Pablo Neruda: A szobrok szobrásza

(Rapa Nui)

Magam vagyok a szobrok szobrásza. Nincs nevem.
Nincs arcom. Elhagyott és a vadszederbokornál
is magasabbra kúszott, hogy a kőbe ivódjon.
A sziklában kövült meg az én arcom, hazámnak
az Óceán bőrébe takart, súlyos magánya.

A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit,
csak meg akar születni minden homokszemével
és fönn akar maradni a hallgatag időben.

Majd kérded, kérdező, hogy ez a szobor, amelybe
annyi körmöm meg ujjam és kezem belevásott,
tud-e akár egy szót is a kráterről, az ősi
ízről, a láva-írás jelében rejtezőről?

Nem így van ez, a szobrok azok, amik mi voltunk,
mi vagyunk ők, a habbal szemező homlok íve,
testünk anyaga, mely olykor félbemaradt, de máskor
a hozzánk hasonlító kövekben folytatódott.

Nem az isteni törpék álnok fenekedése,
nem a hal- és madár-nép, a reggelek bohóca
rejtegeti a fejszét és töri meg a kőben
megfogant legmagasabb ábrázat termetét is.

Őrizzék, ha akarják, az istenek a késő
aratás nyavalyáját és kedvükre növeljék
virágaik kék cukrát az áldozati táncban.

Őrizzék vagy hajítsák kútba a búza kulcsát:
itassák ők az összes, a nászi lepedőket
ázott és üde maggal, e láthatatlan tánccal
az ember tavaszának legbensőbb vörösében,
de e falakhoz, ehhez a kráterhez ne jöjjön
senki más, csak az apró, halandó kőtörő.

Egy napon szétrohad majd ez a hús meg a többi,
s páncél híján a gyenge virág megtöretik majd,
és meddő lesz a hajnal és pereg a sivatagi por,
egy napon elvetődik a halál e szigetre,
és magadra maradsz itt, szobor, ember szülötte,
hogy láss kivájt szemeddel, melyet páros kezével
vésett a suhogásba a halott halhatatlan.

És vájni kezded a földet, hogy ama ős-szilárdság
megéledjen, hogy árnyék dőljön a szerkezetre,
a gigantikus méhre, mely fölfalja a habzó
idő végtelenében elvesztegetett mézét.

Megmarkolod a sziklát és elkezded faragni,
magányt vésel belé, hogy fönnmaradjon,
és őrizze nevét a sosem-létezettnek,
így, egy életből egy halálba, az időhöz
bilincselve, egyetlen hullámzó kéz dühével
magasodik a mennyig a meszes torony álma.

A szobor, mely szülői konok feje fölé nőtt.

Nézzétek, tapintsátok anyagát, ezek az ajkak
ugyanazt a csönd-nyelvet beszélik, mely sírunkban
alszik, nézzétek ezt a sebhelyes homokpartot,
melyet farkasként nyaldos az idő és a tenger:
egy soha le nem dűlő ábrázat része mindez,
kezdődő létezés, fürt, hamvakon diadalmas.

Így születtek, az élet maga véste ki bennük
önnön kemény celláját, kőbe zárt léte sejtjét.
Testükben számosabb a homok, mint az időben.
Halálnál teljesebb csönd lakja a szikla-kaptárt.

Ők a mézízű szándék, mely lakhatóvá tette
a vakító, fehér fényt, a kövekben tekergőt.

Rónay György: A Szfinksz

Évezredek óta őrzi a szikla királyfej
a néma titkot, oroszlánkarmait
belevája a sűrű, sárga homokba.
Síma, mértani arcán
múló hadseregek lövedékei vájtak
sebhelyeket s az idő
vésett árkokat.
                        Állt s hallgatta a roppant
kősátrak mélyén a zsugorodó múmia-holtak
állkapcsát, ahogy őrlik minden századik évben
fél miliméternyit mozdulva a szikkadt
búzaszemet: hallgatva merev kő-
füllel az évek, pergő lisztjét s karmai közt, ha
számum fújt, a csikorgó púposodó
homokot.
                       Hova nézett
pillátlan nagy kőszeme?
                                      Eltűnt lassan oroszlán-
karma oroszlán-teste: csak ennyi maradt: egy
néma talányos fő, egy arc a halál
kapujában.
                                    A Szfinksz.
                                                     A múló
nemzedékek fölött a Rejtély,
mely mit se rejt, a kőbefaragott Titok,
melynek titka, hogy semmi titka sincs.
Lapos kőhomlok, melyben nincs gondolat,
széles kőszáj, mely nincs mit mondjon,
s egy dermedt, szürke szikla-szempár
mely évezredek óta sehonnan
sehova bámul.

Randall Jarrell: A régi és az új mesterek

  Szenvedést, imádást illetően a régi
Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,
A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -
Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.
A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen
Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,
Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát
Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre
Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén
Madonna-mozdulattal tárja szét
Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.
Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!" -
Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,
Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.
Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát
A Keresztrefeszített oldalában.
S kezük-lábuk is azok a szögek
Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,
S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,
Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"
Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus
Születése című képén minden a meztelen,
Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.
A világ minden rangja-rendjei :
Angyalok, csöpp manókként gerendákon
Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;
S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;
A kistermetű donor meg a család, s a
Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,
Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt
Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy
Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár
Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású
Ormótlan fejük is merő imádat;
És az ajándékok : egy kéve búza,
Agyagkorsó, virágok, azok is mintha
Elmélyülten viselnék büszke részük,
Mi a világ megváltásából nekik jut.
S az Idő is egyetlen pillanatban
Összpontosul: amott messze a sziklák
Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,
Jönnek Betlehembe; a füves dombon
Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:
Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat
Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,
Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,
Ami csak volt s lesz a világon, odavonz
A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már
A kép sarkába szorult: mindenki a fontos
Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.
Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;
Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,
Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;
A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.
Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt
Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél
Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,
S egy fénylő pont valahol a sarokban:
Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

(Ford: Tandori Dezső)

Hans Børli: Altamira, avagy a barlangfestő monológja

A fennsíkok oly tágasak,
s a barlang oly szűk. Átleng a szorongás
a lelken, mint a füst; a vaksötétben
a halál cseppkő-szíve tiktakol.
   Be akarom sűríteni
az élet tűnt óráit e vonalba,
itt a barlang falán: ama bölényt,
mely szarvával a sors ellen kiállt,
   s a fiatal szarvastehénkét,
mely párját kísérte a pirkadatban, most viszont
lerágott csonthalom csak már a földön,
a vadásztűznél.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
az életet, ahogy szarvastehénként
játszott a széljárt fennsíkon,
mielőtt táplálék lett, mielőtt
a roppant bendőkbe fulladt e szépség.
Fúj északról. Dörög a zajló
jég, hízik egyre. Ám a nép mulat.
Zsíros szájak mosolya csillog a
tűznél, mely nehéz nyársakat nyalint;
   visong a nő-had -
a vadászok véres ujjnyomai
mellükön, farukon -, odébb, a holdnál
ordasok, tél van.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
a szarvastehenet, ahogy kimúlt szökellve,
s múlik ki még naponta,
szívében irgalmatlan kovakővel.

(Ford: Csorba Győző)

Thomas Bailey Aldrich: Az őrizetlen kapuk

 Szélesre tárva, őrizetlenül áll kapunk
Vad hordák zúdulnak be rajta
A Volga és tatár sztyeppék népe
Arctalan kínai agyagfigurák,
Maláj, szkíta, német, kelta és szláv
Hozzánk fut az Óvilág nyomora elől,
Idegen isteneket és szokásokat hoznak
Vad szenvedélyük itt nyújtózik ki
Az utcán harsog jöttment nyelvük
Hangja sértő a mi fülünknek
Bábel rettentő lármáját idézi.

(Ford: Körmendi Ágnes)

Alekszandr Blok: A bajkiáltó madár

A roppant víztükör fölött,
melyet vörösre gyújt az este,
jövendöl s énekel, törött
szárnyát esetten leeresztve.
Jövendöl vad tatárdulást,
idejét véres erőszaknak,
tüzet, vizet, földindulást,
jókon hatalmát gonoszaknak.
Időtlen borzadályban ég
s szeretetben gyönyörü arca,
de kiált igaz jósigét
alvadt vértől cserepes ajka.

(Ford: Lator László)

Gemma Moretti: A fenyők titka

Valamit tudnak Rólad a fenyők
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng árnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltűnt, a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rám boruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.

Kazimiera Iłłakowiczówna: Ismeretlen

Még nem mindent ismerek, mi bennem van,
a pitvarban, mint napos udvarban élek:
oh galambjaim, sárga begóniacsokrok,
oh rózsák…. rózsák….
 
Van ház és sötét, titkos folyosó
és óra, mely szívként remeg és szívként üt,
és halottak szemeivel bámuló galériák,
és – Isten, ki ott van mindenütt, ott is, hol én nem vagyok.
 
  (Ford: Cséby Géza)

Elisaveta Bagryana: Byron palotája Velencében

Hínárzöld falak és kopott márványfoltok,
víz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

Bicegő léptei itt kongtak tova (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,

a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.

(Ford: Szabó Lőrinc)

B.Radó Lili: Új barátság hajnalán

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?

Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,

Sylvia Plath: Halál és Tsa.

Ketten vannak, persze, hogy ketten.
Értem már, tökéletesen -
Az egyik sose néz fel, héj alatt
Guvad a szeme: tiszta Blake.
Ő állítja ki
 
Az anyajegyeket, melyek védjegyek —
A forrázott hegeket,
A meztelen
Kondorkeselyű-patinát.
Rőt hús vagyok. Csőre
 
Félrevág. Még nem kap meg.
Ő közli, fotóim milyen rémesek,
Ő közli, milyen édesek
Kórházi jégszekrényükben
A bébik, egyszerű
 
Fodor a nyakon,
Aztán ión halotti
Ingecskék redői,
Majd a két kis lábuk.
Ő nem mosolyog, nem dohányzik.
 
Ezt megteszi helyette a másik.
Haja hosszú, megnyerő.
A rohadék,
Onanizálva ragyog.
Szeretné, ha szeretnék.
 
Nem moccanok.
Virágot vet a fagy,
A harmat csillagot,
Lélekharang,
Lélekharang.
 
Valakinek kampec.

(Ford: Tandori Dezső)

Reményik Sándor: Megváltó szavak

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,
Hogy nem éri be veletek a lélek.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Én most tőletek bocsánatot kérek.

Mert sokszor, sokszor megváltottatok,
Magam fölé felmagasztaltatok,
Bűnből, világból kiemeltetek, -
Mert külön lélek zengő lelketek,
És zengéstekből külön élet támad,
Hadat izenve kínnak és halálnak.

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Pedig hurcolni ilyen életet
Csak szavak szent mámorában lehet.
S be nagy dolog kimondani a szót,
A kellőt, illőt, épp-odavalót,

Pótolhatatlant és páratlan-egyet,
Melyet az Isten csak nekem teremtett,
Melynek gyökere földi szenvedés,
És földi szenny, és földi szerelem,
De koronája csillagokig ér,
És benne zúg a világegyetem.

S ha kimondottam a megváltó szót,
A magamat és mást szabadítót,
Az égig zengőt: mily komor öröm
Világok felett állni vele fönn,
S egy szürke élet-foszlányt fénybe szőve,
Mint örök-égő csóvát vetni le
A hegytetőről a múló időbe.

Sík Sándor: Búcsú a szavaktól

Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymás után, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.

Egy-egy újat a drága régi kincsből,
Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs őr:
Aki elunta életét velem,
Mehet, búcsútlan, köszönéstelen,

Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem,
Míg ezt a drága kincset összeleltem!
Hány kis idétlent - az volt még a drága! -
Magam hoztam e dadogó világra.

Mi voltatok? élettelen anyag,
Élővé, szóvá én alkottalak,
Amikor forrón belétek leheltem,
Amit az Isten énbelém: a lelkem.

Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam,
Mindenben mindig kedvetekre jártam,
Dajkátok voltam és cselédetek,
Ápoltalak és kényeztettelek.

Mostam, vasaltam, teregettem rátok,
Hímes aranyból szőttem a ruhátok.
Ezen a lármás, visszhangos világon
Ti vagytok csendes otthonom, családom.

Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem,
Tirajtatok keresztül ismerem
Izzó titkát az emberi tudásnak
S a kincset, mit varázsvesszővel ásnak.

Mindent, amit az ember szíve rejt,
S a másvilágból remegő delejt:
Kit a tudós csak eltakarna névvel,
Istent tapintom ujjatok hegyével.

Szülötteim s szolgáim voltatok,
És én szolgátok és királyotok:
Mint pénzeire a király nevét,
Reátok vertem arcom bélyegét.

S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek,
Egymás után elhagytok engemet.
Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek,
Elhal a visszhang, a barlang üres lett.

Állasz az oltár lépcsőjén magad
És idézed a szentelt szavakat,
S csak tátogat szegény memóriád;
A néma ördög vigyorog reád.

Dobban a szíved, írnál, mondanál,
S a toll kezedben reszketni megáll,
Megzördül rajt egy látatlan bilincs, -
Nézel, utána, annak, ami nincs.

Hát így maradtál, - de jó ez neked:
Beszéltél hetven évig eleget.
S ha most a szó kegyelme elhagyott,
Gondolj szó nélkül szépet és nagyot.

Nézd ama bölcs hajdani remetéket,
Kik kinőtték az emberi beszédet,
S elvonulván barlangjuk éjjelébe,
Némán merültek a Lét tengerébe.

Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.

Jókai Mór: A nagyszájú hazafiak

       Hagymát dörzsölsz a szemedhez

                     Ugy siratod a népet,

                  Vaczkort harapsz, hogy savanyu

                     Legyen tőle a képed.

Nagyot iszol, "csak bor legyék", lelkednek ez a malaszt, -

Akkor aztán "jöjj igaz szót hallani jámbor paraszt!"

                 "Nagy az adó!" hát ugyan te

                     Mit fizetsz Demosthenes?

                  Soha egy árva batkát sem

                     Még eddig! No most nevess!

Hasadnak élsz; de hazádtól pénzt és munkát megtagadsz,

S azt várod, hogy még téged is tartson a jámbor paraszt.

                   "Harczra fel!" S a hol te szolgálsz,

                     Melyik az az ezred?

                  Az Untauglik ezred! Te csak

                     A kuczkód védelmezed.

S ha megjön a sürgetett harcz, magad a sutban maradsz,

Hadd menjen a mészárszékre  maga a jámbor paraszt.

                   "Kezdjük ujra!" Nem félted te

                     A hazádat a tűztől,

                  Csak pofád ragyogjon tőle,

                     Közé dobod az üszköt.

- De ha baj lesz, te magad majd szokás szerint kiszaladsz,

S megadja a tréfa árát itthon a jámbor paraszt.

 

Túrmezei Erzsébet: Nagyszombat reggel

Nagypéntek este az ég feketére
vált, s hullt a könnye , mint a zápor.
Mosta a kormot, szennyet, port a fákról,
mint szívünkről a vétket Krisztus vére.
 
Ma reggelre már kicsi ablakok
nyíltak rajta, egyre több kéklő ablak.
Sugarak törtek át, és simogattak
rügyet , bimbót és új akaratot.
 
Minden azt hirdeti: húsvét lesz holnap.
A madarak új himnuszt gyakorolnak,
és a világ könnyben tisztulva várja,
 
hogy legyen átoknak , halálnak vége,
hogy felragyogjon Krisztus dicsősége,
felzendüljön húsvét hallelujája.

Joseph Freiherr von Eichendorf: Holdfényes éj

A holdfényes ég egyszer
Földre csókot dobott,
Virágok fénylő kelyhe
Ilyenről álmodott.

Szellő járt a mezőkön,
Kalászt ringatta szél,
Halkan susog erdőkben,
Hisz fényes volt az éj.

S feszítve lelkem széjjel
Szélesre a szárnyát,
Úgy leng át a vidéken,
Mint ki hazatalált.

(Ford: Szalki Bernáth Attila)

Nyikolaj Zabolockij: Magányos tölgy

Goromba föld görcsként ragadja meg
a tölgyet. Ága közt a tarka pompa
kihalt. A lomb elnyűtt cafatja, rongya
mered csak róla, tompán sistereg.
 
De ágbogának összeforrt kötése
erős, akár ütésre zárt marok,
s dicsőséget harangozván az égre
a törzséből borostyán-méz csorog.
 
Figyelj csak rá, nyugalmas, büszke szálfa,
ahogy a sík vidék fölébe nő.
Hogy a mezőnek ő nem katonája?
Társ nélkül is a föld harcosa ő.
 
(Ford: Fodor András)

Wass Albert : A Gyökér megmarad

Ezerszáz esztendeje már,
hogy hazát foglaltak őseink e földön,
s őrizték vérrel, ésszel, türelemmel
ezerszáz esztendőn keresztül,
hogy hazánk legyen az ég alatt.
Gyökerünk lenyúlt mélyre, mélyre.
egészen le, Erdély szívébe,
s a mai napig ott maradt.

Történelem viharai
csapkodták, verték ezt a földet,
megtanítottak élni, halni,
mégis magyarnak megmaradni.
Élünk ma is, ahogy lehet,
s Isten-hitünk szent erejével
magyar szívünk szeretetével
őrizzük ezt a gyökeret.
Míg Isten a mi menedékünk
és hűség minden fegyverzetünk,
addig félnünk nem szabad:
mert a gyökér, az megmarad!

Ki hűséget vet – életet arat,
és a gyökér, az megmarad!

Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov: Próféta

Ne ítélj róla: „Felelőtlen vénség!
Saját vétke, mi sorsához tapad!”
Nálunk is jobban látja: képtelenség
Úgy tenni jót, hogy ne légy áldozat.
 
A szeretete magasztosabb, nyíltabb,
Világi dolgok nem lakják szívét.
„Ha világi vagy, élsz csak önmagadnak,
De meghalni még lehet másokért!”
 
Ő ebben hisz, s a halál – kedves társa.
Nem mondja azt, hogy kell az élete,
Azt sem mondja, a pusztulás hiába,
S már tudja rég, mi lesz a végzete.
 
A megfeszítést eddig elkerülte,
De jő az óra, s várja a kereszt;
Őt a Harag, a Bú istene küldte,
Hogy Krisztus él, eszünkbe vésni ezt.
 
(Ford: Szöllősi Dávid)

Sík Sándor: Fanyar tavasz

Kertek alján surrogó tüzek:
Égetik a tavalyi füvet.
Fanyar egy füst, könnyet fakaszt.
Ínyemen érzem a sós tavaszt.

Fanyar egy könny! Végigcsurgatom
Széltől száraz, sebes ajkamon.
Elég lesz-e leöblíteni
Áporodott telünk ízeit?

Kormos tavasz ez! Tavasz igazán?
Lopva surran, mint egy partizán,
Egyet ha lép, kétszer bújik el,
Tankok ellen dorongot cipel.

Fanyar szellő köpenyt ráncigál,
Füstöt foszlat, felleget cibál.
Füstös kóró fura táncra kél.
Testvérem vagy, márciusi szél.

Károlyi Amy: Nagyhét

Jézus szenvedése újra érik,
a nagyhét újra ismétlődik.
Kicsit siet, vagy kicsit késik.
Hiába zöldellnek pálmaágak,
a zöld, az élő zöldnek nem felel.
Az ember hite belefárad,
a szenvedés megismétlődik.
 
De nem panaszkodhatsz másnak,
csak Jézusnak, Isten fiának.
Csak Jézusnak, aki feltámad.