Bertolt Brecht: Emlékezés

Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,

kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.

Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,

mint drága álmot, karjaim között.

A bűvös nyári égen a magasban,

rég észrevettem már, felhőcske állt.

Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,

midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,

s úszott el az időben csendesen.

A szilvafák közül sokat kivágtak,

s ha az kérdeznéd: hát a szerelem?

Azt mondanám: emlékem sincs felőle.

S habár kétkedve pislognál felém,

arcát nem tudnám semmiképp idézni,

csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

S a csókot is feledtem volna régen,

ha az a felhő nem lett volna ott.

Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,

fénylő-fehér volt, s fentről villogott.

A szilvafák talán virágzanak még,

s a régi lány hetedszer szül talán.

De az a felhő percekig virult csak,

fölnéztem, és a szél elkapta már.

(Csorba Győző fordítása)

Carol Ann Duffy: Folyó

A folyó kanyarulatánál

megváltozik a nyelv,

más a bugyogás, más még a neve is

ugyanannak a folyónak.

A víz átkel a határon,

lefordítja magát,

de a szavak megbotlanak, visszaesnek,

és ott, a fának szögezve van a bizonyíték.

Egy jel új nyelven feltűnő a fán.

Egy madár, ki eddig ismeretlen volt,

s egy ágon énekel.

Egy asszony a folyó menti ösvényen,

s furcsa hangot ismételget,

hogy meg tudja fejteni a madárdalt, s a madár nevét kérje – utána.

Piros virágért térdel le, letépi, később

majd óvatosan összepréseli egy könyv lapjai között.

Mit jelentene neked, ha vele lehetnél ott,

saját kezed lógatnád a vízben,

ahol kék és ezüst halak suhannak, s köröttük a víz,

wasser, voda, s mint a dolgok jelentése, eltűnnének?

Az asszony úgy érzi, másutt van, erőteljesen, egyszerűen

szavak

miatt; hangosan halandzsát énekel, s mosolyog, mosolyog.

Ha tényleg ott lennél, mit írnál

egy képeslapra,

vagy a homokba, ahol a folyó a tengerbe torkollik?

(Martyin Gabriella fordítása)

Armand Sully-Prudhomme: Törött váza

Hol a verbéna haldokol ma

a kristályváza megrepedt.

Egy legyező épp csak súrolta,

még zaj se hallatszott s beteg.

De a kicsiny karc egyre jobban

harapta az üvegfalat

és láthatatlan és titokban

és biztosan tovább haladt.

Vize lassanként csepegett ki

a senyvedő virág körött.

Mi történt itt, nem sejti senki.

Ne nyúljatok hozzá: törött.

Szívünkhöz is így ér a drága

és megkarcolja hirtelen.

A szív tovább hasad, virága

elhull az édes szerelem.

Az emberek vélik, ép még,

de benn szívünk sír és sajog,

mert érzi mély-mély repedését.

Törött: hozzá ne nyúljatok.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Martin Fontana: Ha csak tudnám...

Ha csak tudnám...

fémabroncsokat vernék a világra

eltüntetném a sötétet

és a sok szenvedést

itt lenn

itt lenn

oly sokat fedő fájó sötét

de csak a szeretet űzi el

a keserű bánatot...

ha csak tudnám...

(Dabi István fordítása)

Marina Cvetajeva: Mit vétettem neked?

Tegnap még néztél hosszasan -

És mára: minden porba rontva már.

Pacsirta röppent - hol suhan?

Ma rekedt holló károg, gyászmadár.

Okos vagy, én meg ostoba.

Élő vagy én meg kővé dermedek.

Ó, idők asszony-jajszava:

,,Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Asszonypanasz, könny záporoz,

És vérbe, könnybe fullad ami fáj.

Nem édes dajka, de gonosz

Szörny a szerelem. Irgalmat ne várj.

Elviszi imbolygó hajó,

Fehér út rántja messze kedvesed.

S jajong az egész földgolyó:

,,Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Tegnap rajongó, féktelen

Szavadból rám Kelet dicsfénye hullt.

Kezed ma szétnyílt - életem

Belőle, mint rozsdás kopejka elgurult...

Gyermekgyilkosként, egymagam

várom, sötéten, az ítéletet.

A kárhozatból sír szavam:

,,Szerelmesem, mit vétettem neked?"

Faggatom ágyam, asztalom:

,,Jaj, miért tűrtem ennyi bánatot?"

,,Csókolt, kihűlt: más van soron -

felelik -, ez a rendje, elhagyott."

Lángba mártottad életem,

S most jégbe dermedt pusztába veted.

Te - ezt vétetted ellenem!

Szerelmem, én mit vétettem neked?

Mindent tudok. Te is tudod:

Látó vagyok már, rég nem a szeretőd.

A szerelem már megfutott,

Hátrálva a halál-kertész előtt.

Lehull úgyis - ne rázd a fát! -

Az alma, ha a perc elérkezett.

Felejtsd, felejtsd el, hogyha fájt,

Szerelmem, amit vétettem neked!

(Rab Zsuzsa fordítása)

Reményik Sándor: Húsvéti versek egy halott erdőről

1. A ledöntött templom

A gyermekkorom öreg erdejét

Kegyetlen kéz fektette le,

Nagyszombat estéjére épp.

A megmaradt gyér fák között,

Mintha nem történt volna semmi sem:

Madár dalolt.

Az ég a puszta földre ráhajolt.

Isten ledöntött templomában

Elmerülve, sokáig álltam.

Nekem műtermem volt.

Itten dolgoztam én.

Ó, mennyi emlék, mennyi költemény

Ölelte át e vén fák derekát!

Most vége hát...

2. Öreg erdőm

Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk,

Én is, Te is.

Csak a Ritmus marad,

A Lélek örök, rejtett ritmusa.

Nekem Te adtad, én átadtam másnak.

Öreg erdőm, hiszen mi elmegyünk.

És fittyet hányunk mégis a halálnak!

3. Ami test volt...

Ami belőled test volt, test marad,

Anyag, - hogy rajta megosztozzanak.

Az asztalos, s a fakereskedő.

De ami benned nemesebb erő:

Az az enyém,

Belémszívódott örök költemény.

Ami belőled test volt, test marad.

Te most már szekrény leszel, asztal, ágy,

És benned teljesül sok bűnös vágy,

És benned gyűlik fel sok hitvány holmi,

Leszel fiók, mit fognak ki-betolni,

S leszel nyomorult kincsek őrizője.

De bennem szunnyad a lelked jövője!

És bennem zúgni fogsz!

Tavasszal smaragdszínekben ragyogsz

És ősszel hullatod a leveled.

Te bennem folytatod az életed...

4. Azért is élsz!

Azért is élsz!

A gondolataim

Nézd: a te tölgyeid!

A lelkem győzhetetlen talajába

Bocsátottad le bús gyökereid.

Halk mozdulásom: rügybepattanásod,

Kőkemény csendem: a te hallgatásod.

Bennem nő ki száz lemetszett karod,

Az én viharom: a te viharod,

Az én koronám a te koronád.

Hol a fejsze, mely belőlem kivág?!

5. Irtások

Az irtásokban mért nő több virág

És szebb virág, mint máshol?

A sok virág ünnepre készül,

Mindenkinek szép és senkit se vádol.

Az irtásokban mért nő több virág

És szebb virág, mint máshol?

Wass Albert: A vers

Báró Bánffy Istvánnénak

Nem úgy fakad a vers,

ahogy Ti gondoljátok,

nagy véres harcok árán, 

bús, könnyes csókok árán: 

nem úgy fakad a vers.

A vers csak születik,

mint ahogyan születik a szél.

Vagy a virág.

Vagy a falevél.

Szellő a vers,

s én azt hiszem,

a Végtelen küldi vele nekünk 

Világ-virágok bűvös illatát,

s amint szívünkön lopva illan át

lepergeti az érzés-szirmokat.

(Alkony felé

egymásnak furcsa kékes titkokat

hegyek üzennek így.)

Mikor a vers fakad,

egy pillanatra minden más megáll.

Csak alig-alig dobban a szívünk,

mint patak, akit a tél mederbe zár.

Egy pillanat…

s a lelkünkön lábujjhegyen megy át

egy messziről jött csöndes idegen.

Tavaszi szél oson át néha így

az alvó ligeten.

Weöres Sándor: Varázsének

Csiribiri csiribiri 

zabszalma 

négy csillag közt 

alszom ma.

Csiribiri csiribiri 

bojtorján 

lélek lép a 

lajtorján.

Csiribiri csiribiri 

szellő-lány 

szikrát lobbant, 

lángot hány.

Csiribiri csiribiri 

fült katlan 

szárnyatlan szállj, 

sült kappan!

Csiribiri csiribiri 

lágy paplan 

ágyad forró, 

lázad van.

Csiribiri csiribiri 

zabszalma -

még mellettem 

alszol ma.

Tóth Árpád: Április

Április, április, bolondok hónapja!

Szeretlek én téged, - a föld akkor kapja

A langyos csillogó, locsogó esőket,

Melyeket hallgatni oly jó, s a szív éled...

Április, április, - bolondok hónapja!

Zöld füvét a csikó ropogva harapja,

Zsenge reménységnek harmatozó füvét

Harapja friss szájjal egész Emberiség.

Nem vagyunk mi azért, nem és nem, bolondok,

Hajoljatok reánk, derék, új falombok,

Az legyen a divat, áprilisi fényből,

Szűrjetek ránk szép szűrt legényes reményből.

Kányádi Sándor: Április hónapja

Bolondos egy hónap 

április hónapja, 

hol kalap a fején, 

hol báránybőr sapka. 

Köpenyegbe burkol, 

ingujjra vetkőztet; 

mutatja a tavaszt 

hol nyárnak, hol ősznek. 

Hiába próbálnád 

kilesni a kedvét, 

túljár az eszeden, 

mire észrevennéd. 

Búsnak teszi magát, 

szeme könnyben ázik, 

mindegyre lehunyja 

sűrű szempilláit. 

Aztán gondol egyet, 

fülig fut a szája, 

s ránevet a fényben 

hunyorgó világra.

Lord Alfred Tennyson: Shalott kisasszonya

I. 

Folyón innen s túl fekszenek

széles rozs, árpa tengerek,

ölelvén dombot és eget, 

és rajtuk át egy út vezet

szép Camelot felé.

A népek föl s le járnak ott,

csodálván mind a liljomot,

mik benőtték az elhagyott

Shalottnak szigetét.

Hol nyárfa reszket, s hófehér

bús fűzfa ága vízbe ér

lágy fodrot sző az esti szél

a vízre, mely nyugodni tér

szép Cameloton át.

S virágok közt a csendben áll

egy négytornyú nagy szürke vár

mely évek óta örzi már

Shalott kisasszonyát.

S a fűzek közt a part alatt

sok ló vonta uszály haladt,

és kecses vitorlás szaladt

le, hogy nyomán a hab hasadt,

szép CAmeloton át.

De ismerik-é odaát?

S ki látta vajh kezét, haját,

vagy ablakában őt magát,

Shalott kisasszonyát?

Csupán az árpa közt korán

kaszáló béres hallja tán,

miként visszhangzik egy vidám

ének az ár túloldalán

Camelotba tova.

S a béres, kit az este ott

ér kéve közt, hallván, legott

szól halkan: "Ez biz' ő, Shalott

Tündérkisasszonya."

II.

Kinek kezén csak egyre jár

egy bűvös színpompás fonál.

S reá úgy átkok átka vár,

ha arra pillant, merre áll

Camelot városa.

S számára átka rejtelem,

imígy csupán a szőttesen

serénykedik szép csöndesen

Shalott kisasszonya.

 És egész álló éven át

egy tükör borítja falát.

S tükrében árnyak nagy hadát

szemléli, mert az útra lát,

mely Camelotba tér.

Folyón örvénylik ott a hab

az útnál, min sok nyers alak,

s vásári árus lány halad

és Shalottból kiér.

 S ritkán apát baktat lován,

vagy boldog leánykák nyomán

apródigyekszik szaporán

s pásztorlegény az út porán

tart szép Camelotba;

S olykor lovag is átsuhan

tükrén, de néki nincs olyan,

mert ő csak sző magányosan

Shalott kisasszonya.

S mindazt, mi tükrében lebeg,

szövétnekében őrzi meg:

gyakran, mikor más szendereg,

temetni indult bús sereg

tartott Camelotba.

S máskor magasban járt a Hold,

tükrében ifjú pár hatolt,

"Emészt világom árnya" szólt

Shalott kisasszonya.

III.

Midőn fenn járt a rét felett

a Nap, épp akkor érkezett

az árpa közt, mely kéve lett,

s vakító vértben léptet

merész Sir lancelot.

Veres keresztes hős vitéz

térdel pajzsán s egy hölgyrre néz,

és pajzsa szikrát hányt a réz

mezőn, min állt Shalott

Kantárja úgy villant talán,

mint némely tiszta éjszakán

a csillag fenn az éj taván,

s csengettyűk szóltak, míg lován

Camelot felé haladt.

S övében ott, hol kardja volt,

egy nagy ezüst kürtöt csatolt,

s így csengve-bongva lovalolt

Shalott vára alatt.

S a tündöklő kék délidőn,

szép nyerge csillogott dicsőn;

sisak, s a dísz a fejtetőn

egy csóvaként lángolt, midőn

Camelotba ügetett.

Miként ha bíbor alkonyon

szakállas üstökös oson

az égen át, csillagnyomon

Shalott vára felett.

A Nap csillant szemöldökén;

Lova patáin  járt a fény;

S a sisak aljánál a szén-

szín haja lengett könnyedén;

köözel már Camelot.

S amint a parton lovagolt,

a kristlytükörbe hatolt,

s ott "tralla-lalla", így dalolt,

merész Sir Lancelot.

A hölgy feledte szőttesét,

s a mélyre vetve két szemét,

a győzteseknek győztesét

meglátta, merre állt a szép

Camelot városa.

S mit szőtt, a szőttes elszakadt

a kristálytükör meghasadt,

"Lesújt at átok!" így riadt

Shalott kisasszonya.

IV.

Medrében feljajdult az ár,

keletről vad szél tépte már

a sápadt erdőt, és a sár

csak nőtt, amint ázott a vár,

Camelot városa.

Lejött, a tornyát elhagyá,

s kikötve egy bús fűz alá,

egy bárkát lelt, s felírta rá:

"Shalott kisasszonya"

És lent a folyó mély, sötét

vizén -már látva végzetét-

emelte fel tekintetét,

s immár eképp nézte szép

Camelot városát.

És midőn leszállott a Nap,

eloldozá a láncokat,

s magával vitte őt a hab,

Shalott kisasszonya.

S amint feküdt ott, hófehér

köpenyét verdeste a szél,

-befödte hulló falevél-

Nem messze már az úti cél:

Camelot városa.

S midőn a folyón szelte át

fűz födte domboknak sorát,

elzengte utolsó dalát,

Shalott kisasszonya.

S dalát hallották messze lenn,

mint zengte, fennen,s csendesen,

míg már szemének fénye sem

csillant, míg elhunyt teljesen.

S Camelot városát

elérte, ám meg azelőtt,

hogy elhagyá a tág mezőt,

a halál utolérte őt,

Shalott kisasszonyát.

 S amott magas falak között,

sok tornác és torony mögött

egy fényes díszbe öltözött

sétányhoz ért, s elé szökött

Camelot városa.

köréje gyűlt az úri nép,

lovag, lord s hívta mind nejét,

s a bárkán olvasták nevét:

"Shalott kisasszonya"

Vajon ki ő, s itt mit keres?

S a kastélyra félelmetes

csend szállt, megállt a sok nemes,

s keresztet hányt egész neves

Camelot városa.

Csak Lancelot szólt csöndesen:

"Mily bájos arc! Az Ég legyen

kegyes! Nyugodjék csöndbe lenn

Shalott kisasszonya."

(Vachter Ákos ford.)