2018. december 30., vasárnap

Nikolajs Kurzens: Minden ugyanúgy...

Holnap reggel ismét felkelünk,
"Jó napot"-tal köszönünk majd újra;
a Nap egünk újra általfúrja
s alkonyatba fordul mivelünk.

Megint minden ugyanúgy marad,
szívünk minden másodpercben dobban,
lelkünket csak nyomja egyre jobban
fájó könnycsepp: elmúlt...még egy...nap...

(Nagy. E. József fordítása)

Jean Claude Ibert: Mert

Mert hitt a virágokban,
a földben, az égben, a tengerben,
a fájdalomban, a régi szerelemben,
mert az életben tévedezett,

mert egyszerű volt és mohó,
és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett,
mert ártatlan volt, édes, tökéletes,
mert feláldozta magát a mágusoknak,

mert nem tudta bűnét,
se erényét, se éhségét, se bátorságát,
mert csúnyának látta magát,
és imádkozott a katedrálisokban,

mert a holdra figyelt,
az éjszakára a nyári mezőn,
eszeveszett örömmel nézte a tüzet,
mert boldog volt nagyon,

mert lelke nyugalmas parcellákra
szabta az időt,
mert idegen volt itten,
mert hitt a csodákban,

az igazság szörnyetege egy napon
hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,
hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát,

mert szép volt,
mert elege volt

abból a világból, ahol az emberek
nem tudnak emberi nyelven szólni már.

(Pór Judit fordítása)

Mariana Marin: M. M.

A bal tenyerem vonalai kísértetiesen
hasonlítanak a jobb tenyerem vonalaira.
Nem tudom, mit jelenthet mindez a tenyérjósoknak.
Olyan, mintha imádkozva jöttem volna világra.

(Jánk Károly fordítása)

Giovanni Pascoli: A múlt

Viszontlátom a helyet, hol zokogtam:
és megmosolygom most, hogy ott zokogtam.
Viszontlátom, hol egykor mosolyogtam,
s megkönnyezem most, hogy ott mosolyogtam!

(Berczeli A. Károly fordítása)

Ahmet Hásim: Nyáresti emlék

Fojtott szavak, enyelgő örömök
Füzére lengett ott az éber éjbe.
A szívbe Ámor nyilaként döfött
A holdsugárnak éles, hosszú fénye.
A szemekben mily sejtelmes varázs van!
Az ajkakon a csók édes lakatja.
S a boldog percek lankadt madarakként
Suhognak el a forró éjszakában.

(Timár György fordítása)

2018. november 21., szerda

Arany János: A Walesi bárdok

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szívemre rászállt,
letörte ott az irigy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

Kosztolányi Dezső: Ásítok és csak bámulom

Ásítok és csak bámulom,
a szájam, mely mint a gödör,
mély és sötét, és érezem,
hogy most a semmiség gyötör.
Én várom itten a halált,
s unatkozom, hogy mégse jő,
mint mikor késik a vonat
és csöpörög a híg eső.
Ó unalom, mely céltalan
bölcsőm, koporsóm közt ível.
Az élet az nagyon rövid
de, jaj, oly lassan múlik el.

Nemes Nagy Ágnes: Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Kosztolányi Dezső: Vágy eltévedni

Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok.
Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,
mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,
egy kis fényjel után, benyitni egy házba,
hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak.
Várni, amíg kínálnak, letelepedni
rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,
csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,
valaki, kinek a saruja csupa por.
Azután vigyázni, hogy nézi a gazda
lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom
kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát
s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel
gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.

2018. november 9., péntek

Pablo Neruda: Méztől ittas fehér méh

Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,
s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,
vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,
a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.
Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.
Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.
Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.
Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.
Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.
Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

(Kálnoky László fordítása)

Voltaire: Rögtönzés

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,
bár lelke van, az ember léte aljas;
kell szeretni; célt, értelmet ez ad:
az emberélet enélkül siralmas.

Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,
kiművelt, nem önhitt fők társasága,
amelyben otthonos számos gyönyör,
mely nélkül végtelen a napok hosszusága.

Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,
kit az ember megkérdez, kire hallgat,
ki csillapítja lelkünk viharát,
élét vevén a kéjnek és a bajnak.

Kell, hogy legyenek pompás estebédek,
hol, fesztelen, az ember csemegél,
jó borokat és szellemes igéket,
és mégse részeg, hogyha végetér.

És vallani kell, éjjel, ráborulva,
a drága tárgynak, kit szívünk imád,
és ha felébredtél, folytatni újra
s álmodban is gondolni rá tovább.

Barátaim, elismerhetitek,
s én már tudom, hogy élhető az élet!...

(Jékely Zoltán fordítása)

Anatol E.Bakonsky: A szél

Nézem a szelet, s nem látom,
hosszan nézem, s nem látom,
csak azt látom, mint hajlonganak az ágak,
s mint futnak a fű közt a levelek.

Nézem az időt, s nem látom,
hosszasan nézem, s nem látom-
Csak azt látom, mint nőnek a gyermekek,
s mint őszülnek, görnyednek meg az emberek.

(Kányádi Sándor fordítása)

Mara Belcheva: A hegy

…Szeretem őt, mutassa bármely arcát!
Ha sír a hegy, kedves mikor nevet.
Mikor dühöng, s haját szelek kavarják,
szórva esőt, aranyló felleget.

Kedves nekem, ha bóbiskol a ködben,
álmában földereng a bíbor szilfalomb,
aranyló nyírfa nő, míg alszik, álma közben,
árnyékos oldalán meg vén fenyő búsong.

Oly szép az is, ha felhőktől takartan
csak a tehén kolompját hallani,
távolból szól, mint szívben régi dallam.

De szép az is, mikor fejszék kopognak,
s fenyők rőt szálait vonszolja valaki,
a városokba háznak, koporsónak.

(Tóth Krisztina fordítása)

Bertolt Brecht: Virágoskert

Ezüstnyár és fenyő között, sövény
s fal-övezte tóparti kert, amelyben
oly bölcsen osztva évszakok virága,
hogy márciustól októberig virít.

Itt ülök néhanapján reggelente,
és azt kívánom, bárcsak mindig én is
a különböző jó és rossz időkben
mutathatnék valami kedveset.

(Somlyó György fordítása)

2018. október 6., szombat

Charles Baudelaire: A nap vége

A fakó napfényben éled,;
fut, vonaglik, forr vadul
a zajos, kegyetlen Élet;
míg az ég boltjára hull

a gyönyörtadó nagy éjjel
s enyhül az éhes s a rab,
bűnt, bút elfeled a setéttel
s szól a költő:... „Vártalak!

Fáradott a lelkem, testem,
a nyugalmat égve esdem,
sok bús látomány mar és tép.

Hátra fekszem. Jöjj le, födj be
lebbenő gyászfüggönyödbe:
Ó, üdítő, hűs sötétség!

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Czeslaw Sobkowiak: A szó

A szó néha szakadék
A fenekén már csontok fehérlenek
Világítanak mint csalóka ég
Készen kilökni a kézből a tollat
Hogy halott tartalommal teljenek meg
Hogy ne az eleven költő menjen a nap alá dalolni
Ami a hideg tenyereknek csak érthetetlen kijelentés
És megmentett dolog a mulandó lélegzetek között
És saját fájdalmam folytonos rejtélye
Tehát írni kell minden tárgy közül
Bölcsesség nélkül
Élve
E szegélyen így erősítve a testet
Valami ismeretlennel és közelivel
Mint a szoba sötétjében hirtelen felgyújtott fény
Az emberek között
Írni kell
Élni kell
Mintha a könnyeken át óceán folyna
És a szikla hópehellyé változna
Mint valaki aki a szerelmében
Meg kívánja őrizni
A napot
És mindent elveszít

(Dabi István fordítása)

Vjacseszlav Ivanov: Ősz

A földre hullt levél ajándék,
Körötted bíbor verssorok...
Tündöklő-csöndes a halál még,
Ezüstbrokátja rád ragyog.

Az alkonyat arany porán át
A távol épp így senyvedez;
S hegyek fölé terítve szárnyát
Kék-szürke búd így lengedez.

S a mennyeken sziromlik, ég a
Holdfény - oly tiszta és fehér!...
És imaként szállong a néma
Fákról a lángoló levél...

(Baka István fordítása)

Marina Cvetajeva Ha nézek...

Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje -
így véglegesülhet a vásznon a kép -,

azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is - a fán feledett.


(Baka István fordítása)

William Shakespeare: XVI. szonett

De mért nem várja különb fegyvered
Az Időt, ezt a véres zsarnokot?
S romlásodtól mért nem óv üdvösebb
Eszköz, mint ezek a száraz dalok?
Boldog óráknak járod ormait;
És sok még parlag kert, sok szűzi vágy
Megteremné élő virágaid,
Hűbb képeid, mint amit ecset ád:
Így az élet rajzolná újra ezt
Az életet, melyet külszínre és
Belcső becsben föltárni ez (a Perc
Ónja s az én inas-tollam) kevés.
Ha átadod, megtartod életed;
Élned kell: élj, rajz, saját remeked.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jorgosz Markopoulosz: Apám házat akart építeni

Apám egész élete arra ment rá, hogy felépítsen egy otthont.
Minden délutánt, minden ünnepnapot a kis konyhában töltött,
Édességet nem evett, kávéházba nem járt.
Amikor meghalt, egy gazzal benőtt telek
Maradt utána, amelynek nincsenek ablakai, ágyai, évei…
Változnak az idők, ahogy mondani szokták,
Sok minden történt azóta.
Bátyámmal elvesztettük egymást, megtudtuk, hogy apánk is meghalt...

Szóval ezért nézek esténként ilyen mélyen a szemedbe.
Talán én még érezhetem azt az odaadó fészekmeleget,
Amit ő soha nem érezhetett.

(Szabó Antigoné fordítása) 

Kazimierz Nowosielski: Hallgatás

Legyél olyan csendben hogy a tengerfenéken
szétnyíljon a kagyló

legyél olyan csendben hogy az éjszaka
élesítse hallásodat
s a nap a figyelmedet

hogy halld meg a szívedben
a fecske csivitjét

hogy a kezeket nézve halld hogyan fut át
a testen a lélek

Építsd mint hidat a folyón
amin átjutsz a túlsó partra

(Dabi István fordítása)

2018. augusztus 29., szerda

Algernon Charles Swinburne: Ballada Álomhonról

Elrejtem a szívem rózsasziromban
Távol a naptól, kert közepén
Hó puha ágyban, lágy nyugalomban
Rózsa alá rejtem szívem én.
Mért nem szunnyad e lágy helyén?
Rózsalevél sem rezzen a fán.
Mi nem ereszti az álmot elém?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

Légy csendben; a szél szárnyat csuk nyomban,
Nyugtalanabb bár, mint te meg én.
Légy csendben; a nap nyila megtört a lombban,
Alszik a szél a tenger melegén,
Bánt még mindig a tünt remény?
S gondok tövise szúr talán?
Mi tiltja lezárni pillád idején?
Semmi - csak egy titkos csalogány.

E zöld haza rejlik báj - álomban:
Nincs meg a mappa semmi helyén,
S édes bár a gyümölcse, halomban
Nem hever árus áruhelyén.
Álomdana zeng a fák tetején,
Álomfecske száll a bogán.
Ebhang nem veri őzét rejtekén.
Semmi - csak egy titkos csalogány.

Álomhonban rejtezem én,
Sem szerelem, sem csáb ezután
Nem ér a fülembe, nem hat elém
Semmi - csak egy titkos csalogány.

(Babits Mihály fordítása)

Jan Staszków: (Az éj sötétjét...)

Az éj sötétjét
cseréld ki
a felfelé
hozzád vezető
lépteimre
Állíts keresztet
de ne Krisztusét
az ösvényünkre
szemben velünk
Tegyél rá
nap égette fűszálakat
amikor nem fújnak a szelek
ez lesz
a mi
végtelen
egymás-felé
futásunk jele
És ha reszkető
húrra lelsz
megtalálod
ebben az egy
pillanatban
az egész életet
az elejét és a végét egyaránt

(Dabi István fordítása)

Gregor Papuček: Esténként

Esténként,
amikor töredeznek a gondolatok,
úgy raknám össze a szavakat,
hogy magukra találjanak,
kik nem tudják,
hogy ők már nem ők;
hogy levessék
az alattomos múltban megkopott,
kicsinyhitűségtől átázott ingüket.

Esténként,
mikor a fáradtság álomba süllyeszt,
szavaimmal
beleharangozom
a sűrűsödő sötétségbe,
nehogy örökre
elaludjatok nekem.

Esténkent,
mint fáklyák,
égjenek szavaim,
hogy borostyán fényüknél lássátok,
sötétségtek árnyékában hogyan álmodom
rólatok.

(Fuhl Imre fordítása)

2018. július 7., szombat

Jan Staszków: Ez a föld

Ennek a földnek a közepéből
a hangod
melegíti
a talpam
Madárcsapatok
húzzák össze ebben a melegben
a szárnyukat
A mélyben rejlik minden
ami volt régen
és vissza már nem tér
Ezért
nem akarok
elutazni
sehova
Oda sem
ami itt van
ahol a távol
oly rövid
és máshová sem

(Dabi István fordítása)

Alicja Patey-Grabowska: És hirtelen

És hirtelen
csend
kőtömb
hirtelen sűrűsödés

Csak az emlékezet kertjeiben
lüktet az élet

És hirtelen
csillanás
ütés
a szívbe

Csak az emlékezet kertjeiben
énekelnek változatlanul
a madarak

(Dabi István fordítása)

Jacques Charpentreau: Hogy mindenről tudj beszélni

Sok szó van, hogy mindenről tudj beszélni:
A nap, a fény, a szél, az éj, az ég,
A zaj, a mosoly, az eső, a jég, -
Játszani, menni, enni, inni, élni.

Sok szó van, amit folyton mond az ember:
A víz, a tej, a hó, narancs, kenyér,
Szomjúság, éhség, száj, szem, szív, tenyér,
Öröm, játék , szeretet, este, tenger.

Sok szó van, amit meg is kell tanulni,
Hogy olvasni, írni, számolni tudj.
S megértsd, hogy mit csinálj: sétálj, aludj,
Egyél, igyál, labdázz, vagy elmenj úszni.

Sok szó van, min tűnődhetsz nemegyszer:
Nárcisz, szarkaláb, szerecsendió, -
S lassan megtudod, mi mire való:
Gyöngyház, delfin, palánk, rakéta, vegyszer.

Sok-sok olyan szó van, mely zengve táncol:
Egyik szólít, a másik ráfelel: -
Távoli csillagokat hoz közel:
Ezek a legszebb szavak a világon.

A versekben lévő szavak varázsa,
Zenéje az, mi szívet simogat:
Elűzi minden gyötrő kínodat -
A vers az élet egyik nagy csodája.

(Végh György fordítása)

Viorica Salajeanu: Megértettem

Megértettem,
hogy téged el nem érlek -
hosszú út vezet
lépted nyomán...
Mikor majdnem itt vagy,
szerte foszlik lassan
az utolsó hívó
reménysugár...

S megértettem,
hogy el nem érhetsz engem -
hosszú út vezet
léptem nyomán...
Ha tudnál szeretni,
könnyezni a nőért,
ki után vágyódsz,
akkor talán...

(P.Tóth Irén fordítása)

Georg Trakl: Gyerekkor

Fürtösre ért a bodza, kék barlangja homályán
aludt a gyerekkor. A tűnt ösvényen,
ahol rőten suttog a vad fű,
most tűnődik az ág. A lombsusogás

úgy harsog, mint a kék patak árja a sziklán.
Szelíd a rigó szava. Hallgatagon
megy a pásztor az őszi dombról guruló nap után.

Egy kék pillanat már csak a lélek.
Félénk vad bukkan elő a fák közül, és
távol alusznak a régi harangok és a sötét tanyák.

Most hívőbben ismered a homályos évek titkát,
a magános őszt, szobák hűvösét;
és az angyali kéken lábnyomok fénylenek át.

Csöndesen zörren egy tárt ablak, könnyekig
meghat az omladozó temető, ha látod a dombon,
legendák érintik szíved; de néha felderül a lélek,
hogyha régi emberekre és sötétarany tavaszokra gondol.

(Radnóti Miklós fordítása)

2018. június 17., vasárnap

Nukada: Kék éjszaka

Holdfényes út, közelbe senki -
a szél virágos ágat ingat;
éj szűrődik a kerteken ki
s kéken belengi
elrebbenő, halk álmainkat.


(Bardócz Árpád fordítása)

Iliasz Taszopulosz: Élmény

A nappal fénye nem látszik mindenünnen.
Fölötte hold-fantom köröz. Mintha mozdulatlan,
pőre lény,
aki magába gyűjt minden erőt.
Behálózza a világot,
s mindenkit
álomba szenderít.

(Szabó Antigóné fordítása)

Betim Muco: A tenger

A tenger alszik
S a sirályok is némák
Hogy fel ne keltsék
A mozdulatlan vizet
A sötétség vékony takaróját feljebb húzzák
A csőrükkel
Hogy beborítsák a kék hátat.

Egyedül én szólítom őt hangosan,
Kavicsot kapok fel
Hogy felébresszem
Mert e pillanatban csak nekem
Jutott az eszembe elbeszélgetni
A tengerrel.


(Dabi István fordítása)

Hermann Hesse: Elmélkedés

Isteni és örök a szellem.

Feléje tartunk, képei s eszközei,
s lelkünk legmélyebb vágyai: lenni,
mint ô, fényében világítani.

De halandónak s földinek születtünk;
élőket, lomha nehézkedés nyomaszt.
Nyájas anyameleggel vesz körül a természet,
emtet a föld, bölcső és sír vet ágyat.
Ám a természet nyugtot mégsem ad,
anya-varázsán atyai tűzzel
áttör a halhatatlan szellem
intő szikrája, gyermeket férfivá edz,
az ártatlanságot kioltja, s harcra, tudatra ébreszt.
Így tétovázik anya és atya,
test és szellem között

a teremtés legtörékenyebb gyermeke,
a remegő ember-lélek, szenvedésre
minden lénynél alkalmasabban s a legnagyobbra hivatottan:
hívő, reményfő szeretet.

Útja nehéz, étele bűn s halál,
olykor sötétbe téved, olykor
jobb lenne néki nem lennie;
de örökké fölötte ragyog rendeltetése;
vágya: a szellem és a fény,
s veszélyei közt - érezzük - különös
szeretettel szereti őt az Örökkévaló.
Ezért, bolyongó testvérek, minden
megoszlás közt mégis szerethetünk,
és nem gyűlölet és ítélkezés,
hanem türelmes szeretet
és szerető tűrés visz a szent
célhoz mind közelébb.

(Rónay György fordítása)

Tonu Onnepalu: Mennyivel könnyebb lenne...

Mennyivel könnyebb lenne úgy élni,
ha tényleg azt mondanánk, amit gondolunk,
nem azt, amit okos dolognak tartunk.
Butaság lenne többnyire mind kettő,
de akkor mi van. Okosak akarunk lenni,
tudatosan féligazságokat mondunk,
és nagyon tudatosan csak fél életet élünk.
Ennek a végeredménye nem is lehet más,
mint ez a világ, aminek amúgy nincs is olyan sok hibája.
Essôs nyáron is lehetnek tiszta éjszakák.
Ám a fáradtság, az bizony fáradtság.

(Jász Attila fordítása)

2018. június 3., vasárnap

Grigore Vieru: A szerelem nyugalma ez?

A szerelem nyugalma ez?
Belepte hajam a dér.
Még perzselő az álmom
akár a frissen sült kenyér.
Ragyog a fű? Nem látom én:
a völgyben lenn forrás zenél?!
Ott fent kutatlak árnyalak,
a Holdtól messze jár a Nap.
Fényedig nem ér karom.
Mért születnek csillagterek?
Csak a bánat, a fájdalom,
s nem több, amit megismerek.

(Koosán Ildikó fordítása)