Arany János: A Walesi bárdok

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelőin fű kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt'

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgő csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -

Ajtó megől fehér galamb,

Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyűl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,

galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,

édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,

egy kis fiúcska utána bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany

s kedvükre nézték, csodálták vígan.

És ránevettek, senki se bánta,

hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,

óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szívemre rászállt,

letörte ott az irigy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,

karcsú szél hajlott utána hűsen!

Kosztolányi Dezső: Ásítok és csak bámulom

Ásítok és csak bámulom,

a szájam, mely mint a gödör,

mély és sötét, és érezem,

hogy most a semmiség gyötör.

Én várom itten a halált,

s unatkozom, hogy mégse jő,

mint mikor késik a vonat

és csöpörög a híg eső.

Ó unalom, mely céltalan

bölcsőm, koporsóm közt ível.

Az élet az nagyon rövid

de, jaj, oly lassan múlik el.

Nemes Nagy Ágnes: Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt

fejemre a perc lágy, szirupos árja,

a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,

magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,

nem olvadok és nem köt semmi sem,

ketten vagyunk, mikor magam vagyok,

a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,

Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,

– csak már az emlék és valami vágy

fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,

s mint szemem alját kék lepi a házat,

belenyugodni lassan, bágyadón,

majd megtanít a virradó alázat.

Kosztolányi Dezső: Vágy eltévedni

Én már unom azt, hogy azért szeressenek, mert én vagyok.

Más az én vágyam. Eltévedni éjszaka a sivatagban,

mint a mesében. Menni a sűrű sötétben,

egy kis fényjel után, benyitni egy házba,

hol lámpavilág ég s vígan lakomáznak.

Várni, amíg kínálnak, letelepedni

rakott asztalukhoz, étlen és szomjan,

csak mint kósza vándor, ismeretlen senki,

valaki, kinek a saruja csupa por.

Azután vigyázni, hogy nézi a gazda

lassan-evő szájam, gyorsan-ivó torkom

kortyait, a kezem, mozgó kezem árnyát

s megrendülő arcomat, oly jó szeretettel

gyönyörködve bennem, mint egy kutyában.

Pablo Neruda: Méztől ittas fehér méh

Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,

s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.

Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,

vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.

Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,

a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.

Ó, hallgatag lány!

Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.

Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.

Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.

Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.

Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.

Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.

Ó, hallgatag lány!

A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.

Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.

Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.

Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.

Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.

Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.

Ó, hallgatag lány!

(Kálnoky László fordítása)

Voltaire: Rögtönzés

Kell gondolkozni; ha nincs gondolat,

bár lelke van, az ember léte aljas;

kell szeretni; célt, értelmet ez ad:

az emberélet enélkül siralmas.

Kell, hogy legyen meghitt baráti kör,

kiművelt, nem önhitt fők társasága,

amelyben otthonos számos gyönyör,

mely nélkül végtelen a napok hosszusága.

Kell, hogy legyen egy kipróbált barát,

kit az ember megkérdez, kire hallgat,

ki csillapítja lelkünk viharát,

élét vevén a kéjnek és a bajnak.

Kell, hogy legyenek pompás estebédek,

hol, fesztelen, az ember csemegél,

jó borokat és szellemes igéket,

és mégse részeg, hogyha végetér.

És vallani kell, éjjel, ráborulva,

a drága tárgynak, kit szívünk imád,

és ha felébredtél, folytatni újra

s álmodban is gondolni rá tovább.

Barátaim, elismerhetitek,

s én már tudom, hogy élhető az élet!...

(Jékely Zoltán fordítása)

Anatol E. Bakonsky: A szél

Nézem a szelet, s nem látom,

hosszan nézem, s nem látom,

csak azt látom, mint hajlonganak az ágak,

s mint futnak a fű közt a levelek.

Nézem az időt, s nem látom,

hosszasan nézem, s nem látom-

Csak azt látom, mint nőnek a gyermekek,

s mint őszülnek, görnyednek meg az emberek.

(Kányádi Sándor fordítása)

Mara Belcheva: A hegy

…Szeretem őt, mutassa bármely arcát!

Ha sír a hegy, kedves mikor nevet.

Mikor dühöng, s haját szelek kavarják,

szórva esőt, aranyló felleget.

Kedves nekem, ha bóbiskol a ködben,

álmában földereng a bíbor szilfalomb,

aranyló nyírfa nő, míg alszik, álma közben,

árnyékos oldalán meg vén fenyő búsong.

Oly szép az is, ha felhőktől takartan

csak a tehén kolompját hallani,

távolból szól, mint szívben régi dallam.

De szép az is, mikor fejszék kopognak,

s fenyők rőt szálait vonszolja valaki,

a városokba háznak, koporsónak.

(Tóth Krisztina fordítása)

Bertolt Brecht: Virágoskert

Ezüstnyár és fenyő között, sövény

s fal-övezte tóparti kert, amelyben

oly bölcsen osztva évszakok virága,

hogy márciustól októberig virít.

Itt ülök néhanapján reggelente,

és azt kívánom, bárcsak mindig én is

a különböző jó és rossz időkben

mutathatnék valami kedveset.

(Somlyó György fordítása)