Garay János : Monda Isten: nap legyen…

Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.  

Forgács Antal: Hajnal

Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal,
halványsárga nyila csiklandja a cifra eget,
gőzölg a sötétség, s távolodik most indulatosan.
 
Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már,
sulyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
ó bár szállana így el az életed egyszer!
 
Barátod nézne utánad: mint csapkodsz az égi magányban
és a sikos párába mosdatva meg arcát
kinzott lélekkel intene néha feléd.
 
S te köszönnél habzó, fénylő bucsuszóval,
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magos part,
s hullámzani kezdene az erdő meg a rétek. 

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.

Vajda János: Nyári dél

Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes, néma rengeteg,
Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
 
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét:
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

 Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme, a nap ragyog?…

 

Weöres Sándor: Nyári este

Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sűrű raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fű a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.
 
Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.
 
Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!
 
S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?
 
És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?
 
(Fordította: Juhász Gyula)

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

Albert Samain: Meghitt muzsika

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
 
(Ford: Tóth Árpád)

Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Weöres Sándor: Ez én vagyok

 Alvó egészen kicsi fej,
mellette bögre tej,
és nincsen égbolt.
Rég volt.

John of Fornsete: Nyári kánon

 Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár.
Nyár van, nyár. 

Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt: 

„Kakukk, de szép a nyár!”

Tao Te King: Az erény

 A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

(Ford: Weöres Sándor)

Elinor Wylie: Téli álom

 Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Ford: Weöres Sándor)

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)