Radnóti Miklós: Cartes postales

Chartresból Páris felé

A vonaton a lámpa haldokolt,

a lengő ablakokra néha rátapadt a hold,

szemközt katona ült, szívén egy szőke lány

világított. A lány mosolygott, könnyű álma volt.

Versailles

Felforr a tó és tükre pattan,

kövér halakból dől az ikra,

karcsú lányok nézik mozdulatlan,

arany csöppek hullnak lábaikra.

Jardin du Luxembourg

A gyermekek turkáló ujjain

még vígan pereg a friss homok,

de hívogatják őket már kötéseik

mögül a tűkkel dolgos asszonyok.

Quai de Montebello

Kislány futott el épen,

almát tartott kezében.

Piros, nagy alma volt,

a kislány ráhajolt.

Lehelet még az égen,

olyan halvány a hold.

Place de la Notre-Dame

Dobd el a rémes újságot, vidám

fehér felhőt lenget a Notre-Dame;

ne gondolj másra, ül le, nézelődj,

figyelj! mert holnap úgyis nélküled

bomlik a tér fölött a szürkület.

Mihai Eminescu: Este a dombon

Estefelé szólal a kürt szomorúan,

Ballag a nyáj, csillag vezérli az útban,

Rí a patak, surran a szűz vízű forrás,

Suttog a fűz, drága, te engemet ott vársz.

Égen a hold, az arcán szent nyugalom van,

Nagy szemedet nézi a ritka falombban,

Ütközik a csillag a harmatos égen,

Kebled a vágy, arcod a gond lepi mélyen.

Hold sugarán bomlik az éjjeli felleg,

Házak öreg ormai égre merednek,

Reccsen a kút gémje a szélbe' magában,

Füstben a völgy: furulya szól a sztinában.

S a kimerült földmívelők a kaszával

Hazafelé mennek: a tóka szavával

Zendül a völgy, egyre erősbül a hangja,

Ég a szívem messze világít a lángja.

Ó, hamarost szunnyad az esti falucska,

Ó, hamarost hozzád visz kedvesed útja,

Fűzfa alatt töltjük el szép éjszakánkat,

Folytonosan mondom én, ó, hogy imádlak.

És a fejünk egymás keblére lehajtva

Elaluszunk majd mosolyogva, sóhajtva

A fűz alatt. Ó, pazar, isteni éjjel!

Ki nem adná egész életét el?

(Ford.: Jékely Zoltán)

Juhász Gyula: Epilógus

A vágyak bágyadt hegedűjén

Gyászindulót húzok neked.

Fáradt ujjakkal, tört vonóval

Belesírom mély lelkemet.

Elhantolt álmaim zokognak

A horpadt öblű hegedűn

És könnyeim, az eltitkoltak

Hullnak a húrra keserűn.

Fejem a hegedűre hajtom

És szívem belétemetem,

Most olvad, mint a gyöngy a borban,

Egy dallamba az életem.

A vágyak bágyadt hegedűjén

Elhal a legszebb nóta ma,

Örvénylő mély tenger-szemedbe

Szédül utolsó dallama!

W. H. Auden: Csak barátainknak

Miénk és mégse miénk, külön áll

a barátság szentélyeként,

az év nagyobb részében üresen,

némán azt várja el tőled e szoba, 

mit látogatóként csupán te hozhatsz:

hétvége magánörömét.

E házban, mely mögött szabványos erdő,

szemközt traktorral művelt répaföldek,

hol vendéglátóidnak dolga sok,

nem valószínű, hogy sárkányba vagy

romantikába botlasz , - hogy ha drámát 

kívánnál, ide sem jössz.

Akármi művelt hangulathoz 

akad itt könyv; papír, boríték

levélírónak (bárha bélyeget

nem illik kölcsönadni), -

ebéd és tea közt netán kocsizás, 

vacsora múltán pletyka vagy zene.

Ha baj van (kedvenc halt meg,

a szerető megint komiszkodik),

készséggel hallgatjuk a vallomást, 

meghányjuk-vetjük, tanácsot adunk,

de ha nagyon fájdalmas az ügy, 

nem ütjük bele orrunk.

Bár kezdetben a barátság szava

könnyű, csakhamar kiderül, 

igen nehéz jól beszélni e nyelvet,

hisz rokonnyelve nincs, és nem idézi

gyermekszobák, se hálók zagyva hangját, 

pásztorjátékét, sem udvari versét,

s hamar berozsdáll, hogyha nem beszélik.

Teendő és távolság szétszakít, 

de távollét sem oly szörnyű, ha új

találkozást növeszt föl igazi

élménnyé. Gyertek hát, mihelyt jöhettek,

szobátok készen áll.

Tam-tam keze ügyében dob helyett

doboz keksz, éji rágcsálnivaló.

Ahogy a fegyverek divatja, 

az étvágyé is változó:

a napozó, ki kalóriát számol, 

üveg kristályvizet kap.

Felicissima notte! Dőljetek hamar

jótékony álomba, hisz bizonyos, 

bárki aludt előttetek az ágyban, 

csak olyan volt, kit kedvelünk, 

mint ahogy tény, hogy vonzalmunk körében

nincs más, hozzátok fogható.

(Fodor András fordítása)

Wass Albert: A lámpagyújtó

''''A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. 

Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét titkokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. 

Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! 

S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. 

Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben. Fel kellett szökjön az ablak mellől és berohanjon a belső szobába, ahol a nénik ültek.

- Ilona néni! Ilona néni! Én lámpagyújtó leszek! ''''

Pál apostol: A szeretet himnusza

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. 

Legyen bár prófétáló tehetségem, 

Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt, 

Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem érek. 

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek 

S vessem oda testem, hogy elégessenek, 

Ha szeretet nincs bennem, 

Mit sem használ nekem. 

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, 

A szeretet nem féltékeny, 

Nem kérkedik, nem gőgösködik, 

 Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, 

Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, 

Nem örül a gonoszságnak, 

De együtt örül az igazsággal. 

Mindent eltűr, mindent elhisz, 

Mindent remél, mindent elvisel. 

A szeretet soha el nem múlik. 

A prófétálás megszűnik, 

A nyelvek elhallgatnak, 

A tudomány elenyészik. 

Tudásunk csak töredékes, 

Töredékes a prófétálásunk is. 

Mikor azonban eljön a beteljesedés, 

Ami töredékes, véget ér. 

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, 

Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek. 

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. 

Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 

Akkor majd színről-színre. 

Most csak töredékes a tudásom, 

Akkor majd úgy ismerek, 

Ahogy én is ismert vagyok. 

Most megmarad a hit, remény, szeretet, 

Ez a három, 

De köztük a legnagyobb a szeretet.

Helen Bereg: Mondd még

Mondd még! 

Úgy szeretem hallani, ha fülembe suttogod: Szeretlek.

S leheleted incselkedőn megcsiklandozza fülemet.

Mint mezőn suhanó tavaszi fuvallat, 

mely magával hozza nyár melegét, 

úgy melengeti lelkem szerelmes szavad: 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd még!

Te vagy az első, kinek elhiszem, igaz a kimondott szó, 

s nemcsak hamis arany csendülése, nem hazug, csábító. 

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Mondd! Kérlek, mondd még! Lehunyt szememmel várom, 

e szó felém simítsa minden melegét. 

Mondd még!

S én átölellek, válladra hajtom fejem, hogy ne csak halljam,

érezzem is az igaz, mélységes szerelem hangtalan,

bennem elcsendesülő rezgését.

Nem szólok én sem. Szemem simogatja arcod,

s szemednek üzeni, mit nem érzett e szív rég:

Szeretlek. Szeretlek, mint soha senkit eddig még.

Wystan Hugh Auden: A Más-Idő

Akár a többi szökevény,

akár a számtalan virág ki sose számol,

s a vadak kikben  emlék nem világol:

mindannyiunk a Mában él.

Ne Most - próbálják mondani sokan,

és sokan azt is feledik, hogyan

mondják: Vagyok, s ha volna oda út, 

mind elnyelné a történelmi Múlt.

S ők megbókolnának ódon-kecsesen

a kellő zászlót a kellő helyen,

s motyogva másznák, mint az ősatyák

az Enyém-Tiéd-Övé grádicsát.

Mintha még mindig ők írnák elő,

és birtok-képes volna az idő,

vagy az volna hibás,

hogy szűnőben az oda-tartozás.

Aztán a kíntól így halnak sokan,

sok egyedül van, mikor halni megy;

hazugság még nem vált be senkinek:

a Más-idő más életekre van.

(Gergely Ágnes fordítása)

William Blake: Éj

Az alkonycsillag fellobog,

Leáldozott a nap:

Nem pittyen már madártorok.

Hol lelem ágyamat?

Mint rózsa az ágról,

Az ég lugasáról

Az éjbe ragyog

A hold, s csak mosolyog.

Zöld rét, édes liget, juhok

Öröme, áldjon ég!

Hol nyáj legelt, most angyalok

Nesztelen talpa lép.

Megáldják özönnel

Nem múló örömmel

Valahány bimbó van,

Valahány alvó van.

Óvjuk a pihés fészkeket,

Sok szeles madarat,

A barlang-alvóhelyeket:

Ne érjen vész vadat:

És ha síróra lelnek,

Kinek ágyban a helye

Álomba ringatják,

Szenderét virrasztják.

Ha a farkas prédáért üvölt,

A könnyük csordogál,

Úgy oltanák szomjú dühét,

Csak élhessen a nyáj!

De ki nem kap kegyelmet,

Fogadják a lelket, kísérik sietve

Rég ígért egekbe.

Ott az oroszlán rőt szeme

Sír arany könnyeket,

Ott meglágyul kemény szíve,

A nyáj közt lépeget,

És szól:"Elmosta kórunk

És a vérszomjat rólunk

Az, ki kegyesség,

Tökéletesség.

Bárány, most itt legelhetek

Veled, s szunnyadhatom,

Sírhatok, emlegethetem,

Ki neveddel rokon.

Mert az élet vízében

Arany lett sörényem,

S ragyognak a szálak,

Míg őrzöm a nyájat."

(Ford.: Szabó Magda)

Emily Bronte: Éj volt, s a hó a hegyekben

Éj volt, s a hó a hegyekben

több ölnyi vastagon állt:

folyók, patakok vize csendben

szökött a homályon át.

Itt hagyta hótól elöntött

nyáját a pór, a szegény,

mit oly szeretettel őrzött

az áldott nyár idején.

Nem rója vígan a mezsgyét,

mit jól ismert azelőtt,

bús, meghökkent idegenként

bámulja a puszta mezőt.

(Ford.: Hárs Ernő)

Weöres Sándor: Holdbéli csónakos (részlet)

Úszom az égen arany csónakon,

az éj homályán én uralkodom,

az eget-földet végig láthatom,

a csillagot tengerbe buktatom.

Szállok a sötét légtenger hátán,

kuszált felhőbe feszül a csáklyám,

ezüst evezőm dalolva csobban,

úszom fekete égi habokban.

Holdbeli csónakos, örök szerelmem,

arany sajkádra vegyél föl engem!

Sokat szenvedtem, sokat bágyadtam,

a sötét erdőt könnyel áztattam,

eleget sírtam a földi porban,

ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

Nem él a földön, akire vágyom,

holdbeli csónakos, te légy a párom.

Fénylő csónakom szeli az éjet,

legszebb csillagom, szeretlek téged,

egyedül vagyok, vágyódom érted,

enyém leszel majd, ha a tavasz éled.

Mellém ültetlek szép csónakomban,

eleget sírtam a földi porban

hajad az eget aranyba vonja,

ölelj magadhoz a tiszta Holdban.

A lenti bút-bajt mind elfelejted,

fejed örökre vállamra ejted,

fejed örökre vállamra ejted.

Octavio Paz: Városi alkony

A bukó nap rágcsál a maradékon:

a foszló, szaggatott ég csupaszárok:

a fény a romfalon végigszivárog:

sivatagot áraszt por és salétrom.

Nyurga kőrisfák sora változékony

árnyát a néma térre vetve állong,

mely olyan vakon lüktet, akár a tályog,

mit nem gyógyít be semmiféle flastrom.

Utcák, amikbe csak a semmi torkoll,

végetnemérő utcák, örök-éber

gondolat tébolyult ámokfutása.

Minden, mi hozzám szól s fölráz magamból,

benned rejtezik, város: mély űrével

kő-kebled kongó sírboltjába ásva.

(Ford.: Somlyó György)

Nikolaus Lenau: Naplemente van

Naplemente van,

gyászos fellegek,

szél sír untalan,

sírva ellebeg.

Villám sápadón

száll az ég alatt,

képe lenn a tón

gyorsan átszalad.

Villám fényinél

téged látlak itt:

lengeti a szél 

hosszú fürtjeid!

(Ford.: Babits Mihály)

Oscar Wilde: Madonna mia

Liliom-lány, e földre nem való,

lágy barna haj takarja el fülét,

szemében könnyektől fakóbb a kék,

akár eső-függöny mögött a tó.

Vágy bélyege arcán nem látható,

bezárja - csóktól tartva - ajkait,

nyaka galamb-fehérséggel vakít,

ere: márvány-mezőn bíborfolyó.

Bár magasztalja egyre őt a szám:

lábát se merném megcsókolni én -

beföd szárnyával súlyos áhitat,

mint Dantét, Beatrice oldalán,

az égő Oroszlán szügye alatt

a Hetes Kristály Arany Lépcsején.

(Baranyi Ferenc fordítása)

Ady Endre: Az Óperenciás tengeren

Pucér mellemet vágyom betakarni 

Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,

Ne táncoljon tovább az Élet rajta:

Most már hadd jöjjenek a mesék.

Száz méter lenne borotvált szakállam,

Öreg az ajkam, fogam is hibás:

Olyan kicsi tenger lett a szívemből

S olyan nagy az Óperenciás.

Hát megpróbálom magam befelhőzni,

Szólni magamról unott a dolog,

Gyűl és dohog őszi mese és felhő,

Burkolt mellemre rágomolyog.

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,

Hét mérföldes csizmájú hős, derék

Királyfi, ki szabad mellel elindult

És, himm-hámm, elnyelték a mesék.

Emily Bronte: Nem érhet kétségbeesés

Nem érhet kétségbeesés,

míg csillag gyúl az éjben,

míg harmatos az alkony és

reggel arany nap ég fenn.

Kétség nem győzhet rajtad itt,

hulljon bár könnyek árja:

akit szerettél, nincs-e mind

veled, szívedbe zárva?

Sírsz, mint más. Kínod sóhaját

kettőzi szél nyögése,

s bús tél hint sápadt zúzmarát

az őszi, holt levélre.

Mégis száz friss virág virul:

sorsod a sorsuk, hidd el.

Menj hát tovább. Járj szótlanul,

de soha megtört szívvel.

(Csengery Kristóf fordítása)

Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok.

Ott ily regényes dolgok nem történnek.

A társaságnak úri tagjai

Szekérre ültek, és azon menének.

Szekéren mentek, de ökörszekéren,

Két pár ökör tevé a fogatot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

Világos éj volt. A hold fenn vala;

Halványan járt a megszakadt felhőkben,

Miként a bús hölgy, aki férjinek

Sírhalmát keresi a temetőben.

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön,

S vett a füvektől édes illatot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

A társaságban én is ott valék,

S valék szomszédja épen Erzsikének,

A társaságnak többi tagjai

Beszélgetének s énekelgetének.

Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez:

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

„Ne válasszunk magunknak csillagot?”

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,

„A csillag vissza fog vezetni majd

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket.”

S választottunk magunknak csillagot.

Az országúton végig a szekérrel

A négy ökör lassacskán ballagott.

Lord George Gordon Byron: Többé nem csatangolunk

Többé nem csatangolunk hát

ily késő éjbe már,

bár szívünk csöppet se lomhább,

s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely,

és a lélekről a mell,

nem liheghet szüntelen:

a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl

s túl hamar megtér a nap,

nem csatangolunk ezentúl

holdas ég alatt.

(Ford.: Devecseri Gábor)

Johann Wolfgang Goethe: Charlotte von Steinhoz

Miért adtad mély tekintetünket,

hogy jövőnket sejtse szüntelen,

s ne ringasson üdvösségbe minket

földi boldogság, se szerelem?

Miért adtad, végzet, azt az érzést,

mely a furcsa forgatagon át

kémlelőn egymás szemébe néz és

tudja kettőnk igaz viszonyát?

Ó, hiszen oly sokezernyi tompa

ember alig ismeri szívét,

céltalan lebeg, s fájdalomba

váratlanul taszítja a lét,

ujjong, ha az égre új sugárnak,

gyors örömnek hajnalpírja tör,

csak nekünk, szerelmes, árva párnak

tiltott az a kölcsönös gyönyör:

szeretni, de egymást meg nem értve,

látni egymást vágyaink szerint,

menni mindig álmok közt veszélybe,

hol az álmok üdvössége int.

Boldog, kinek álma hiú nemlét!

Boldog, akit sejtelme becsap!

Bizonyítja már nekünk minden jelenlét

a sejtelmet és az álmokat.

Mondd, a végzet mit akar mivélünk?

Mondd, hogy köthetett meg ily nagyon?

Mi már egyszer, tűnt időkben, éltünk,

s nővérem voltál vagy asszonyom.

Tudtad lényem mindegyik vonását,

tudtad, hogy peng minden idegem,

tekinteted engem játszva járt át,

kit aligha értett földi szem.

Irányt szabtál féktelen futásra,

mérsékelted a vadlázú vért,

és a szétdúlt szívnek nyugovása

angyali karodban visszatért.

Könnyed bűvölettel megkötötted

s elfeledte, hogy rohan a perc,

volt-e boldogabb, mit amikor előtted,

lábaidnál, hálásan hevert,

érezte, hogy jobb lett a szemedben,

megdobogni szíveden szívét,

ösztönét ragyogni fényesebben

s csitulni a heves ifjú vért.

Mindez már bizonytalan ködökké,

halk emlékezéssé finomult,

fájdalom a jelen, és örökké

valóság a szívünkben a múlt.

Fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk.

Félhomály csak delelő napunk.

De akárhogy kínoz is a sorsunk,

már mi nem változhatunk.

(Ford.: Vas István)

Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán

Feljött a hold a Tiszára.

Csend borult a fűre, fára.

Szeged alatt a szigetnél

áll egy ócska halász- bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán

halászlegény ül magában;

ül magában s furulyál;

furulyál az éjszakában.

Talán épp a bárka alatt

lenn a vízben, lenn a mélyben

fekszik egy nagy halott király,

halott király réges-régen.

A Tiszára a sötétség 

gyászfátyolként terül hosszan;

gyászfátyolon a csillagok

csillogdálnak gyémántosan.

Koporsója arany, ezüst,

s vasból van a burkolatja.

És a hármas koporsóban

a király a dalt hallgatja.

William Blake: Hópehely

Bolyongtam egy téli havas reggelen.

Kértem a hópehelyt - játsszék velem:

Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén,

- Gazember!- kiáltott utánam a tél.

(Petra-Szabó Gizella fodítása)

Wystan Hugh Auden: Ha én tudnám

Az idő hallgat, én mondom neked,

az idő tudja, minek mi az ára;

ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,

ha balul fülelünk a zongorára,

az idő hallgat, én mondom neked.

Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,

mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,

ha én tudnám, tudatnám is veled.

Valahonnét csak fújnak a szelek,

valamiért csak hull a lomb a sárba;

az idő hallgat, én mondom neked.

A rózsatő talán még megered,

a látomás valamit mintha várna;

ha én tudnám, tudatnám is veled.

Ha majd oroszlánt ont a zöld berek,

s tavasz ragyog patakra, katonára;

hallgat az idő, mondom majd neked?

Ha én tudnám, tudatnám is veled.

(Orbán Ottó fordítása)