyedül egy kis szerelmes költőt tűrt meg a közelében. Őt is csak azért, mert hízelgett hiúságának a sok vers, amit hozzá írt.
Nem tagadott meg semmit magától, ami élvezetet nyújthatott számára. Az idő múlásával a vagyon apadni kezdett, a sok tivornya, a féktelen élvezetek, a bőséges lakomák nyomot hagytak rajta. Szép vonásai megkoptak, teste formátlanra hízott, elmaradtak a széptevők, kihűlt az ágya szeretők hiányában. Akik addig sütkéreztek mellette, messzire elkerülték. Egyedül a költő tartott ki mellette, szorgalmasan írogatva verseit.
Mielőtt az utolsó bútorát is eladta volna, kezébe került a kis lánc az üvegdarabbal, mely hűségesen várt rá a fiók mélyén. Ráncosodó nyakába akasztotta, ősz hajával betakargatta. Mire mindene elkopott, beteg öregasszony lett belőle.
Utolsó éveit a költő próbálta széppé tenni. Szerény kis otthonában ápolta, naphosszat ült ágya mellett, verseivel felidézte számára a szépség és a fiatalság éveit, utolsó sóhajánál is ő fogta kezét…

-.-

Arra eszmélt, hogy hitetlenkedve rázza fejét, hátha elűzheti vele az emléket. Keserű ízt érzett a szájában, ezért gyorsan a kis forráshoz lépett, két markából mohón itta a vizet. Fázott, üresnek érezte magát. Magára kapkodta megszáradt ruháit, újabb fahasábokat keresett, hogy az éledő lángok felmelegítsék.
Tudta, hogy még nem fogja semmi megzavarni az emlékezést, időt kap, hogy rendbe szedje gondolatait.
Azt a rövidke utat nem nehéz emlékezetébe idézni, ahol senki sem tudta, kik voltak a szülei. Egy templom lépcsőjén találtak rá csecsemőként. Gondosan be volt bugyolálva meleg holmikba, egészséges és mosolygós volt. Semmi nem utalt származására, egyetlen kis lánc volt a nyakában, foglalatában kis csiszolt üveggel.
Szülők nélkül egyszerre lett mindenki lánya. Hol itt, hol ott kapott ételt, tiszta ruhát, szállást. Mindenki kedvelte cserfességéért, vidámságáért, olyan volt, mint egy kis betöretlen csikó. Mindenhol otthon volt, mégsem volt otthon sehol.
Játszott a vele egykorú gyerekekkel, de legszívesebben a környező erdőket, mezőket járta. Kora tavasztól késő őszig csellengett, ismerte az összes fűszálat, virágot, fát. Feleselt a madarakkal, hason fekve nézte a bogarakat, pillangókat kergetett, megleste az összes állatot. Amikor elfáradt, hanyatt feküdt a fűben, nézte a felhők játékát. Szerette a természetet, sokkal jobban, mint az embereket. A teleket viselte nehezen, amikor a nagy hó miatt beszorult a házak valamelyikébe.
Olyankor álmodozott. Ahogy serdült, egyre biztosabb volt benne, hogy eljön érte álmai lovagja. Hol hercegről, gazdag ifjúról álmodott, hol hős harcosról, de mindig úgy képzelte, hogy váratlanul belovagol, megpillantja őt, erős kezével maga elé emeli a nyeregbe, átkarolja a derekát, és együtt elnyargalnak a boldogság felé.
Ilyenkor a kis üvegdarab átlangyosodott a bőrén, halk kis helyeslést vélt hallani láthatatlan kísérőjétől.
Egy idő után egyre türelmetlenebb lett, szemei szinte állandóan a látóhatárt kémlelték, várva a dicső lovagot. Egyre később hagyta ott az őszt, és egyre korábban ment a tavasz elé.
Egészen addig, míg fiatal szervezete már nem tudott megbirkózni a hideggel. Hiába itatták gyógyfüvekből készült főzetekkel, hiába borogatták, a láz nem akart alábbhagyni.
Lassan, belülről égette el a tűz…

-.-

Mintegy végszóra, halk nesz ütötte meg a fülét. Rájött, hogy üres tekintettel bámul ölébe ejtett kezeire, vállai előre estek az emlékek súlyától. Lassan merte csak felemelni a fejét, tudta elérkezett a számadás ideje.
Láthatatlan kísérője neszezett, valahol szemben a tűz túloldalán. Lassan felállt, hogy végre a szemébe nézhessen annak, aki útjain elkísérte. Magában már tudta a választ, ezért meg sem lepődött, amikor saját arcát, mint egy tükörképet látta kibontakozni a sötétből…
- Tehát te vagy. A lelkiismeretem… A jobbik énem…
- Nem a jobbik éned, csak belőled egy darab, aki képes kívülről látni, aki megpróbál megóvni, és akire vagy hallgatnak, vagy nem. Most figyelsz, és talán felelsz is… Miért vagy itt? Miért nem az utadon jársz?
- Mert ismét kudarcot vallottam.
- Kudarcot? Miben?
- Ismét boldog szerettem volna lenni, de nem tudok. Képtelen vagyok megtalálni a boldogságot. Pedig már azt hittem, végre sikerül. Szeretek… Végre tudom, mit jelent igazán szeretni, de hiába.
- Hiába?
- Igen, hiába. Mert akit szeretek, valahogy halott a szíve, és el van zárva a lelke. Nem tud szeretni. Vagyis… a maga módján szeret. De hiába vagyok mellette, hiába simítom az arcát, hiába melengetem a lelkemmel, a démonait nem tudom elűzni. Bár szüksége van rám, nem tudom boldoggá tenni, és így én sem lehetek boldog. Akárhány utat jártam, sosem találtam meg a boldogságot…
- Úgy látom, hiába voltam melletted, hiába bíztam rád kincset, nem tanultál semmit… Hát nem voltak boldog pillanataid?
Ekkor, mint egy film kimerevített kockái, hirtelen előtolakodtak a pillanatok.
A pillanat, amikor vérben és kínok között végre megszületett egy élet…
A pillanat, amikor mindenkitől elhagyatva egy szerető kéz fogta az utolsó pillanatig, egy szerető szem szépnek látta, amikor már senki, egy szív akkor is szerette, amikor nem kapott viszonzást…
A pillanat, amikor egybeforrt a természettel, része volt a fűnek, a fának, a felhőknek, a napsugárnak, a születésnek és az elmúlásnak…
A pillanat, amikor egy halott szívnek is szüksége van rá, szerethet…
Szemét ellenállhatatlanul öntötték el a boldogság könnyei, végigfolytak arcán, nyakán, átölelték a csiszolt üvegecskét, ami átforrósodott, ezer színben kezdett ragyogni, felfedve belsejét.

Ezerszám egymásra rakódott, ragyogó ékkővé dermedt könnycseppeket… 

(találtam)

Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: — Készen.

Reményik Sándor: Kölcsön

Add egy órára kölcsön a szemed. 
A nyugodt, tiszta pillantásodat, 
Mely felitatja ezt az őszi pompát: 
A barnát, bronzot, bíbort, aranyat, 
S hatalmat ad a táj fölött Neked. 
Add egy órára kölcsön a szemed.

Hisz' látok én is: bronzot, aranyat, 
És a kék eget örök hátterül.
De más e látás. Az én két szememre 
Mindíg valami kis fátyol terül.
Ha tágra nyílik ámuló szemem 
Függönyt engednek elé hirtelen 
Surranó kicsi gondolat-koboldok. 
Jaj, nekem nem jelennek meg soha 
Felséges önnönmagukban a dolgok.

Neked adatott szemtől-szembe látni. 
Te látod őket úgy, függetlenül 
Mindentől, Testvér - tenmagadtól is. 
Milyen lehet a te szemed belül? 
Ahogy a világra most ráderül:
A világ nézi vele önmagát.
Ó, ha csak egy órára megszerezném 
A szemed titokzatos alkatát!

Csak most, addig, amíg lemegy a nap, 
S a fák tetejét glóriába vonja.
- Micsoda százszoros dicsfény-sugárt 
Jelenthet a Te szemednek e pompa! -
Csak most, addig, amíg lemegy a nap 
S magával rántja égő szemfedőjét, 
Hogy néma árnyak égre-földre szőjék 
A csillaghímes mély feketeséget.
Csak addig add a szemedet nekem.

Azután Testvér - visszaadom Néked.

2014. augusztus 26., kedd

A fény


A végtelenség időben nem mérhető. 
Csak azt tudom, hogy szokatlanul nagynak éreztem ezt az utazást. 
Mélységesnek, távolinak tűnt a felismerés, hogy minden, amit önmagamról hittem, nemcsak az enyém. 
Féltem, ha elveszítem önmagam, valami feneketlen mélységbe zuhanok, melyből nagyon nehéz a felemelkedés. 
Nem ez történt, mert amint döntöttem, megjött a segítség. 
Egy tiszta és megfoghatatlan mély gondolat, mely azt mondta; ne félj, gyere, megmutatom, mitől zárod el magad. 
Bátortalan voltam, de egy hang megnyugtatott, megkérdeztem, hogy hol vagyok. 
Ő mondta; látod itt a képzelet, ülj fel rá és elindulunk, hogy a távolban megnézzünk egy csillagot. 
Csend vett körül, s csillagok. 
Hirtelen megjelent egy fénysugár, mely magához ragadott. 
Vitt, vitt magával egyre fel, csak fel. 
S most egy erős körforgásban vagyok. 
Köröttem millió, millió fénysugár, 
s rajta egy, egy képzelet száll. 
Körbe, körbe forgunk, mint egy nagy spirál, s egy pont az, ami vonz, egyre közelebb. 
Próbálom eltaszítani magam, de egyre sűrűbben vagyunk. Egyre gyorsabban haladok, s most bent vagyok. 
A pont közepén most por vagyok. 
Egy porszem, s most én vonzom a többi fényt. 
Egyre jönnek csak jönnek s én megnövök, egy hatalmas nagy gömb vagyok, bennem millió, millió kis rész ragyog. 
A gömb közepe most én vagyok. 
Ki kell jutnom innen, s hogy kijussak a vágy lángoló tűzzé tesz. 
Kitörök, mint hatalmas vulkán az ég felé, s már gáz vagyok. 
Mely ide-oda csapódva hol ezzel, hol azzal hőt termel, vagy jégcsapot. 
Esőcsepp leszek. Öntözöm a földgolyót, ahonnan származom. 
Egy fán vagyok, mely nagyot sóhajt, mert már várt nagyon. 
Övé leszek, egészen a gyökeréig, s most fa vagyok. 
Érzem a nap sugarát, s a földnek mélyről jövő bölcs moraját. 
Hol fent, hol lent, egyszer lombot hajtok, máskor elhullatom. 
Hol szárazság vesz körül, hol vízben hajtok, s most valami történni fog. 
Futok, futok egy nyúl vagyok! 
Táplálékom lett előző életem. 
Eszem, eszem, futok, futok, mert én is egy táplálék vagyok. 
S a hang szól itt legbelül: 
Sokféle anyagi megnyilvánulás lehetsz, de mi ennek a lényege? 
Látod; ők segítik életed, megtanítanak arra, hogy létezel. 
Gondolkozz, légy erős, s léted becsüld! 
Hasznosítsd, mit megtanultál, építsd fel önmagad! 
Uralkodj e tudás felett, de ne téveszd a határokat! 
Jöjj, légy ember s teremtsd meg a saját világodat, s hidd el, hogy mindenben benne vagy! 

Ember vagyok, már nem képzelem, időt mért rám a végtelen. 
A tudásnak nagy hatalma van, mely megannyi életnek szab határt, de mi lesz majd ezután? 

Csend vesz körül, s a csillagok, meg egy fénysugár. 
Most éppen fény vagyok! 
Suhanok, suhanok, suhanok...

(találtam)

Az öreg bölcs

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? - tudakolódta.
- Hová valósi vagy? - kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? - kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

(találtam)

Ady Endre: Pimasz, szép arccal

Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,
De közben búsan lekönyököl,
Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.

Olykor utálom, néha szeretem:
Ennyi emberséges bánatot
Nem adott volna más fajta nekem.

Van-e célja és nagy akarata,
Hoz-e valamit, ami övé,
Ami magyar, ami igaz maga?

Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,
Vagy elvérezünk névtelenül,
Mint a kóbor tigrisek serege?

Ez a mi szép, koldus, úri fajunk
Nyugtalanít: példája vagyok:
Ha meghalunk, majd egyformán halunk.

Pimasz, szép arcot talál a Halál
S szeretőnkért rejtjük a bánatunk,
Szeretőnkért, ki a tilosba jár.

Reményik Sándor: Egy versemhez, amely megszületett, de nem íródott le

Menj!
Én visszaparancsollak. 
Nem írlak le.
A betűt segítségül nem hívom, 
Rögzítni testetlen valód.
E pillanatban nem lát senki más, 
De látlak én -
És nem ítéllek méltónak magamhoz.

A titkos úton, amelyiken jöttél, 
Most visszamégy.
Alásüllyedsz, 
A fényküszöbről a külső sötétbe. 
Kitenni torz; vagy félszeg gyermekét 
Anyának nincs joga.
Kitenni téged van jogom nekem. 
Bírád vagyok, az első és utolsó.

Ne illessenek kíváncsi szemek, 
Amivel illethetne a világ,
Azt elvégeztem én veled, magamban. 
Nem kerülsz műelemzők asztalára
Bonckés alá.
Te szánakozó mosolyra nem indítsz 
Senkit, s a kritikusnak homlokára 
Nem vésel gondbarázdát, éjsötétet.

Menj!
Oldódj fel újra millió atómba, 
Élményeimnek add vissza magad! 
Légy újra nyers való,
Ha eszménnyé nem tudtál finomodni! 
Légy lehetőség újra,
Anyag, amelyben ott lappang a lélek, 
S az eljövendő teljes diadal.

Vajjon meglátogatsz-e még? 
Megismerem-e halott arcodat 
Az élő forma új vonásain?! 
Riasztón döbben-e belém
A tudat, hogy te már az enyém voltál? 
Megérzem-e, hogy elválaszthatatlan 
Tőled az újszülött, -
S hogy ő legyen, neked már lenni kellett?!...

De hátha mégis,
Hátha így is
Utánad fordult volna valaki, -
Egy röpke, percnyi sóhaj, álmodás?... 
Ha talán szebbnek látta volna más, 
Mit torznak láttam én,
S egy szelíd szóval fölmentette volna 
Ezt a halálraítélt gyermeket?!...

Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék

Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Oh, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe édes!

Mert csupa szívbevert seb
Vérszínezi e verset
Mint halvány őszirózsa
Szirmát az őszi rozsda.

De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked
Csak ily borús zenéket.

Szebb volna büszke kastély
Termén egy fényes estély,
Vagy lágy keréken zajló
Kocsidba drága pejló.

Vagy elrobajló fülke
Ringó pamlagján dűlve
Elnézni: merre foszlott
A sok távíró-oszlop...

Vagy űzni falka fürtjét,
Hallani hallali kürtjét,
Míg elfakúl porosra
A frakk finom pirossa.

Vagy tán az volna szebb lét:
Nézni istennők keblét,
Hol antik ívek árnyán
Mereng sok szelid márvány...

Vagy Svájcban lenni vendég,
Csodálni naplementét, -
Vagy vinne halk fedélzet
Hol a banános dél szebb...

Oh mind e rím mi kába,
Oh mind e vágy hiába,
Nekünk, két árva rabnak,
Csak sóhajok maradnak.

De hallgasd most e verset,
E torz kedvvel kevertet,
Zsongítson furcsa hangja,
Mint füstös képü banda:

Itt flóta, okarína
S hegedűk soka rí ma,
Száz hangszer, minden rím más,
S vén bánatom a prímás.

Izzék a dal duhajjá,
Csattanjon vad csuhajjá,
Majd haljon el sohajtón, -
Fejem öledbe hajtom.

Csönd. Ajkaim lezárvák.
Ringass: árva az árvát,
Igy, sírj csak, rámhajolva,
Meghalni volna jó ma...

2014. augusztus 24., vasárnap

Mesél a csend

Mesél a csend. Szinte ordít az éjszakába. Gondolataid fájnak, de nem tudsz tőlük szabadulni. Elmerülnél a képzelet tengerében, de szakadatlanul forog a valóság-kerék. Magasra felcsap a gondolat-hullám, majd visszahúz a mélybe.

Futnál, menekülnél, de nincs hova...

Egyedül vagy.

Felejtenél, de képtelen vagy. Fogva tart egy szó. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Egy álom. Próbálod magadba szívni e szót, átélni, átérezni, mélységében. Csak egy elképzelt álom...? Sejtjeid dübörögve zakatolnak, nem, nem, nem. Valóság. Igen, az. Tükör, amibe belenézhetsz. Láttad már magadat benne. De most fénytelen.

A sűrű homályban látsz valamit. Villámlik. A villám, Érted született. Nem társad, csak utad ezen pillanatában Melléd szegődött. De hatalmát kimutatva eltűnik. Csak egy perc volt. Vagy még annyi sem.

Egyedül vagy.

Kimondott szavak, talán már csak vergődnek. Céltalanul koppannak, mint ahogy az eső kopog az ablakon. Fekszel az ágyon. Fázol. Jégbefagyva remegsz, érzed, ahogy ereidben lüktet a véred...legalább az melegít.

Már csak a Hold ezüstös fénye vigyáz Rád. Kinyújtod kezed felé...de csak a semmit markolod.

Egyedül vagy.

Kiáltanál a végtelenbe, de nem tudsz megszólalni, valami a torkodban.... Folynak könnyeid. Nézheted a sötétbe borult eget, de még a csillagok is elbújtak. Nincs kihez szólnod. Fejed magasra emeled, talán...hátha...legalább egy csillag ragyogna fényesen...de nem.

Sós íz a szádban, könnyed íze, mi megállíthatatlanul folyik. Mintha lehúzná a tehetetlenség súlya a földre. Onnan indultál, oda tartasz.

Egyedül vagy.

Fájdalom-kövek hevernek mindenhol. Beléjük botlasz, most is. Talán csak homokszemek, talán kavicsok vagy nagyobb kövek, kinek melyik. Neked sziklák. Hangtalan próbálod áttörni a sziklafalat, lehet mögötte vár az Éden. Lassan már képtelen leszel áthatolni rajta. Emlékezz, volt, hogy sikerült...De már fogy az erőd. Meddig bírod még...

Egyedül vagy.

Fáj minden. Talán egy ölelés enyhíthetné fájdalmad. De csak a falak néznek Rád. Mintha a sötét sarkok bólogatnának, igen, lásd be, nincs kit ölelned... Álmodban volt. Oh, az álmaid. Végignézed, ahogy minden szertefoszlik.

Valahol a távolban talán Valaki még gondol Rád. De lassan kiég minden. Talán végtelen sincs, talán örök sincs...

Egyedül vagy. Még mindig egyedül. 

Tornay András: Nem győzni jöttem

Nem győzni jöttem
de nem vagyok vesztes sem
Mert a legnagyobb kincs
átszögez és megkoronáz
szabad lehetek, választhatok, dönthetek
sírhatok vagy szerethetek
álmodhatok, feledhetek

Könnyeim átölelik az esőt
Megszabadulok legnagyobb kísértésemtől
mégsem választom, hogy
gyáva és gyenge legyek

Gyolcsokba tekerve
zokogva nevetve sziklára állok
és nem számít az sem
ha pofonokat kapok
igazságban szenvedésben
az vagyok aki vagyok

Reményik Sándor: Egy lélek állt ...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűen kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat,
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng,
Menj, és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled Istenem,
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom
S elhagynom búsan, s reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
s felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
a meghasonlás örök köntösét, 
a nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szól az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
kivetlek. Tanulj meg jobban repülni!
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorúan indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még:
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot!"
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod!"