Conrad Ferdinand Meyer: A régi híd

Te múltból villanó sugár,
sok századéve állsz te már;
fölötted új híd íve rezgő:
ott zeng az út! s te itt pihensz.
 
Az út itt vén kövek között
piros virágba öltözött
és nedvesen mereng mohád
hullám emelte fátylon át.
 
Légből szövött ruhát leheli
reád a múlt s ösvényeden,
a szűk uton csak álom jár
élet helyett régóta már.
 
A visszhangban remeg ma még
egy dal, diák dalolta rég,
s a nyerítés, kürtharsogás
zaját ringatja még a sás.
 
Rómának erre vitt az út,
a császár rajtad át vonult;
s hogy Parricídát itt lelé,
a víz tajtékkal szórta bé.
 
Ha rajtad délről jött levél,
lapján aludt csel és veszély,
zsoldos jött zsákmánnyal tele,
pestis jött s döghalál vele.
 
Elmúlt! ez mind emlék ma már,
s oly tiszta vagy, mint indaszál,
mely rajtad zölddel fonja át
az ember bűnös lábnyomát.
 
(Ford: Radnóti Miklós)

Li Taj-po: A Fájdalom éneke

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!
 
Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.
 
Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.
 
E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.
 
Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.
 
Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...
 
Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.
 
(Ford: Dsida Jenő) 

Miguel de Unamuno: Eső, szél, árnyék

Lelkem, mi a te életed valóban?
eső a tóban!
Lelkem mi vagy, ha hánykolódsz szomorgón?
szél a hegyormon!
 
Lelkem, ujulsz-e, mondd, reád mi vár még?
barlangban árnyék!
eső a tóban!
szél a hegyormon!
barlangban árnyék!
 
Könny az esőm, mely az égből pörög le,
szél sóhajom, mely szüntelen megéled,
vigasztalan árnyék gyötör örökre,
eső és szél és árnyék ez az élet.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Joseph von Eichendorff: Elkésett vándor

De hol leszek vajon jövő tavaszra?
Kérdezgettem, ha minket lent a róna
kalaplengetve látott és dalolva
s a fák alját virágszirom havazta.
 
Csak azt tudom: tavaszi fény kacag ma
s fényes folyók futnak tengerbe folyva,
madár Tündérhonról mesél dalolva,
hol alkony nem száll rózsás virradatra.
 
De most már este lesz. Régóta holtak
a kedvesek, kik velem vándoroltak
s csokrom hideg szélben reng összeaszva.
 
Az estharangok már üzennek értem,
s magányosságomban döbbenve kérdem:
de hol leszek vajon jövő tavaszra?
 
(Ford: Áprily Lajos)

Sidney Keyes: Idő

Nem ad halasztást az idő,
nem írja az üres lapot,
mágus fut, döng az égmező,
óvatos vándor éjben tántorog.
 
Fogj tollat, fogj szemet, kivésni
a zord időről látomásodat;
az arc futó, a tett teljét nem éri,
csupán a reflex és a rím marad.
 
Most kezdd, ne mindjárt; elveszett
perceid átka visszacsap rád.
Nicolo, Martin, bolygó szellemek
hirdetik az idő kudarcát.
 
Donne rettegésben lelte meg a békét,
bár kerubok közt jelzi égi térkép,
ő nem félt félni. Úgy karolta át
Rilke az őszt, mint mélygyökerű fát.
De minden jó nap rémület nekem,
hogy fordul, roppan, széthull életem.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Tu Fu: Vej barátomnál

Barát baráttal úgy találkozik csak,
akár a hajnali és esti csillag.
De hát ma este - ritka alkalom -
víg gyertyaláng lobog az asztalon
s két férfi ül itt - régi kenyeres -
még ifju nemrég, most koránderes.
...Barátjaink fele nem él, bizony,
bólogva mondjuk s elfog az iszony.
Húsz éve annak is, - alig hiszed, lásd,
mikor utólszor láttuk hajdan egymást.
Még nős se voltál akkor és ma itt
sürögnek fiaid és lányaid,
apjuk öreg barátját egyre kérdik,
hogy utazott, alig lelik helyét itt.
Erről beszélünk, majd arról beszélünk,
boroskancsót, tálat raknak elébünk,
tavaszi hagymák illatos rakását,
mit az esőbe szedtek s barna kását.
...Tíz ünnepi kupát tölt házigazdám,
reám köszönti, meg kell innom aztán -
állok elébe, hogy rugnék be ettől,
részeg vagyok már rég a szeretettől.
...Holnapra köztünk sok hegy meredez
s holnapután ki tudja, hogy mi lesz?
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Robert Louis Stevenson: A mennyei orvos

Ha néha boldogságomon
munkálva el kell botlanom;
ha csüggedvén utam során
dicső hajnal se nyílna rám;
ha már a csillámló szemek
s a pirkadat se hatna meg,
se étel, könyv, se langy eső,
komor szívemre verdeső -
lelkemen, Uram, döfjed át
a legszúróbb gyönyör nyilát;
vagy ha e lélek oly konok,
Uram, míg el nem pusztulok,
adj gyilkoló bűnt, kínt nekem,
úgy törd be végül holt szívem!
 
(Ford: Fodor András)

Nikolaus Lenau: Tengeri csend

Viharok hullámverése,
S mennydörgés, ha zeng.
Nem üt szíven úgy, miként te,

Mély tengeri csend!
Rögeszméink mámorára
Te tanítsz csupán,
Szférák boldog muzsikája,

Csöndes óceán!
Tenger, éjed mély nyugalma
Olyan néma itt,
Hogy a lélek szólni hallja
Önnön álmait:

Hogy - bár zárt ajkak szorítják -
Szívem fölijed,
S még mélyebbre csukja titkát
Szent kötésinek.

(Ford: Garai Gábor)

Ady Endre: Midász király sarja

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak;
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít;
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
-Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen,
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

Garai Gábor: Magányos fa

(Csontváry cédrusára)

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

Théodore de Banville: Édouard Manet

A vidám, szőke Manet
Nyájasabb volt bárkinél,
Elbűvölő figyelemmel,
Apolló-szakállasan.
Lefegyverzett mosolya,
Kellemes volt, úriember.

Gyengéje, ha volt, kivált
Az, hogy nem a jól kijárt
Úton ment. Nagy szellemekkel,
Óriás társaságban élt.
Elcsavarta a fejét
A fény, a ragyogó reggel.

A világ szeme elé
Tárt volna téged Manet,
Szurokszemű szőke Éva,
S kívánt műhelyén kívül
Látni nyakéktelenül.
Nagyobb bűn is esik néha.

Tilalom volt – ma csoda.
Nem szolgált ő rá sem a
Túl tömény ajnározásra,
De a fitymálásra sem.
A publikum szívesen
Mindenkit beskatulyázna.

A festő (király s cseléd)
Szeresse Művészetét
Vagy bűbájos Múzsa, téged,
Kitől fellobban a láng.
Hogy úrnőnk magasztalánk,
Ha menni kell, ez a lényeg.

(Ford:Imreh András)

József Attila: Két vers, kertről

1

Új borzongást gondolt ki a kert
hozzámvalót és énekeltetőt
tudott engem és öltöződve várt
és én szívét még nem láttam előbb

legszebb fáit dombra küldte fel
hogy zúgjanak ha kél a homlokon
s vízig hajolva mosták gyökerük
kik elémjöttek völgyi útamon

völgyi úton érek égbe én
de ezt a dombot én nem engedem
elpusztíthat már választott veszély
itt pusztul el a kert a szívemen.

2

Szeretem és szeretnek nagyon
szőke ajándék hibás uzsora
csengő habok s a tompa por de már
por nem szállhat a szívemig soha

tükröm mögé faháncsot teszek
kirakom fűvel: itt járt valaki
hajába szalmaszálat fútt a szél
és itt egy ág vigyázva húzta ki

most meg elmegyek a fák közé
az erősök pálcáját letöröm
három virágot ütök el vele
hogy illatozzanak az övömön.

Szepesi Attila: Huang-ti császár agyaghadserege

sokezren itt a föld alatt
hegyomlások  alatt
szánkban vakond szemüregünkben kandi féreg
naptól megfosztva szélből kiszakítva
időt-vigyázó agyaghadsereg
rögöktől hunyorgók sós vizektől toprongyosok
sugallat nélkül völgy ölébe ásva
feledtük rég ki állított ide
ki vezényelt ide földmélyben posztoló tengernyi strázsát
az átkozott történetből kizárva
hallgatni vulkán böffenését
a tigristalpu évszakok futását
hallgatni ünnepek harangjait fegyvert szögezve
paták alatt elmúlok sikolyát
láva tüzétől felizzó  arccal fagyoktól kicserepesedő szájjal
csak állunk itt emlékezve a levegőben elúszó városokra
holdsugáron hintázó szeretőkre
veres lángot ugató kutyákra
s ahogy szélsípon játszanak unokák unokái
valaki ideállított  a  föld gyomrába
névtelenül
rezzenetlen arccal
vigyázni odafönn a fák kövek néma zenéjét
s az ábécéhez hasonló  szent könyveket

Csanádi Imre: Hazát keresőben

Nem fiatal már, még nem öreg -
vagyok tönkrevert és föltámadt sereg.

Tarkítanak engem rogyasztó sebek,
mégis vonulok, mert - hazát keresek.

Kering fölöttem noha iszonyat:
kibontom hetyke zászlaimat.

Diadalt, harácsot kinevetek,
de végzem, amit végezhetek :

a tisztességért, becsületért,
gyerekeimért és öregeimért,

elgyöngülésemben oltalomért,
oltalmas karok közt nyugodalomért.

Baranyi Ferenc: Galambnyi suhanás

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
vagy légörvényeken szirom lebegne át,
szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
s már nem is háború, de röppenés a nász,
égő kazal fölött galambnyi suhanás -
nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai (Részlet)

S fölmásztam akkor hágcsóján a földnek
a kallódó őserdők iszonyu sürüjén át
tehozzád, Macsu Pikcsu.
Szikla-grádicsok magas városa,
végső lakhelye annak, ki a földi
dolgokat nem takarta álomi köntösökbe.
Tebenned két párhuzamos vonalként
ringatózott a villám és az ember
kettős bölcsője tövises szelek közt.

Kő-anya, kondorok hullámverése
Magos foka az ember hajnalának.
Elkallódott lapát az ős fövenyben.

Ez volt a lakás, im ez itt a székhely:
a kukorica roppant szemei itt sarjadtak
s itt hulltak vissza vörös jégesőként.

Itt serkedt ki a láma aranyos puha szőre,
hogy díszítse a kedvest, sírhantokat s anyákat,
a királyt, a harcosokat, az oltárt.
Itt nyugodtak el éjjel mind az emberi lábak,
sasok karmai mellett, ragadozók magasba
rakott fészkén, s ha jött a hajnal,
mennykő-lábakkal együtt hágtak a ritkuló ködökbe,
s úgy taposták a követ és a földet,
hogy mindig felismerjék, alva is, halva is tán.

Látom a kezeket és a ruhákat,
a vizek nyomait a zengő üregekben,
a falat, mely meglágyult egy arc érintésére,
amely az én szememmel látta a földi lámpást,
amely az én kezemmel olajozta az eltünt
fákat, mert végül minden, köntös, bőr, edények,
kenyér, bor és szó

csak volt, megtért a földbe.
S a levegő narancsvirág-ujjakkal
járta át mind a mélyen aluvókat:
ezer év levegője, hónapok és hetek
levegője, kék szele, vasas Kordillerái,
amelyek, mint léptek lágy hurrikánja,
fénybe vonták magányos övezetét a kőnek.
(Ford: Somlyó György)

William Carlos Williams: Brueghel-képek

I. ÖNARCKÉP

Vörös télikabátban kék
szemek mosolygón
csak a fej és a vállak
fértek a vászonra
a karok összefonva egyik
nagy fül a jobb kilátszik
az arc enyhén megbillen
súlyos gyapjúköpenye
a nyaknál vastag
gombokkal összefogva
nagy krumpliorrot mutat
csak a véreres szemek
túlerőltette
őket biztosan
csak a finom csuklók
mutatják hogy
nem volt
kétkezi munkához szokva szőke
lenőtt szakálla félig nyírt
nincs idő semmire a festészeten
kívül

Csorba Győző: Őszi napéjegyenlőség

A kert végén a horpadásban
köd ül már hajnalonként
mélyebbre süllyedünk a pusztulásban
fokonként

Már reggelente nem az álom-
gyűjtötte frisseség
izeg-mozog földön faágon
és nem a kedves ég

kínál sokértelmű vigasszal –
fa fű lapul
mit éjről-éjre most tapasztal
riasztva-új

s a virradat félelmes éggel
tárul fölébünk
világraszóló szürkeséggel
dermeszti vérünk

Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek
buzdításként az egyre foszló
zöldek felett.

Pat Wilson: A Drágagyöngy

A gyöngykagyló bezárja kapuit:
A megváltóját hiszi fogva tartva!
Naív kis lény! Nem is gondolna arra,
hogy házában egy lázadó lakik,
mely szívrongálásra összpontosít
s véggyengítéessel vesztését akarja.
Bolond kagyló, mit a tenger sok arca
vonz csak s gyanútlan tárja ajkait:
Az ár feléje megrontót sodor
-- és hamm – bekapja sebzett nyelve kéjjel,
vétkét megváltásnak hitt szenvedéllyel
legyőzi majd törvény-merev szigor,
s nyelvéről gördül kis, fényes göröngy,
tökéletes panaszként: Drágagyöngy!

(Ford: Gyöngyös Imre)