Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.
 
Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.
 
Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!
 
S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?
 
És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?
 
(Fordította: Juhász Gyula)

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

Albert Samain: Meghitt muzsika

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
 
(Ford: Tóth Árpád)

Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Weöres Sándor: Ez én vagyok

 Alvó egészen kicsi fej,
mellette bögre tej,
és nincsen égbolt.
Rég volt.

John of Fornsete: Nyári kánon

 Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár.
Nyár van, nyár. 

Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt: 

„Kakukk, de szép a nyár!”

Tao Te King: Az erény

 A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

(Ford: Weöres Sándor)

Elinor Wylie: Téli álom

 Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Ford: Weöres Sándor)

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Heltai Jenő: Nyári éjszaka

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

Szép Ernő: Vers cím nélkül

Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
 
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zöngő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!

Hív a sárga napraforgó,
hív a vadmargaréta,
s a kapor, az ernyőt hordó,
szitakötők hajléka,
az estike is hív nedvvel,
a borzongó levelű,
s kit az éj itat méreggel,
vérehulló fecskefű...

Menj, amerre tetszik néked,
de kerüld el a gonosz
levelű rontó vidéket,
mely tündöklik és oroz!
Szállj le bátran a bodzára,
szállj le bátran a hársra,
szállj a rezgő rezedára
és szállj le az akácra!

Süt a szép Nap, de az esti
felhőkön villám szállong, -
kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi
villámot bolyhocskádon!
Pörgesd halkan szempillánkra,
te hallod a perc léptét:
hadd legyen lelkünkön lámpa,
ha ránkhull a sötétség!

Szilágyi Domokos: Napszakok

Ó, be félem a sötétet.
Szemen keresztül megétet.
Romló szememen keresztül.
Szemhéj verdes, pilla rezdül.
Kis halálok, éjszakányik.
Életre ha reggel rányit
elmém, s elkezd zakatolni
(istenem, lelakatolni
hogy lehetne egy parányit?),
ó, be félem a világot.
Félek fényt, félek sötétet,
ez megmar, amaz megétet.
Ily bolondot még ki látott?

Nem vágyom már útra, tájra,
sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot.

Szilágyi Domokos: Magyarok

 ...ez örült sár, ez istenarcú fény

                                                 (Vörösmarty)

                    Isten, küldd e helóta népre

                    Földed legszörnyűbb zsarnokát,

                    Hadd kapjon érdeme díjába'

                    Jármot, hátára kancsukát!

                                                (Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
                          Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
          Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.