2016. június 8., szerda

Reményik Sándor: Három pad

Szédülve és félelmes-betegen,
Káprázó szemmel és tétova lábbal
Vonszoltam magam késő esti órán
A holt-emlékű sétatéren által.
Hol vannak, kikkel hajdan jártam itt?

S boldog magányom zengő titkait
Az éji lomb most vissza mért nem zúgja?
S ahogy így testben, lélekben letörten
Vonszoltam a sétányon magamat:
Előttem elkáprázott három pad.

Ahogy így vonszoltam magam sután,
Mellettem három pad egymásután
Eltűnt és elmaradt.

Egyiken szerelmes pár üldögélt,
Ölelték egymást, őket a sötét.
Az életemből ez a jelenet
Hiányzik, de nem bánt az engemet.

A másik padon egyedül egy férfi.
Felbámul, szeme az egeket méri.
Magában van, és mégis vele minden,
Mereng a neki jutott drága-kincsen,
Övé minden csillag és minden asszony,
S a varázs-ige, hogy mosolyt fakasszon,
Vagy könnyítő könnyet - ahogy akarja.

Békessége van, nagy gyötrelmek árán,
De végül semmi, semmi sem zavarja.
A teremtésben mégsem ő a vesztes,
Mert minden dolgok lelkébe szerelmes.
Felbámul, és némán hálákat ad,
S szállnak kezére égi madarak.
Ez lehettem volna, - s félig se voltam,
E férfi: az én vágyam, félig-holtan.

A harmadik pad a sorban üres volt.
Azon nem pihent sem eleven, sem holt.
Gondoltam: ha ráülnék pillanatra:
Az a pad akkor is üres maradna.

Áprily Lajos: Falusi postaló

Láttam szegényt az utca mély sarában,
ahogy húz s rángat egy nehéz kocsit,
s az állomásról visszatér magában
a ködben, mely borzongat s álmosít.

Csüdön felül merül az út-mocsarában,
szemébe híg levet fröccsent a sár.
Ha álmodik: porozva jár a nyárban
szegény agyon-nyűtt állat-proletár.

Sújthat szitok vagy ostorvég feléje,
sorsát lebillent fejjel hordja rég.
És néha zúg a puszta-szél zenéje
s szabad mezőkkel int a messzeség.

Egy útja van: postától állomásig,
és más irányba térni nem szabad.
Új hámot kap, ha elvásott a másik,
és küzd a sárral, míg meg nem szakad.

Rád gondolok most száraz otthonomból,
míg búgnak künn a böjti vad szelek,
s havas-esős napok haragja tombol,-
s bús és hős postaló - köszöntelek!

Szabó Lőrinc: Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,
minden perc egy-egy baltacsapás:
kábító fénybalták alatt
izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:
engem a Tűz vad lelke visz és
old szét, hogy csupa láng legyek
s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,
mint testvérem, ez az iszonyu nyár,
s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad
ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,
hogy elmarad a renyhe testi lét,
mely most csak az árnyék hüvösét
keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató
pihenés – Én sohasem pihenek!
Még túlragyogom a földi perceket,
lelkem még csupa robbanás,
folytonos halál és feltámadás:
még szállok, céltalan és vakon,
de oly tüzekkel gazdagon,
hogy mikor elérem, megborzong a Nap,
ha rácsókolom egy sugaramat.

Nemes Nagy Ágnes: Öntudat

Hogy a tengert először láttam én,
szelíden hajlott egy öbölbe lénye,
s égszínű volt, falusi Máriák
öntudatlan-kék, bújtató köténye.

Azóta már tudom nyálkás színét
a nizzai csigáknak a fövenyben,
aljasság, akna, tüzes éhezés –
„ember” vagyok. 

Mi rosszabb érhet engem?

Federico García Lorca: Kaszida a rózsáról

A rózsa
sose vágyik a pirkadásra:
szinte örökké válva ágán,
vágyik valami másra.

A rózsa
sose vágyik az árnyra, tudásra:
test és álom határán
vágyik valami másra.

A rózsa
sose vágyik a rózsára:
lebegve az ég símaságán,
vágyik valami másra.

(Weöres Sándor fordítása)