József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára

gondolok mindig, meg-megállva.

Nyikorgó kosárral ölében,

ment a padlásra, ment serényen.

Én még Őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Hagyja a dagadt ruhát másra.

Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,

most látom, milyen óriás ő —

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

József Attila: Bukj fel az árból

Ijessz meg engem, Istenem,

szükségem van a haragodra.

Bukj föl az árból hirtelen,

ne rántson el a semmi sodra.

Engem, kit föltaszít a ló,

s a porból éppen hogy kilátszom,

nem ember szívébe való

nagy kínok késeivel játszom.

Gyulékony vagyok, s mint a nap,

oly lángot lobbantottam — vedd el!

Ordíts reám, hogy nem szabad!

Csapj a kezemre mennyköveddel.

És verje bosszúd vagy kegyed

belém: a bûntelenség vétek!

Hisz hogy ily ártatlan legyek,

az a pokolnál jobban éget.

Vad, habzó nyálú tengerek

falatjaként forgok, ha fekszem,

s egyedül. Már mindent merek,

de nincs értelme semminek sem.

Meghalni lélekzetemet

fojtom vissza, ha nem versz bottal,

és úgy nézek farkasszemet,

emberarcú, a hiányoddal!

Ady Endre: Szent Margit legendája

Vallott nekem a Nyulak-szigete1

Regék2 halk éjén. Ime, a titok:

Királyi atyja klastromba3 veté

Legendák szûzét, fehér Margitot.

Álom-leány volt: egy fojtott sikoly.

Ájulva hullt egy durva szó miatt.

S robogtak a királyi udvaron

Hajrázó, vad, bozontos férfiak.

Nyugatról várt sokáig valakit.

Nem vadbajszu, lármás mokány4 nagy úr,

Dalos, törékeny, halk fiú legyen,

Asszonyos, kósza, könnyes trubadur.5

Már régen várt s megbénult a szive.

Zúgott a vár, prüszkölõ kún6 lovak

Hátán érkeztek hetyke magyarok.

Õ nem jött: egy csöndes álom-lovag.

Õ nem járt a Duna táján soha,

Egy halk dalú és halk csókú legény.

És Jézusnak áldozák Margitot,

Ki ott halt meg a Nyulak-szigetén.

József Attila: Perc

Dalol a madársereg,

hogy az erdõ zeng belé,

maszatos parasztgyerek

inal a folyó felé.

A nap is süt melegen,

tüzesíti a leget,

nem is látni az egen

pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,

a folyóparton ledül,

homokon gurul tovább,

kavicsot fog, jó lapost,

a folyóba dobja most

s fütyörészve áll odább.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Húzd rá cigány, megittad az árát,

Ne lógasd a lábadat hiába;

Mit ér a gond kenyéren és vízen?

Tölts hozzá bort a rideg kupába.

Mindig így volt e világi élet,

Egyszer fázott, másszor lánggal égett.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot,

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,

Rendüljön meg a velõ agyadban,

Szemed égjen mint az üstökös láng,

Húrod zengjen vésznél szilajabban.

És keményen mint a jég verése,

Oda lett az emberek vetése —

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengõ zivatartól,

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;

Fákat tép ki és hajókat tördel,

Életet fojt, vadat és embert öl;

Háború van most a nagy világban,

Isten sírja reszket a szent honban.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,

Mi üvölt, sír e vad rohanatban,

Ki dörömböl az ég boltozatján,

Mi zokog mint malom a pokolban?

Hulló angyal, tört szív, õrült lélek,

Vert hadak vagy vakmerõ remények?

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán

A lázadt ember vad keserveit,

Gyilkos testvér botja zuhanását,

S az elsõ árvák sírbeszédeit,

A keselynek szárnya csattogását,

Prometheusz halhatatlan kínját.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld

Hadd forogjon keserü levében,

S annyi bûn, szenny s ábrándok dühétõl

Tisztuljon meg a vihar hevében,

És hadd jöjjön el Noé bárkája,

Mely egy új világot zár magába.

Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,

Mikor lesz a nyûtt vonóbul bot;

Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de még se, — hagyj békét a húrnak,

Lesz még egyszer ünnep a világon,

Majd ha elfárad a vész haragja,

S a viszály elvérzik a csatákon.

Akkor húzd meg újra lelkesedve,

Isteneknek teljék benne kedve.

Akkor vedd fel újra a vonót,

És derûljön zordon homlokod.

Szûd teljék meg az öröm borával,

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.