2015. augusztus 22., szombat

Kosztolányi Dezső: Vallomás...

Szeretlek égi áhítattal,
Híven, örökké, igazán.
Oly tiszta, mint a nap, szerelmem,
És mély, miként az óceán.
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga;
A mennyet én már itt meg ízlelém,
Az én szerelmem az élet maga.

Szeretlek forró indulattal,
Lobogva, kéjjel, lángolón.
Oly forró, mint a tűz, szerelmem,
S minként a tűz, oly romboló.
Te vagy a legkívánatosb nekem
A pazar összesség csodás ölén;
Nem céltalan, nem álom életem,
Ha te hajolsz áldólag én fölém.

Szeretlek rémes szenvedéllyel,
Vihar kél csókjaim nyomán;
Hervasztó, mint a nap, szerelmem,
S háborgó, mint az óceán.
Önön világát nem szeretheti
Jobban az Isten, mint én tégedet;
A láng, mely a világot élteti,
Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.

Szeretlek titkos rettegéssel,
Marcangol egy sötét talány:
Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,
Te fényes égi látomány?
Hogy üdvömet meg nem sokallja-e
A boldogságra irigy, gúnyos ég?
De hiszen örök lelkünk élete,
Az égbe is utánad szállanék!

Szeretlek mélységes gyönyörrel,
Lelkem csak benned s érted él,
Ember nem vágyhat magasabbra,
Érted szenvedni, sírni kéj.
Látásod üdvén sápad a merész,
Szívem a kéjtől majdnem meghasad,
Ölelni, bírni téged szinte vész,
Nem bírják el a testi, csontfalak.

Szeretlek élő szerelemmel,
Nem múlik el e láng soha,
Hervasztó bár, de hervadatlan,
Örök, mint az Isten maga.
Dicsőbb vagy, mint a büszke csillagok,
Nagy szíveden a mennyet élvezém,
Szívünkben halhatatlan láng lobog,
Hiszlek, szeretlek és reméllek én!

Őri István: Örök tánc


Amit a sorstól csak kérhetünk:
legyen örök tánc életünk
dallamok, ének, léptek, suhanás
könnyelmű-könnyed, szélvész-rohanás.

Mindegy! Csak táncoljunk!
erősen fogd kezem
ölelj, szoríts,
égess el örök táncban
szerelem!

Baranyi Ferenc: Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással, az ember néha felhagy,
s megáll egy pillanatra szétnézni,
jössz-e még, bírod-e még a tempót?
S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén,
jössz még utána, mint az árnyék,
odavet egy pillantást, s elégülten továbblép.

Meddig bírod még? Meddig?
Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy néha megállok pihenni?
Elég neked, hogy néha elfáradván az útban,
azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam,
és utána futni kezdjek más nők, más vágy után,
megújult erőmmel, s erőddel ostobán?

Meddig bírod még? Meddig?
Két éve, hogy követsz már.
Két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod, időnként, úgyis megfordulok.

Mi lenne, hogyha eltűnnél örökre?
Mi lenne, hogy ha belevesznél a ködbe,
s nem érezném a nyomomban holtbiztos követésed
és eltűnnék, egy magamba süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok benned, míg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
s akkor tudnám valóban mit se érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged.

Futunk.
Konok futással. Én elöl te hátul.
Te kétségbeesetten, én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem.
Előtted én futok.
Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg!
S megfordulok.

Reményik Sándor: A szépség próbája

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.

Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.

A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.

2015. augusztus 17., hétfő

Radnóti Miklós: Boldog hajnali vers

Verebek pengtek az útszéli porban
és árnyékok daloltak boldogan
házunk előtt a fán, mert tudták
reggelre asszonnyá leszel már s
mire tél lesz, megjön a gyermek!

Éjjel, csokor orgonával a karjai
közt ma, gyerek lopta magát
a bokrok alatt és látod hiába
már! elhullajtott virág festi
nyomát a füvön át!

Most kinn jársz a homályban és
szemeiddel költöd a kertet, csak
áldott tested leng ijedten az
alvó út fölött! mert ráfagyott a
hajnali harmat a gyönge virágra
s még nem kelt föl a nap!

De hallod, bokorban a madár
már leengedi szárnyát, repülni
készül s énekel! nézd, napra virradás
ez, mert szerelemre születtél s
ébredő lépteidtől a kert
lelkesen újra kivirágzik!

Vlagyimir Viszockij: Ballada a szerelemről

Midőn a tengerár az Úr szavára
Medrébe visszatérült csendesen,
A vízözön habjaiból kiszállva
A partra léphetett a szerelem,
S széthordta menten fürge röptű szárnnyal
A szél a bűnös kontinenseken.

S akadnak még oly furcsa figurák,
Akik magukba szívják e csudát,
S nem várnak büntetést, kitüntetést sem,
S míg azt hiszik, csak lélegeznek, át-
Veszik szabálytalan, vad ritmusát
Annak, ki éppen így zihál egészen.

Szenvedélyedet, miként hajót,
Úgy sodorják áradó folyók,
Mielőtt kimondod: „szeretek”,
Mondd, hogy: „élek”, „levegőt veszek”.

A szerelem lovagja kódoroghat
Örökkön - ez az ország végtelen.
S a próbák napról napra szigorodnak,
Szeszélyes udvarhölgy a szerelem.
Elválás, búcsú - akit erre fognak,
Nem lesz nyugalma, talmi álma sem.

Nem tántorítod e bolondokat,
Számukra nincs elég nagy áldozat,
Nem drága ár az életük sem érte;
Ha nem szakad meg, hogyha fennmarad
A szál, mely ezt az eszelős hadat
Bűvös kötéssel összefűzte végre.

Friss szél a kiválasztottakat
Részegíti, újra él a holt,
Mert nem lélegezhet, élhet az,
Ki szeretni sohasem tanult.

Aki a szerelem tavába fulladt,
Nem húzza ki, nem éri el szavad,
A mendemonda bármit is locsoghat,
De az a tó a vérétől dagad.
S mi égő gyertyát állítunk a holtnak,
Aki a szerelembe belehalt.

Eggyé simult a hangjuk, úgy suhan
Eggyévált lelkük is virágosan,
Lélegzetük is összeforrt örökre,
Egy ingó híd alattuk, sóhaja
Ajkuknak egy, nem válik szét soha,
Így lépnek együtt minden földi rögre.

Ágyuknak én a rétet megvetem,
S hallom alva, hallom éberen:
“Lélegzem, mert élek - szeretek,
A szerelem ad csak életet.”

(Baka István fordítása)

Baranyi Ferenc: Maradt még?

Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék- a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.

Anna Ahmatova: Arcomról a mosoly

Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.
Nem bánom, mi sír énekemben,
nevessék, szidják – arra szántam.
Megfulladnék a tűrhetetlen,
szerelmes, fojtó hallgatásban!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Wass Albert: Még a mohának is van virága


Ne hidd, hogy csak az orchidea virág.
Meg a rózsa, meg a szegfű.
Még a mohának is van virága.
Pedig a moha sohasem lát napot.
Sűrű erdők nyirkos homályában él,
földhöz ragadtan, nyomorultul.
Ő a legnyomorultabb a növények között.
Mégis eljön évente az idő, amikor kivirágzik.
Kivirágzik, örömet ünnepel.
Akár a rózsa, az orchidea, vagy a szegfű.
Semmivel sem kisebb az öröme, mint az
orchideának, vagy a szegfűnek.
Sőt, ne feledd, egy nagy előnye is van:
senki emberfia nem tépi le különlegessége
miatt a moha virágját.

Fogadd meg a tanácsomat és gondolj sokat,
nagyon sokat a mohavirágra .

2015. augusztus 9., vasárnap

Emil Isac: A vak

A tavasz virágai közt hevert a vak, és fűszálakkal játszadozott.
Mosolya, mint az ég mosolyának tükrözése.
Hozzáléptem, és félénken kérdeztem: 
- Miért mosolyogsz? Látod-e a szépségeket?
- Látok sok virágot... és a szeretet tavában az élet hattyúja fürdik... 
A túlsó partról fények küldik illatukat, és Pán sípja vijjog, és a szerelmesek ölelésekkel csalják meg a pillanatokat... Sudár márványtalapzat fölött kék madarak énekelnek, és rabszolgák és rabszolganők táncolnak az asztal körül, amely bortól, gyümölcsöktől roskadozik: ezüstserlegektől, amelyekben nagy gyémántok csillognak, mint a reggel könnyei az ágak között. 
És napragyogás övezi a piros ifjú arcokat, mert megérkezett a menyasszony a vénséges folyamok országából. 
Elefántháton érkezett, kerubinok kíséretében... Ó, milyen szép az élet... narancsfaerdők... álomvirágok... boldog otthonok... ó, élet, ó, tavasz!
És mosolygott a vak és kérdezé:
- Hát te? Te mit látsz?
És halkan válaszoltam:
- Templomot látok, amelynek tornyáról lezuhant a kereszt, oltárán pedig a Sátán csókolózik a Háborúval, s a karzaton csontvázak kórusa énekel.

    (Dsida Jenő fordítása)

2015. augusztus 8., szombat

William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi - / Első felvonás III. szín /


POLONIUS:

  S elmédbe vésd jól e néhány szabályt.
    A gondolatnak nyelve sose keljen
    Nálad, se tettre ferde gondolat.
    Légy nyájas ámbár, de ne köznapi;
    Kémlelve rostáld meg barátidat,
    Aztán szorítsd lelkedhez érckapoccsal;
    De minden első jöttment cimbora
    Üdvözletén ne koptasd tenyered.
    Kerüld a patvart; de, ha benne vagy,
    Végezd, hogy ellened másszor kerüljön.
    Füled mindenki bírja, szód kevés;
    Ítéletet halj bárkitől, ne mondj.
    Öltözz, miképp erszényedtől telik,
    Drágán, ne torzul; gazdagon, ne cifrán,
    Mert a ruha jellemzi emberét,
    S a franciák közt a jobb rangbeli
    Legválasztékosabb főmester ebben.
    Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel
    Elveszti önmagát, el a barátot;
    Viszont, adósság a gazdálkodás
    Hegyét tompítja. Mindenek fölött
    Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
    Következik, hogy áll máshoz se lész.
    Isten veled: áldásom benned ezt
    Érlelje meg majd.

    (Arany János fordítása)

J. W. Goethe: Szélcsend a tengeren

Néma csöndben áll a tenger,
fodra, ránca mind megállt,
s a hajós szorongva nézi
a tükörsík láthatárt.

Semmi nyoma semmi szélnek!
Csönd, halálos rémület!
Az iszonyú messzeséget
egy hullám se töri meg.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fernando Pessoa: Egy pillanat volt tán

Egy pillanat volt tán,
Mikor rátetted
A karomra,
Egyet mozdulván
Fáradt módra,
Mintsem tétován
A kezedet,
És visszahúztad.
Vajh, éreztelek?

Bár emlékszem rá
Él derengve még
bennem az emlék,
Testem őrzi rég
Azt, hová kezed
Ért, a helyet.
Célja kell legyen
Mégis rejtelem,
Mert csak rebbenet!...

Semmi ez, tudom,
Oly országúton,
Mint az élet,
Számos dolog van,
Mit ész se mérhet...

És tudom-e én,
Mikor kezedet
Megérezvén,
Meg hozzám térve
Egy ici-picit
Szívem is érte
Nem volt-é ez új
Ritmus a térben?

Mintha csak úgy
Önfeledten
Fogtál volna meg,
Hogy megvalld nekem,
Mi titkot jelent,
Könnyűt s hirtelent,
Miről nem sejted,
létezik vagy sem.

Így mond a szellő,
Hogy lombot rázogat,
Valami nem
Kifejezhető
Boldogságosat.

(Döbrentei Kornél fordítása)

Ingeborg Kaiser: Barátok



nem lopakodnak be
a gondjaidba
várják
érzésekkel tele
a szavaidat
a gyengeségeikről is
tudnak

nem turkálnak
a hibáidban
hallgatnak
mosolyognak
hagyják hogy
megérintsd őket
szeretettel figyelnek


(Dabi István fordítása)

Anna Ahmatova: Elvonultság

Oly sok követ dobtak rám és felém,
Hogy számomra már egyik sem ijesztő,
És karcsú csapda a torony, hol én
Lakom; magas tornyok között az első.
Az építőinek hálás vagyok,
Ne sújtsa őket többé gond, se bánat,
Innen hamarabb látom a napot
Kelni, s örvendek végső sugarának.
Az ablakomat gyakran lengi be
Messzi északi tengerek szele,
S galamb szemezget kezemből nyugodtan...
Az oldalt pedig, amit félbehagytam,
Csendben, könnyedén, lévén isteni,
A Múzsa keze majd befejezi.

(Szöllősi Dávid fordítása)