Te vagy a város, mi meg az óramű,
A kőkaput őrző két sasszemű,
A Kettek,
Kik tőled balra s jobbra át,
Győzve nappalt s éjszakát,
Utánad leselkedtek.
Bölcsebb nem kérdezni, mi lett velük,
Kik szavunk feledve élték életük;
Nekik
Az örvény voltunk és a sziklaszirt,
Kezünk siralmat s rémálmot írt,
S a balsors rózsáját szedik.
A darura mássz, fogadd meg a szót,
Ha jőnek a madárral rakott hajók
A messzeségben.
Halászatról, más nejéről mondd történeted:
Drága percekkel telt szűkös életed
A kocsmafényben.
De ne hidd, hogy előttünk rejtve marad,
S hogy fedhetsz úgy bármit, hogy ki nem fakad,
Feledd!
Semmi sem történt, vagy kimondatott
De hiba hinned, hogy a Kettő halott:
Ne tedd!
Félünk, különben elveszel.
Szemünk a kerítés mögül figyel
Tirátok.
Festékfoltként sötétlik az ég
Valami esni fog, nem eső, nem jég
És nem virágok.
S ha a zöld rét, mint egy fedél lekerül,
Mi jobb lett volna rejtve, kiderül:
Az ellenszenves.
És nézd, a hátad mögött szótlanul
Kibújt s mint gyilkos sarló tornyosul
A fenyves.
A tokjában elfordul a zár,
A szállítók fekete furgonja vár
Míg hazaérsz,
S a semmiből hirtelen jönnek elő
A púpos sebészek, az árnyszemü nő,
Meg az ollós lidérc.
S ezek bármely napon várhatók,
Hát óvatosak legyenek a szók
S a tettek,
Légy rendes, a zárból fújd ki a port,
Húzd fel az órát, nyírd a bokort!
Látnak a Kettek.
(Vachter Ákos fordítása)