2025. március 29., szombat

Gámentzy Eduárd: Nevessünk

Nevessünk!
-Szenvedtünk már érte.
Rajzoljunk Napot az éjsötétre!
Fessünk virágot kövekre, hóra.
Felejtsük el, hogy lenne-volna!
Van mindenünk ami csak számít!
-Szívünk…
és könnyünk úgy világít
Fekete rögökön,
Tócsákban, sáron,
Hogy aki keres,
Az ránk találjon…

Dsida Jenő: Meghitt beszélgetés a verandán

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.
 
Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,
 
mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

Juhász Gyula: Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

 A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

 Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

 A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

 Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Áprily Lajos: Útravaló

A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit. 
 
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
  
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket
 
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
 
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
 
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
 
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.
 
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
 
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
 
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
  
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
 
S szólok: Csak ennyit hoztam.
  Ó, Uram,ne ítéld meg nagyon szigoruan

Ágai Ágnes: Sorok egymás alatt

Belépett,
aztán észrevétlen kilépett,
majd vissza.
Az életem légterét használta.

Csak félig,
vagy még úgysem,
de majdnem egészen.
Ingajárat. Máternoster.
Az érzelmek le s föl lifteznek.
Jelezze kérem, ha ki akar szállni.
Megnyomom a gombot.
Nem működik.

Csupán az ujjak értek össze.
Mint a freskón.
Az ujjhegyen az idegvégződések.
Ott kezdődik minden:
A Teremtés és az elhantolás.
Egy csepp hiányzott,
hogy minden tetőzzön és beteljen.

Egy csepp a színültighez.
A pohár ott maradt az asztalon.
Üres volt vagy tele?
Ki mondja meg?
Senki se látta.

Bújj, bújj, zöld ág,
nincs levelecske,
csengő szól a kapu alatt,
hiába is szólna,
ne bújjatok benne!

2025. március 17., hétfő

Jókai Mór: Az 1848-iki kokárda.

Keblemre tűzlek ismét drága jelvény,
Szivemnek rég alvó szerelmese.
Ki a nagy éjben úgy tüntél elém föl,
Miként egy álom, mint tündérmese.
Virrad. Felébredénk. Im ujra látlak:
Jobb égnek három szinű csillaga!
Szivem dobogva lejt alattad ismét,
S büszkébb reád, miként volt valaha.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
Te benned egy a nemzet! Föltünésed
Egész nemzetté tette a magyart;
Czimer helyett vagy pórnak és nemesnek:
Egymásra ismer rólad, s összetart.
Szabaddá létét áldja benned a nép,
S a főnemes - nemes tett zálogát;
Midőn testvérével hiven megosztá
A honszerelem édes szent jogát.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
Midőn a föld szabaddá lett, a lélek
Maradhatott-e rabnak még tovább?
A szellemet te oldozád fel egykor
S a néma vágynak fölnyitád szavát. -
A gondolat, a szó, a holt betűsor
Életre kelt s teremte korszakot;
S hol a sötétség és a fény csatáztak,
Az eszmének hősei hordtak ott.
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!
 
S ki a dicsőség elmult s eljövendő
Fényét ragyogtad két hazánkra le,
- Emlék s igéret képe - állsz előttünk,
Szivárványcsillag, földön ég jele.
Legyen sötét éj, vagy napfény körültünk,
Balsors, erőszak bárhová taszít:
Keblünkre tüzve légy és mondd el annak,
Hogy a hol állsz, ottan helyén a szív!
- Üdvözöllek nemzetiszín csillag!

2025. március 7., péntek

Kányádi Sándor: Tudod…

soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

Szabó Lőrinc: A kíváncsiság

Akkor lettem kíváncsi. Mire? A 
mindenség tündöklő titkaira, 
arra, ami adat és gondolat 
s ami csak villózik e név alatt, 
a képre kint, a tükörképre bent, 
s amit a tükör önmaga teremt. 
A valóság üres kereteit 
építgettem, mint méh a sejtjeit, 
s vártam, amit majd a tapasztalat 
gyűjt bele, a mézet, az igazat. 
És gyúltak bennem álmok és csaták, 
hitek próbái, pörök, kritikák, 
szedtem magamban, okkal, oktalan, 
ami jött, por, mag, pelyva, színarany: 
száz éden zárult, nyílt száz új szezám, 
s csak én maradtam igazi hazám, 
én, a néző… Azt adja a világ, 
amit belelát a kíváncsiság.

2025. március 1., szombat

Sík Sándor: Jó nekem Uram

Jó nekem, Uram, havas, téli tájon,
Jó nekem, hogy a szívem vérig fájjon,
Jó énnekem vadon-egyedül lennem,
Jó, hogy a lélek búgva nyögjön bennem.

Jó nekem, hogy kezed kitapogatta,
Hol roskad a szív legjobban alatta,
Hol a legfájóbb, legjobban hol reszket.
S odacsókoltad lángoló kereszted.

Jó nekem, hogy a kezed rám nyújtottad,
Megragadtál, szegény ügyefogyottat,
És egy rántásra, minden gyökerestül
Kiszakítottál én drága földembül.

Jaj, hogy ropogott a szegény gyökérzet!
Minden kis ér vörös patakban vérzett.
A tépett test, hogy remegett kezedben,
Sok hosszú éjen zokogott imetten.

De Te, Uram, a jajra nem hallgattál,
Kitépve, csonkán addig rázogattál,
Amíg lepergett száramról remegve
A legutolsó kis homokszemecske.

És most, Uram, most itt fekszem kezedben,
Tépetten, árván, fájón, megepedten,
Alázatosan hajlott homlokommal,
Egyesegyedül teveled, Urammal.

De jó nekem a Te kezedbe esnem,
Soha ne engedj más helyet keresnem.
Most, most, Uram, most nincsen másom, látod:
Jöjj, melengesd föl halvány kis virágod!

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre - lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, melyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsirdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre.
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait.
- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, véges végtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:
Hogy, amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés.
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag.
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!
- Majd fojtott kedvünk, hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikolt ni: hajrá! húzd, cigány -
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk hajh! Nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében,-
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal,-
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat.
-Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen
És az arcod, mint a hó, kedves, fehér.
Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
És marokkal tép, aki elér.

Nem ismered a daltzengő májust,
Szirmodra fagy hideg, ónos eső,
Mégis szívemen hordom bokrétádat,
S ha nem néznek, megcsókolom a szádat,
Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

Weöres Sándor: A medve töprengése

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél:
- Kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!
Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok:
Ha kibújok, jót eszem,
Ha bebújok, éhezem.
Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málnak, odu-méz?
Ez a kérdés de nehéz!

Heltai Jenő: Macskák

Ha kitekint az éjszakába,
Gondol-e arra nagysád,
Miért nyávognak oly veszettül
A háztetőn a macskák?

S míg ön merengve álmodoznék
Az illatos tavaszrul —
Kémény körül mért űzi, hajtja
A kis cicát a kandúr?

Oh asszonyom, ha ön kíváncsi,
Megmondom íme önnek:
Itten a vágy csap szerenádét
A jéghideg közönynek

Kegyednek nem tetszik a nóta,
Pedig hát, megbocsátsa,
Minden zenénél szebb a kandúr
Lázas miákolása.

A kis cicáznak, látja tetszik,
A jég, a jég is olvad —
Ó nem epeszti trubadúrját
S nem falja bé a holdat.

Oh asszonyom, hát tudja-é, hogy
Minékünk mit jelent ez?
Ez annak a nagy úrnak ujja,
Ki mindent jól berendez.

Óh ne ütődjék meg tehátlan
Egy forró vallomáson
S hallgassa meg irgalmas szívvel
Az én miákolásom.

Wass Albert: Ha jönne egy fecske...

Ha jönne egy fecske,
ezüstté fázott téli tájakon,
mikor legjobban fáj a fájdalom,
mikor a szívek alig-alig vernek,
én azt hiszem: kizöldülnének az erdélyi kertek...

Hiszen olyan kevés is kell nekünk,
hogy az arcunk egy kissé felderüljön.
A szív? A szív az hamar állna táncra,
csak lenne, aki hegedüljön!
Én azt hiszem: ha jönne egy fecske,
akkor, amikor senki se várja:
tavaszt csinálna

Nemes Nagy Ágnes: Macska

Jött a macska, jött a lépcsőn,
nyújtózkodva szélesen,
karcsú mancsát majd kinyújtva,
majd behúzva kényesen,
mint a tigris, mint a hattyú
imbolyogva és puhán,
bombafojtó homokdombra
pincelépcső oldalán.
Hogy felért, a fénybe nézett
fintorogva – lent aludt,
aztán elnyúlt a homokban,
s szép volt, mint egy drága muff.
Macska, macska, állatocska,
gyermekecske, csillagocska,
lágy pihéjű őszi pitypang,
bőruhájú mályva csokra,
könnyű szélben öntudatban
borzolódva, szenderegve,
mint növény, vagy régi szobrok
napsugáros szent berekben,
macska-isten, macska-álom
könnyű keccsel, pöttyös hassal,
bombafojtó homokdombra
csak egy percre vígy magaddal!