2021. augusztus 31., kedd

Márai Sándor: Luminal

 Ez már a csend. A szív jár még, dadog.;
Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok.
A szív, e lomha nehezék, levontat.
Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat?
Lebuksz a századokba, hamarabb
Mint álma kötélhágcsóján a rab.
Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény.
Neved felitta a sár és a fény.
Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves
Fehér karja a vak sötétben repdes.
Agyad lehúz, mint a hullát a kő,
A földnél mélyebb ez a temető.
S mint múmiát az évezred magánya,
Begöngyöl az álom vak mosolyába,
Már mosolyogsz te is. Ez az egész?
Semminél is alig több zizzenés,
Míg felkáprázik e marék világ itt…
(Ez már csak egy ideg, ami világít.)


Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás
Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És újra csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csendet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzet két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.
A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!
A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mit a tenger,
ha felhúzza a hold, a telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.

II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e, egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e vérem?
vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?
A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog -
a könnyfecsegők, hülyék, boldogak,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.

III.
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák:
mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.
Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.
Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc (s) az idő elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felett:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg az isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén -
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodrott két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.


IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.
A tagjaid mint kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

John Keats: Az őszhöz

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

(Tóth Árpád fordítása)

Kányádi Sándor: Jön az ősz

Jön immár az ismerős,
Széllábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg- megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat.
S harapja, kurtítja
A hosszú napokat.

Charles Baudelaire: Borús ég

Úgy rémlik, pára ül borús nézéseden,
titokzatos szemed (kék? szürke? zöld e szem?)
felváltva lesz szelíd, kegyetlen, álmatag,
fakó és lusta ég fényével bágyatag.

Olyan vagy, mint a langy, fehér, fátylas napok,
mikor révült szívünk lágy könnyeket zokog,
s gúnyolják, míg reánk vad, titkos bú remeg,
alvó elménket a túléber idegek.

Gyakran úgy tűnsz elém, mint a szép messziség,
ha ködös évszakok napfényén gyúl az ég,
óh, éppen úgy tüzelsz, mosdózott tájakúl,
melyekre borús ég tompa sugára hull.

Óh, asszony, bús veszély, óh, bűvös őszi ég,
fagyod és zúzmarád majd épp így vonz-e még?
Konok, kemény teled, ha vágyam rája tört,
ad-é majd vasnál és jégnél maróbb gyönyört?

(Tóth Árpád fordítása)

Pierre de Ronsard: Utolsó vers

Kertet, házat, hazát, itt hagyom a remek
kancsókat, korsókat, a csinnal villogókat,
haldokló hattyuként, hogy szállván úgy daloljak
mint ő, ha búcsúzik kanyargó part felett.

Vége! A szép fonál im letekeredett;
éltem, énekeltem: nevem hírben ragyoghat;
tollam az égre száll, útján a csillagoknak,
messze onnan, hol a vásár világ recseg.

Boldog ki félreáll. Még boldogabb, ki megtér
az ősi semmibe; de még boldogabb ennél,
ki angyalnak siet Krisztus körébe föl,
lenthagyván könnyedén romlandó sár-ruháit,
melyekkel itt a sors, végzet, szerencse játszik:
ki lélek már, szabad a föld nyügeitől!

(Illyés Gyula fordítása)

Szabó Magda: Elfogadlak

Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.

Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem. 

2021. augusztus 30., hétfő

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;
a férfié; minderről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –
a világot dolgokká széthabarja
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajlása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva;
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább-libeg s a legény vérig-sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;
és végső, királynői díszruhája
a meztelenség.

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.
egy csillogó könnycsepp esett,

Heltai Jenő: Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szíved,
Eléd teszik a nagy kérdőívet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni — mert felelni kell! —
Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy
Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért? 






Juhász Ferenc: Tulipán-vers Katinak

 Te nem lehetsz már egyedül!
Szívem sorsodban elmerül.
Zöld száron dereng a piros öröm.
Üget a piros csikó: szívem:
lovasa csöngettyűs hitem!
A
csillag-lovas én vagyok,
énekelek és lángolok.
A csöndedet összetöröm!
Én!
Én!
Sorsod sorsomnak köszönöm!
És nem leszel már egyedűl,
hiszen a Mindenség hegedűl,
aranyvonóval húzza azt
a gyász-éjre virradt tavaszt.
Bánat már nem rág!
Ó
Ég a boldogság!

Reményik Sándor: Vissza

Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom – –
Talán egykor élt életem,
Vágyom, vágyom –

Talán sosem élt életem után.
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom – –
Én azt hiszem, hogy vissza.


2021. augusztus 28., szombat

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten: 
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk: 
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom: 
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában: 
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.

Petőfi Sándor: Arany Lacinak

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Igy ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
S nyisd ki füledet,
Nyisd ki ezt a kis kaput;
Majd meglátod, hogy mi fut
Rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
Szállj be Laci fejibe.
.
Volt egy ember, nagybajúszos.
Mit csinált? elment a kúthoz.
De nem volt viz a vederbe’,
Kapta magát, telemerte.
És vajon minek
Meritette meg
Azt a vedret?
Tán a kertet
Kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... nem biz a.
Telt vederrel a kezében
A mezőre ballag szépen,
Ott megállt és körülnézett;
Ejnye vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert,
Ki amott a kendert
Áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát?
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
Nézi át a mezőséget,
A vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
Hű, mi fürge,
Mint szalad!
Pillanat,
S odabenn van,
Benn a lyukban.
A mi emberünk se’ rest,
Odanyargal egyenest
A lyuk mellé,
S beleönté
A veder vizet;
Torkig tele lett.
A szegény kis ürge
Egy darabig türte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csipték,
Nyakon csipték, hazavitték,
S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!

Tóth Árpád: Jól van ez így

Hogy miért vagyok többször szomorú,
Mint víg, ó, kedves, kár úgy számbavenni,
Jól van ez így,
Lásd, kell szomorú embernek is lenni.
Kell lenni szívnek, amelyben kihajt
S dússá érik az élet szenvedése,
Vak, ferde mag,
Mely mégis, mégis, istenek vetése.
S lásd, van az úgy, hogy ez a bús vetés
Legsúlyosabb kalászát akkor kapja,
- Furcsa titok -
Ha jó időknek fénylőn süti napja.
Sokszor meg mintha mély, nyugodt öröm
Acélos fénye éppen őbelőle
Csillogna ki,
Ha ráhullt a könnyek meleg esője.
"Bánat" - mondod, - de bánat és derű
Között a határ olyan egyszerű-e?
Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?
Hátha a végső Aratás után,
Mikor sarló alá hull lassu szára,
Belőle kél
Szent kenyér az istenek asztalára?

Johann Wolfgang Goethe: A hárfajátékos dala

Ki kenyerét könnyekkel sosem ette,
ki párnájáról nem fordult a falnak
s nézett gyötrelmes, hosszú éjjelekbe:
nem ismer benneteket, égi hatalmak.
Belökitek az életbe az embert,
hogy vétkezhessen s űzze a gyönyört,
ti meg fenn ültök s nézitek, mint szenved,
mert minden bűnért bosszút áll a föld.

(Fordította: Faludy György)

Johann Wolfgang von Goethe: Faust (részlet)

Tanultam, jaj, bölcseletet,
Meg orvoslást, no meg jogot,
S hittem, sajna, a hitemet:
Magoltam bízvást éjt-napot.
Most állok itt, bolond, szegény,
Mint azelőtt, oly balga lény!
Nevem magiszter, doktor a nevem,
S már vagy tíz éve hajtom, heccelem
Föl-le, föl-le és keresztül-kasul
Diákjaimat cudarul —
És látom, semmit, semmit nem tudunk!
Legyen akár, hogy belepusztulunk.

Több szorult fejembe, mint a sok tuskónak,
Firkásznak, doktornak, hunyorgó papoknak,
Skrupulus, kis aggály nem kerülget,
Kiállok pokolnak, ördögöknek —
Fizettem érte minden örömömmel,
S nem képzelem, hogy jól látok eszemmel,
Nem képzelem, hogy bármit is tanítsak,
Térítsek embert, bárkit megjavítsak.
Se posztó, se pénz nem enyém,
Nincs hírnevem a földtekén.
Kutyának se kell már az ilyen élet!
Ezért, nemrég, a mágiának élek,
Hátha szól a szellemi száj,
S a titok többé nem homály,
Hogy ne izzadjon homlokom,
Ha mondanom kell: Nem tudom!
S hogy mitől világ a világ,
S mi tartja össze anyagát,
Kutatom én a tért, a sejtet,
S szavakban túrni elfelejtek.

Bár látnád, hamvas telihold,
Hogy meghalok, elhamvadok:
Veled virradtam ágyamon
Sötét éjjelen egykoron,
Könyvem sütött, sápadt a lap,
Sápadt barát, én láttalak!
Ah! ballagnék hegyekbe föl,
Míg fényed kedvesen ölel,
Barlangba bújnék a szellemekkel,
Mezőn bolyongnék, ha jön a reggel,
Tudás gőzétől szabadulnék,
S a harmatodban jót fürödnék!

Ah! börtön ez? Ezer a rács.
Nyirkos, sötét lyuk, gúvadás,
Hol szűrt még a fény is, s fakón
Szivárog be az ablakon!
Nagy halom könyv, csak álldogál,
Féreg rágja, por ellepi,
S tetőig terjed a homály,
S papirok füstös halmai —
Szelencék körben, üvegek,
Szájukban furcsa eszközök,
Matuzsálemi kis szöszök —
A te világod, világlott neked!

S még kérdezed, vajon szived
Miért szorong-szúr szüntelen?
S egy rejtelmes, riadt keserv
Miért csücsül életeden?
A tarka Természet helyett,
Hová az Úr embert rakott,
Téged doh és penész temet,
Repedt csontok, csonthalmazok!

Ki! Föl! Gyerünk! Vár a világ!
S e könyv, Nostradamus kezét
Is látta könyv tán balgaság,
Utadra tán nem épp elég?
Csillag kinyílik egyhamar,
Természet majd levetkezik,
Lélek libeg lángjaival:
Két szellem egymáshoz szokik.
Száraz töprengés mit sem ér,
Nem beszélnek a szent jelek —
Szellemek, szótok ideér:
Ha hallotok, beszéljetek!

(Fordította: Báthory Csaba)

Ingrid Sjöstrand: Anyuban azt nem bírom

Anyuban azt nem bírom, 
hogy mindenre tud mondani
valami okosat.
Ha azt mondom,
hogy minden olyan unalmas,
hogy semmi kedvem suliba menni,
hogy utálom Kerstint,
hogy szorít a trikóm,
o már mondja is,
hogy majd megjön a kedvem,
hogy tegnap még szerettem Kerstint,
és hogy vegyél fel másik trikót!
Az ember még csak nem is unatkozhat
nyugodtan.

(Tótfalusi István fordítása)

2021. augusztus 23., hétfő

Weöres Sándor: Marasztaló

Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még:
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

Tóth Árpád: Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapul:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden mély törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-szine lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhitatot áhitok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szivem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelíd,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbuvik,
Csak ringass, lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás...

Tóth Árpád: Augusztusi ég alatt

Emlékszel még az augusztusi égbolt
Tüzeire? - a cirpelő mezőn
Álltunk s szemednek mélyén elveszőn
Csillant egy csillag-testvér fény... be szép volt.

S úgy tetszett, hogy hozzánk hajol a félhold,
- Szelíd, ezüst kar - s átölelni jön,
Emelni lágyan, véle lengni fönn,
Hol égi súlyt az éther könnyedén hord...

S a sóhajunk, a fájó, földi sóhaj
Szívünkből úgy szállt, mint finom homok
Szitál alá a tűnő ballonokról,

S ajkad lezártam egy oly hosszú csókkal,
Hogy addig mennybe értünk s angyalok
Kacagtak ránk az égi balkonokról...

2021. augusztus 21., szombat

Victor Hugo: Nappal van? Éjszaka?

Nappal van? Éjszaka? Iszonyú félhomály van.
Az óriási düh zsákmányra les az árnyban.
Mennydörgés, robbanás. Sápadtan hallgatom.
Vakon dörömböl az ostoba borzalom.
Az isteni kihúnyt. Az emberi ledőlt már.
A véletlen vadul vérengzve föl-le kószál,
s a legyőzötteket kartáccsal szétveri,
kötelességtudó s bűnös: mindegy neki.
Bábelt árny falta be végső emeletéig.
A banditák ama hatvannégy túszt kivégzik,
s válaszul hatezer foglyot kiirtanak.
A túsznak része: könny, a rabnak: gúnyszavak.
Zúg a szél; szinte már kihúnyt az éji mécses,
a lelkiismeret. Köd! éj! minden veszélyes!
A pusztítók dühe kevés; örjöngjenek!
S ki így szól: Irgalom - a bére gyűlölet.
Itt a had, ott a nép; vérzik Franciaország,
míg egymást esztelen esztelenségbe fojtják.
Nincs jog. Csak Káin áll talpon, más senki sem.
Egyfajta szétzilált bűn úszik mindenen.
Az ártatlanra is homály hull a sötétben.
Ez felgyújtotta a Louvre-t. Nos? Mért ne égjen?
Nem tudta, hogy mi az. A másik szörnyeteg
meg hatra-vakra lő. A törvény hova lett?
Az éj, s nővérei: a lángok már benyelték
Párizst, a szíveket, s benyeltek minden elmét.
Nem látok, és ölök. Nem értem, s meghalok.
Mind együtt, gyermekek és szörny gályarabok,
együtt apák, fiúk, a démon és az angyal,
a szellem embere az emberi varanggyal
közös örvénybe hull s ott veszti életét.
Ha perzsel a parázs, ki választhatja szét:
mily hangoktól hörög, bőg az ércbika szája?

Jaj, a vak tömeget süket halál kaszálja.

(ford.: Nemes Nagy Ágnes)

Arthur Rimbaud: A kenyér-lesők


 
A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

S a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

És száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

Hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél.

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Julius Grosse: Titkos boldogság

 Mesélik, hogy sűrű erdőbe ért
egy vándor, hol csengetyű csalogatta,
csodás virágból font színes füzért,
és ékül barna fürtjeire rakta.
Hogy a világba búsan visszatért,
bámulta a nép, mélyen megriadva:
sok száz évet ment az idő előre,
s nem ismertek a koszorús fejűre.
 
Nekem te vagy az a csodavirág,
s fogva vagyok álom bűvöletében,
mi a szokás ma, nem tudom tehát,
mintha száz év múlt volna el eképpen.
Jövevény lettem, mivel a világ,
a kishitű, borzong vénség szelében.
Csak én vagyok ifjú és ismeretlen,
üdvöm virágdíszében, elfeledten.
 
Most hát ezért térek örökre meg
hozzád s meseüdvömhöz a vadonban.
Feledjenek! Számomra itt ered
a lét vize s ír minden sebre nyomban.
Fölöttem nedves sugarú szemed,
egy halk szó, mit szádról csókkal leloptam -
Így múljanak fölöttem ezredévek,
s a visszautat sose leljem én meg!

(Fordította: Kálnoky László)

Márai Sándor: Olyan világ jön...

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van...

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!...

Mert most ők jönnek...
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Christina G. Rossetti: Emlékezz

Emlékezz rám, ha tőled messze-messze
a hallgatag országba érkezem,
s nem foghatod meg többet a kezem,
és nem fordulhatok el tévedezve.
Emlékezz rám, ha majd magad leszesz te,
s nem szólsz jövőnkről, úgy, mint rendesen:
csak emlékezz és értsd meg, kedvesem,
késő tanács, imádság, minden eszme.

De ha felejtesz, s aztán valahogy
emlékezel reám, ne búslakodj,
mert hogyha Éj s Romlás a szenvedélyt
nem ölte meg, mely hajdan bennem élt,
százszorta jobb, hogy mosolyogj s felejts,
semmint emlékezz és egy könnyet ejts.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Petőfi Sándor: Ősz elején

Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt,
Üres már a gólyafészek
Tetejében a kéménynek...
Vándor népe ott halad.
.
Ott a messzeség homályin,
Ott az égnek magasán.
Látom még, mint kis felhőket,
Vagy már nem is látom őket?
Csak úgy képzelem talán.
.
Elröpűlnek, elröpűltek,
Tavasz s nyár vendégei,
És őket már nemsokára
A kertek s mezők virága
S a fák lombja követi.
.
Mint szeszélyes hölgy, a mennybolt
Majd borul, majd kiderűl.
Ajka még mosolyg, s szemébe
Könny tolúl... ennek sincs vége,
S ajkán ujra mosoly űl.
.
Bús mosolygás és vidám könny!
Csodálatos keverék.
Észrevétlen karon fogja
És egy más világba vonja
A merengés emberét.
.
Órahoszat elmerengek,
És ha egy elejtett tárgy
Vagy harang, amely megkondul,
Fölriasztott álmaimbul:
Elmém, nem tudom, hol járt?

Jevgenyij Jevtusenko: Eltávoznak az anyák

Eltávoznak az anyák rendre mind,
eltávoznak tőlünk halkan,
lábujjhegyen,
mi pedig alszunk,
jóllakottan, gondtalan,
mikor nekik a szörnyű óra int.
És az anyák nem hirtelenül mennek el -
csak nekünk tűnik úgy a távozásuk.
Különösen távoznak s lassu lábbal,
idő-lépcsőn járók apró lépteivel.
Van úgy: idegünk értük megremeg,
zajos születésnapot rendezünk,
de ezekkel már későn érkezünk,
ez őket
s lelküket nem menti meg.
S ők mennek mind egymásután
és egyre távolabb.
Nyúlnánk utánuk,
ha felrezzenünk,
de két kezünk csupán a levegőbe kap -
üvegfala nőtt s ahhoz ér kezünk!
Elkéstünk, el.
A szörnyű óra int.
Szemünkből könnyek fakadnak titokban,
s nézzük: csendes és szigorú sorokban
hogy távoznak az anyák rendre mind.

/Ford.: Áprily Lajos/

2021. augusztus 18., szerda

2021. augusztus 17., kedd

Leon Roppel: Könnyed szellő

Nyugodt a tenger, mi se rebben,
Felszíne, mint tükör, e percben,
Minden tócsa, kis víz felszárad,
Alszik a szél, talán fáradt.
  
(Dabi István fordítása)

Christine Busta: A valóság és az álom...

 A valóság és az álom...
a mi dajkáink.
Az ő kiapadhatatlan mellükből
isszuk a szomjat - az olthatatlant,
ami életben tart minket.

(Dabi István fordítása)

Quatrán: Ezernyi a domb...

 Ezernyi a domb, völgy a föld felszinén.
Ne vágtass, a gyeplőt lazára ne hagyd.
Szivedből beszéljél, a szót mérlegeld,
Ne tépődj a gondon és tudd jól utad....

(Demény Ottó fordítása)

Karl von Möller: A szivárvány

Ha a felhők elvonultak
 S csendesült a bősz elem,
 Szép szivárvány fényes útnak
 A magasban megjelen.
 Mekkora híd! Mennyi pompa!
 Nézd csak: vörös, sárga zöld!
 Itt megyünk az égi honba,
 Mikor a vég beköszönt.

(Dsida Jenő fordítása)

Oszip Mandelstam: A mély, roppant gödör

 A mély, roppant gödör kristályos és sötét,
ablak sóvárog fenn derengve;
a szív, a szív miért lassúdik és miért
nehezül el makacsul egyre?

Hol lágy iszap után vágyódva elmerül,
súlyosan hull a vízi mélybe,
hol mint a szalmaszál, felszáll erőtlenül
és fellebeg a víz szinére.

Gyöngédséget tettess az ágy mellett, magad
Dajkáld magad, míg élsz, a nyegle
unalmat elfogadd, szomorúságodat
úgy éld meg, mintha mese lenne.

(Pór Judit fordítása)

Pablo Neruda: Tetszel nekem, ha hallgatsz...

 Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.

Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figylesz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.

Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

(Simor András fordítása)

Pietro Metastasio: Galatea

 Örülni reménytelenül,
Remélni értelem nélkül,
Félni, ha veszély nem rezdül,
Testet adni az árnyéknak,
Nem hinni az igaznak,
Létet adni gondolattal,
Száz képnek minden pillanattal,
Ébren álmodni százszor is nappal,
Halni halált nem találva,
A kínt örömnek kiáltva,
Magunk feledve s mást féltve,
És gyakorta sétát téve
Félsztől félszig, vágytól vágyig,
E tébolyok Ámort jelzik.

(Pákozdy Miklós fordítása)

Jacques Prévert: Halott levelek

Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már...

E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szivem,
nincs két sziv még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szivem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.

(Baranyi Ferenc fordítása)

Bunya Yasuhide: Ősz

 


Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Francesco Petrarca: Magamban, lassan, gondolkodva járom

Magamban, lassan, gondolkodva járom
az elhagyott, a puszta, néma tájat,
s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,
hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez; rejtőzni vágyom
az emberek elől, kik rámtalálnak,
mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,
mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,
folyók és erdők érthetik meg éltem,
mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy az Ámor, ő kíséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.

(Szabolcsi Éva fordítása)

Dimitrina Bukovszka: A halál előtt

Feléd szaladok
és visszatérek önmagamhoz.
Milyen nehéz is az út a
kezdetekhez.
Félénken haladok
a labirintusban -
megismétlem fajtám
fejlődését -
de a kezemben nem tartok gombolyagot.
A falakat halálra ítélt fák
súlyos könnyeivel
fényezték.
Majd összehúzom magam -
egy kagylófül a hajóm
és kopogtatok a szívemmel.

A lehelletem felolvasztja
az arcom
fagyos tükörképét
a csillogó páncélban...
És talán meghallom
a hangját a tengernek,
amelyben születtem.

(Dabi István fordítása)


Dragutin Horkić: Rózsa az ablakban

Lement a nap,
leszállt az alkony.
A rózsa továbbra is
virágzik,
és még vörös,
tudom.
De én a rózsát
már nem látom.

(Dabi István fordítása)

Arszenyij Tarkovszkij: Álmatlanság

     Meg-megreccsen a bútor az éjben.
    Csapból víz csöpörész valahol.
    Ilyenkor az ember, a gond fia végre
    Nappala terheitől szabadul.
    Emberi lelket kapnak a tárgyak
    Ilyenkor, az éjközepen,
    S szótalanul,
    vakon
    és süketen
    Szétszélednek a házban.
    Küldi ilyenkor az óraütés
    Erre
    meg arra
    a perceket, és
    Sántifikálnak a tárgyak
    az éjben,
    Szállnak a liften fölfele élve,
    Alig élve,
    talán nem is élve,
    Megtorpanva, ha víz cseperész,
    Poharaznak, ügetnek, a táncot
    Szaporázva, akár a cigányok,
    Vagy lesekednek, akárcsak a vész,
    Ajtót, lakatot feszegetnek,
    Szakadozgat a sok vezeték,
    A világ, amit ők hiteleztek
    Minekünk, ma megint az övék,
    Benyújtva a számla.
    Aludnál,
    S vergődsz csak a fekhelyeden,
    Nem tudsz elaludni -
    nem ad már
    Nyugalmat az éjszaka sem.

(Baka István fordítása)

Jahja Kemál Bejátli: Tűnt nyár

(Gecsmis jaz)

Álomszerű nyár volt. A világra te lehelted
Színét, dala rímét, örömét, mely csupa láng volt.
Hangod csupa szív még, vele telnek ma a kertek,
S majdan csak az emlék, csak a vágy int ama nyárból.
Meglásd, ha a víznek sima tükrére hajolsz, hogy
Álmod rezeg ottan, elinalt éj szeme les rád:
Holdfény, üde rózsák, s a te legszebb tükör-arcod,
S köztük az a nyár még, az az árnyék, amely elszállt.

(Timár György fordítása)

Alekszandr Blok: A démon


Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.

Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak lelkesít majd engemet.

Ha por-esőt zúdít az éter,
fejed kóvályog - védelek
szárnyammal, karom erejével
megóvlak, úgy szállok veled.

Fényzuhatagban, vad hegyekben,
embernemjárta réteken
tested gyönyörű isten-testem
égi tüzével égetem.

Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
milyen törpe, milyen csekély,
mily hitvány, hívságos hazugság,
amit úgy hívsz: vad szenvedély!

Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen,
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó égi semmiben,

Én felviszlek, odarepítlek,
honnan csillagnak láthatod
a földet, messzinek, kicsinynek,
s földnek látod a csillagot.

S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.

Akkor te majd fülembe súgod
rettegve és erőtlenül:
Eressz... én meg csak rád mosolygok,
s meglebbentem szárnyam: repülj!

Isten-mosolyom láthatatlan
sugaraiban semmivé
zsugorodsz, s mint a kő, magadban
zuhansz a fénylő űr felé.

(Lator László fodítása) 

Arszenyij Tarkovszkij: Árnyak közt árny vagyok

 Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.

Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.

S ha ez csak ámitás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...

(Baka István fordítása)

Ludwig Uhland: Útban a kedveshez

 Híd, le ne törj; nagyon remegsz!
Szirt, rám ne dőlj; ne fenyegess!
Föld, meg ne indulj, ne szakadj le, menny,
míg ott nem leszek, ahol kedvesem.

(Keresztury Dezső fordítása)

Lami'a Abbász Amára: Szeress!

 Hadd az örök esküt, hadd!
Szeress egész nap, úgy
Hogy hajnalig maradj!
Szeress, a túlon túlit add!

(Tokai András fordtása)

Johannes R. Becher: Így jöttél felém

 Egy őszi nap, akár a többi ezrek:
Ajtócsapódás, hervadt, őszi fény.
Erdőben ültem, levelek lepergett
Sorsán merengve: hova, merre lesztek -
S akkor jöttél felém.

Körülfolyt a köd, s gomolygott fölöttem
Bár elfakult a rétek zöldje már.
Még egyszer hajtott és virágba szökkent.
Sebes időnk többé tán el se röppen -
Csak lenne örök, örökös a nyár!

Elrévedtem a hideg szélben állva.
Zilált volt a nyári békém, a remény -
A költöző madárral kelve szárnyra,
Tartottam ismeretlen messzi tájra -
S akkor jöttél felém.

Egy őszi nap, akár a napok ezre.
A köd csak szüntelen szitált, de én
Az útra léptem ki, a fényt keresve,
Hogy az örök nyár honába vezetne:
És ott jöttél felém.

(Rába György fordítása)

Martin Reiner: Elbocsátó

(Brünnben, Nezval után)

Istenhozzád, és ha többé se találkoznánk,
nem volt rossz, ám elég, most más következik.
A villamossín nem vezet már hozzánk,
és hozzátok csak ott-nem-létem érkezik.

Gyönyörű volt, sajnos veszendő és mulandó,
zúgok, mint az erdő, de szavam egy se jön.
A nevetésed, ha papír, tűzbe dobandó.
Találkozunk? Nem hiszem. Nincs ebben öröm.

Ha mégis látnánk egymást néha-néha,
mondjuk egy utcán, merre nem jártunk soha,
sírásodnak ez tanulsága és poénja:
nézni nézhetlek, de nem mehetek oda.

Megláttam benned, amit mások nem sejtettek,
hogy versszakok vannak a bőröd alatt is.
Talán a jövő idő veled összefekhet,
tiéd a söprűnyél, enyém a por, partvis.

Cukorból csiszolt kristálykövem, Istenhozzád!
Elküldöm, persze postán, az ítéleted.
Talán kell még 2-300 év is tehozzád,
egy kávéscsészébe a sors kiméretett.

(Vörös István fordítása) 

Ivan Bunyin: Fölszáll a hold

 Titkos zizegés az erdő,
csupa langyos lehelet.
Ház előtt fényben derengő
csúcsával a nyárfa megnő,
ég, mint folyékony üveg.
A sötét sűrűben állva
tükrös aranya vakít.
Esőzve reszket a nyárfa,
önti, csillámolva hányja
üveges-gyöngy habjait.

(Fodor András fordítása)

2021. augusztus 16., hétfő

Cang Ko-cia: Csend

 A kék dombok csendben vannak,
És én is hallgatok.
Megállt az idő.
Némán egymásra nézünk.
Lesütött szemmel
A csobogó vízre nézek,
A csobogó víz
Felemeli szemét
Rám.
Te, vörös szemű, lenyugvó Nap,
Kérlek, ne áruld el a titkokat!

(Benczes Sándor Gábor fordítása)

Jan Walkusz: Vedd a szavakat...

 Vedd a szavakat
amiket számodra őrzők
- olyanok mint
a tenger
amikor vihar csitultán
az ég azúrját
ringatja
és halk
suttogás

(Dabi István fordítása)

H. F. Noyes: Egyensúly

A világ lassan fordul,
hogy ne zavarja a természet
kiáltozó szépségeinek
és rejtett titkainak
egyensúlyát.

(Báger Gusztáv fordítása)

Adam Asnyk: Határok nélkül

 Medrében folyik a patak,
S a tenger hullámainak
Vége, bezárják a partok;
Az égbe törnek a hegyek,
Ám odafent véget érnek,
Nem nőnek tovább e tornyok!
De a szív, embernek szíve
Könnyezve, vágyva, szenvedve
Száguldoz a végtelenbe,
Hiszi, hogy ölében hordja
Az öröklétet, s uralja
Az eget is, mindörökre

(Benczes Sándor Gábor fordítása)

Krasztyu Pasztuhov: Haiku

A tükör
csöndje
előtt
megnyugodtam.
Az,
ami
ott van,
itt
már
nem igazság.

(Szondi György  fordítása ) 

Jorge Garcia Usta: A falevelek helyesírása

 A falevelek hónapok óta
margó nélkül másolják
a nyomokat
amiket gyorsírással
hagyott a testeden a kezem
(Kétségtelenül csak így tanul meg
olvasni az erdő).

(Dabi István fordítása)

Vanja Strle: Csak, hogy vagy

 Te, aki boldoggá teszel azzal, hogy vagy,
menj le bárhová,
a szerelmem követni fog.
Ne félj tőle,
meg nem fojt,
semmit sem fog követelni,
semmire sem vár,
csak, hogy legyél,
csak, hogy legyél,
és ne bántsd a szívem,
engedd meg
hogy valóságában kivirágozzon,
és engedd meg,
hogy éljen a szerelmeiért

(Dabi István fordítása)

2021. augusztus 15., vasárnap

Paul Alfred Kleinert: Boldogság

csak megbizserdül a halánték -
sötét hang, mely sosem erős
csak fölneszelsz épp; semmi szándék
s nem érzed úgy: hm, ismerős
az ilyen perc mily ritka lett, lám:
hogy történhet még egyszeri
konok időnk megint siet már
a láz, a nyüzsgés elnyeli
s már csak csekély nyom koponyádban
nem is látszik, oly közrezárt
s mégis tudod, így,eltaláltan
az volt: egy boldogságszilánk

(Tatár Sándor fordítása)

Erwin Kruk: A remény

A felmérhetetlen szenvedés
Megengedi, hogy éljünk.
Kíváncsiság rejlik benne,
Hogy milyen kudarcokra
Képes az ember.
Hogy milyen győzelmekre
Vezeti a hit-próba,
Amikor a homályba vonul,
És milyen világok felé
Viszik őt a nyomorúságos napok
És milyen fényben mossa le magát
És veszi észre
A dolgok átlátszóságát,
Ami magába foglalja őt is.
A szenvedés - valószerűtlen dolgokba
Vetett remény.

(Dabi István fordítása)

Ivan Metodiev: Haiku

Semmit se akarok –
megelégszem
a fűz
hajladozásával.

(Szondi György fordítása)

Jerzy Hordynski: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész
ö r ö k r e.

(Dabi István fordítása)

Jaroslav Seifert: Dal

Fehér kendővel integet,
ki messze megy -
valakit biztos nem talál már itt az éj,
valami gyönyörű mindennap véget ér.
Kitárt szárnyakon lebeg a galamb,
a légen át, míg hazatér -
mi is megleljük mindig otthonunk,
mindegy, hogy csüggedés, remény kísér.
Töröld le könnyedet,
kisírt szemedben mosoly legyen és derű
mindennap kezdődik valami,
valami nagyszerű, valami gyönyörű.

(Nagy László fordítása)

Jan Staszków: Meleg szavak...

Meleg szavak
mint összekulcsolódó kezek
és becézők
mint a kedves tekintete
színesek
mint a májusi zöld
és egyszerűek
mint a gyermeki mosoly
Ki nem fogadja el
a szavakat
- amik gyengédek
mint a hullám
partra csapódása
és erősek
mint vihar ha
tombol

(Dabi István fordítása)

Jannisz Patilisz: Mit szeressek jobban?

 Mit szeressek jobban?
Nap fényét vagy szerelem fényét?
Amaz megmutatja a nagy hullámokat.
Emez segít, hogy elmerülhess bennük.

(Pávai Patak Márta fordítása)

R. M. Rilke: Iniciálé

Oszd a szépséget, pazarold,
szótlanul, számolatlan.
Hallgatsz, megszólít: Nézd, vagyok.
S végül mindenből rádragyog,
ezernyi árnyalatban.

(Kányádi Sándor fordítása)


 

Giuseppe Ungaretti: Reggel

Kigyújtja fényeit
Bennem a végtelen.

(Végh György fordítása)

Pablo Neruda: Az én szívemnek...

Az én szívemnek elég a te lelked
s neked az én szárnyam elég szabadság.
Az én ajkamról lengve égre kelnek,
mik benned az álmok álmát aludták.
Tebenned él a mindennapos ábránd.
Mint harmat a szirmokra, úgy borulsz rám.
Távolléted a láthatárt ledönti,
te örök menekülő, mint a hullám.
Mondtam neked, hogy úgy dalolsz a szélben,
akár a déli fenyvek vagy az árboc.
Mint ők, magas és néma vagy. S gyakorta
bánat ül rajtad, mint egy utazáson.
Úgy vársz rám, mint egy régi-régi ösvény,
melyben sóvár visszhangok népe szunnyad.
S arra riadok, hogy rebbennek olykor
a madarak, mik lelkedben aludtak.

(Somlyó György fordítása)

Nahid Bagheri-Goldschmied: Égtájak

Mindnyájan más égtájról jöttünk,
szemünk megszokta a világtérképet.
Találkozásunk helye a Föld középpontjává lett,
Izgalom fogott el bennünket.
A szeretet volt közös nyelvünk,
a Föld a mi közös bőrünk.
És minden éjjel,
midőn a Nap parazsa kihűl,
dideregve melengetem
az én keleti és nyugati kezem
a te szemed déli és északi
lángjánál.

(Balázs Ildikó fordítása) 

Hans Bender: Együtt

Késünk kenyerünkből
egyenlő két karajt nyes.
Hol a poháron ajkad nyoma,
ott iszom a második kortyot.
Járj az én cipőmben!
S télen a te köpenyed
melegít engem is.
Sírunk egyetlen szemünkkel,
s este bezárjuk az ajtót,
hogy egyedül legyünk. Ha alszunk,
álmaink összetevődnek.

(Jánosy István fordítása)

Peter Handke: Dal a gyermekségről

Mikor gyermek volt a gyermek,
karját lóbálva járt,
folyónak hitte a patakot.
folyamnak a folyót,
és tengernek ezt a pocsolyát.
Mikor gyermek volt a gyermek,
nem tudta, hogy ő gyermek,
mindenben lelket érzett,
és egynek érzett minden lelket.
Mikor gyermek volt a gyermek,
semmiről sem volt véleménye,
nem voltak szokásai,
gyakran ült törökülésben,
nekifutás nélkül ugrott,
forgó volt a hajában,
és nem fintorgott fényképezés közben.

(Márton László fordítása)

Bertolt Brecht: Még soha úgy nem szerettelek

Még soha úgy nem szerettelek, ma soeur,
Mint akkor, búcsúnk bíbor alkonyán.
Elnyelt az erdő, a kék erdő, ma soeur,
Fönt meg nyugatra már égtek a megszokott
halovány csillagok.

Nevettem boldogan, s nagyon sokat, ma soeur,
Játszva indultam el sötét sorsom felé -
S közben mögöttem az arcok a tompa-kék
Erdő estjében lassan elmosódtak.
Szép volt, szép minden e csodás estén, ma soeur,
Mint soha még, s azóta se -
De mi maradt nekem? Csak a nagy madarak,
A fátylas esti égben éhezők.

(Csorba Győző fordítása)

Manuel Pantigoso: Kinyilatkoztatás

Ha abbamarad az eső,
és a déli égbolt
tükörré változik,
amiben megnézheti magát
az ember,
és ráébred, hogy a föld
önmagában feloldódva
ismét felbukkan,
mint a legtisztább hajnal.

(Dabi István fordítása)

Alekszandr Blok: A város egyhangú zajában

A város egyhangú zajában,
Zsibongó zűrzavar felett,
Pusztába, éjbe, hófúvásba,
Kiszikkadt lélekkel megyek.

Értelmem szálát elszakítva,
Mindent felejtek: mit s miért...
Körül hó, vágány, házkulissza,
Előttem lángok és sötét.

Mi volna, ha megbabonázva,
Kit elhagyott az értelem,
Hazatalálnék megalázva, -
Te megbocsátanál nekem?

Te, aki távol-messze látod
Utam vezérlő fároszát,
Hóviharom mind megbocsátod,
Lázálmom éj-poézisát?

Vagy jobbat tudsz: meg sem bocsátva,
Megkongatod harangjaim,
Ne vesszenek az éjszakába
Hazámtól messze útjaim?

(Baka István fordítása)

Guillaume Apollinaire: Búcsú

L'adeiu

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

(Vas István fordítása)

Ekaterina Joszifova: Eső. Nap

Eső a Földnek,
Nap a Földnek.
Szivárvány a szemnek,
Szivárvány a léleknek.

(Dabi István fordítása)

Ahmet Hásim: Visszfény

(Parilti)

Tűzfolyamból sorsom felmorajlott,
Lelkemtől lelkéig hömpölyögve,
Szerelemnek mély, nehéz sebéről
Vallott: azt, hogy fájni fog örökre.
Ahogy a tűz rajta visszafénylett,
Menekültem, visszanézve szótlan;
Láttam e szerelmet távozóban,
Ahogy szeme s ajka visszafénylett.

(Vas István fordítása)

Gabriel Rosenstock: Valódi természeted

Valódi természeted
A madarak dalában
Nyilvánul meg
És a hosszú hallgatásukban

(Zsille Gábor fordítása)

Radoszlav Rancsin: Metódus

Hallgatok –
s mindig
megértenek.

(Szondi György fordítása)

Conka Velikova: Haiku

Senki se tudja,
mért sírnak a felhők.
az a körforgás-dolog csak tudomány.
 
(Szondi György fordítása)

Toma Bincsev: Haiku

Óvatosabban lépjél -
a fűszál
emlékezik.

(Szondi György fordítása)

Gheorghe Grigurcu: Zsoltár

Mikor eltűnnek a tárgyak,
szembetalálkozol az emberekkel.
Mikor eltűnnek az emberek,
szembetalálkozol önmagaddal.
Mikor eltűnik önmagad,
szembetalálkozol Istennel.

(Szlafkay Attila fordítása)

Aureliu Busuioc: Holdsugarak

A mély mezőkön
a szélben táncoló köleshez hasonlóan
összezárt szempilláid közé
kéredzkednek a holdsugarak.
A szíved a fülét
a szerelem felé fordítja
hogy hallja:
nem a tücsök zenél,
az örökkévalóság.

(Dabi István fordítása)