2014. október 31., péntek

Szerelem


Zsúfolt reggel volt a rendelőben,amikor 8:30 körül bejött egy bekötözött ujjú idős Úr.
Rögtön szólt,hogy siet,mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója.
Kértem,hogy foglaljon helyet,tudván,hogy eltelik még fél óra,míg megérkezik az orvos.
Figyeltem,milyen türelmetlenül néz percenként az órájára.Időközben arra gondoltam,hogy nem lenne rossz,ha levenném a kötését,és megnézném,miről van szó.
A seb nem tűnt olyan súlyosnak...az orvosra várva,eldöntöttem,hogy fertőtlenítem a sebet,és egy kis beszélgetésbe elegyedtem..
Megkérdeztem,hogy mennyire fontos a találkozója,és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére.
Azt válaszolta,hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen,ahogyan évek óta mindig teszi,hogy reggelizzen a feleségével.
Udvariasan,a felesége egészsége felől érdeklődtem.
Kedvesen,az idős Úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában.
Gondolva,hogy a feleség,egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt,siettem,hogy kezeljem a sebet,de az idős Úr elmagyarázta,hogy 5 éve nem ismeri fel...
Akkor csodálkozva megkérdeztem:
- És Ön minden reggel elmegy,hogy együtt reggelizzenek? 
Egy édes mosoly,és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta:
- Az igaz,hogy Ő már nem tudja,ki vagyok,de én jól tudom,ki Ő.
Szó nélkül maradtam,és kellemes borzongás futott végig rajtam,miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget...
Lenyeltem a könnyeimet,miközben arra gondoltam: 
- Ez a szerelem,ez az amit az élettől szeretnék!...
Nem feltétlenül fizikai,és nem is ideálisan romantikus.
Szeretni azt jelenti,hogy elfogadjuk azt,ami volt,ami van,ami lesz,és azt ami még nem történt meg.
Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek,akiknek minden dologból a legjobb van,hanem azok,akik a legjobbat tudják kihozni mindabból,amijük van.


(találtam a neten)

2014. október 30., csütörtök

Ágai Ágnes: Amikor a szavak hallgatnak

figyelj rám, amikor hallgatok,
amikor a szavak hallgatnak,
mint anyaméhben a magzat.
A csendben nincs hangalakja a zajnak,
de csend sosincs,
csak hallhatalan zajgás,
szavak gömbölyödnek,
és készülődnek a születésre,
hiszen világra kell jönniük
szabályosan és rendeltetésszerűen.

A szavak élnek, lélegzenek,
hímszavak és nőszavak,
egymást kereső és kioltó szópárocskák,
ki egymás felé tapogató szókacsok
vagy már-már alaktalan szópárlatok,
a rezgés, a mozgás muzsikája.
A valóság szóvá keményített csontozata,
a kimondás gyötrelme és beteljesülése.

Amikor a szavak hallgatnak,
amikor a mondható mondhatatlan,
amikor ajkam zárt, feszes vonal,
akkor figyelj rám – baj van.

Avetik Iszahakjan: Éjszakánként a kertemben


Éjszakánként a kertemben
Árva fűzfa sírdogál.
Bánatos sóhaja lebben,
Tépett zokogása száll.

S amint az éj tovalépdel,
A gyöngéd ujjú, szelíd
Nap letörli hajfürtjével
A fűz kristály könnyeit.

(ford.: Kerék Imre)

Liliane Wouters: Az olajfák kertje

Tíz János adhat-e egy Júdásért vigaszt?
Hisz elárult az ajka.
Egy erszényt csörgetett, a katonáknak azt
a férfit megmutatta.

 Kutyákra vágytam én, s farkashad közeleg.
Egyik a lábamnál hált.
Holnap tart majd nekem tövist, pálcát, szöget,
de ma még csak a száját.

 Törtem a kenyeret, vérünk összevegyült,
most arcomon köpése.
Megostorozni a legjobb barát hevül,
s gyaláz meg dühben égve.

 Ha ránéznék, lehet, indulna is talán,
hogy kötelet kerítsen.
Nem teszem, félve, túl sok irgalmat talál,
pillant meg szemeimben.

(ford: Lackfi János)

Ellen Niit: Emléktűz egy vén tanya helyén

Veszendőn áll a szélszaggatta ég alatt
a zsúptetős tanya,
mohos, korhatag és halódó.

Mint elcsigázott öreg állat,
úgy nyújtóztatja tagjait,
elgörbedt boronafa-tagjait,
halálra készül.

Újból meg újból
meghalunk
mi is vele.

Ó, édes nagyanyám,
aki tudtad az állatok nyelvét,
aki tudtad a rozsmezők nyelvét,
aki mindig csöndesen szóltál
az aprónéphez –
ne menj el,
ne halj meg újra
ezzel a fáradt, vén tanyával.

Maradj velünk új házainkban.

(Rab Zsuzsa fordítása)

Afanaszij Fet: Lelkem megtépett erdejében

Lelkem megtépett erdejében
áll egy szentegyház. Égi csend...
Az élet örök kincse minden,
ami összegyűlt odabent.

E szűz rejtek elérhetetlen -,
s hogy merről visz ösvény oda,
kiszáradna inkább a nyelvem,
de el nem árulná soha.

Hát mondd, nem lényednek csodája,
hogy tegnap - mily rég, istenem!
- beléptél titkom templomába,
sugarasan és hirtelen...?

És azóta magamban érzem
e boldogító sugarat,
mely halk mosolyod melegében
mindörökké bennem marad.

(ford.: Lothár László)

2014. október 25., szombat

Jim Morrison: Soha


Egyszer, ha igazán egyedül vagy,
nézz önmagadba mélyen,
és mondd ki azokat a szavakat,
melyeket magadnak bevallasz,
de másnak sohasem.

Egy egészen apró fájdalom
jelenik meg a lelkedben,
melyet nem irthatsz ki már többé
soha.

Rejtő Jenő: Mese...

Egy bolond mese lesz a kettőnk sorsa
Két elhaló, üres bús mese
És leszünk mégis egy mese bolondja
A mese: minden mese végzete

Fölöttünk lesznek uj bolond mesék
Az új mesék bolondjai leszünk
Mondunk magunknak hazug rongy mesét
S nem vesszük észre majd, hogy szenvedünk

Egymásnak nem mesélünk sohasem
Külön mesélünk majd a csendes éjnek
Ez furcsa lesz, nem tudja senki sem
Hogy két halottja lesz egy bús mesének

Ady Endre: A platánfa álma

A Nap huga, zöld szemű lány,
(Kit imádnak álom-vitézek)
Megszánt egy holdas éjjelen
És megigézett.

Két lábam elhült s szétbomlott
Gyökerekként a mélybe szállva
S itt állok a fehér mezőn,
Mint árva platánfa.

Girhes, szomorú derekam
Szökkenve büszke lombot ontott,
Lombom a felhőket veri
S elhagytak a gondok.

Állok: várom a Nap hugát
Némán a nagy, éji mezőben
S koronámról hull a levél
Zörgőn, búsan, rőten.

Szabó Magda: Fű

Oly kis lelkem van, hogy ilyen parányi
nincs senkinek talán.
Beszélek én, de hangom is pici,
hát nem figyelsz reám,
azt sem tudod,
hogy katona vagyok,
mert én nagyon kis katona vagyok,
engem nem is látsz, csak a kardomat;
van ám sok kardom, forgatom,
villogtatom, suhogtatom,
még tisztelgésre is kirántom,
szigorú az én kapitányom,
nem szól, de süvölt cudarul,
fél ám a bokor, lelapul.
S tudod,
én olyan katona vagyok,
hogy nem magam ülöm meg a lovat,
hanem a lovam engem:
csiga meg lepke meg esőcsepp
meg szöcske ül a nyeregben,
de nem haragszom, oly piciny szívem van,
nem fér abba harag,
ha indulok, megyek gyalog,
viszem a lovamat,
s ha fáradok
se búsulok,
inkább dúdolgatok,
este, ha feljön a csillag,
elhallgatok.
Hajolj felém, tanulj meg engem,
próbáld meghallani csepp hangomat,
hogy rám ismerj, ne légy olyan magad,
olyan tökéletesen egymagad,
ha egyszer neveden szólítalak
a föld alatt,
s feléd fordítom sose látott,
igazi arcomat.

Ellen Niit: Pitypang


Haja szép sárga, 
zöld a ruhája, 
kicsit kurta 
a szoknyácskája. 
Meg ne szökj az ablak alól, 
el ne kószálj, 
sárga virágszál, 
pitypangocskám, 
pitypangkislány! 

(ford: Rab Zsuzsa)

2014. október 23., csütörtök

Ellen Niit: Elmegyek


Forróságod két tenyeremben őrzöm
és elmegyek

Lépteid ütemét lépteimben őrzöm
és elmegyek

Csókjaid arcomra sütött bélyegét őrzöm
és elmegyek

A fények mind a vízbe dőltek, csak lábnyomaim
égnek tündökölve

Csak fájdalmam ragyog, nélküle vaksötét
zuhanna a a Földre

Fuchs Éva: Hegy-sóhaj

Egyedül állok a hegyen
alattam erdő bárhol
a búcsúzó napnak
apró levélkék kapnak
szárnyra,
fák súgnak
szerelmes szépet
elringatva
fészekalja népet
vaksi fénypontok
pislogják
a közelgő éj
leheletét
mesét dünnyög
föld az avarnak
a bokrok
ásítva hallgatnak
a hegy halkan
sóhajt
álmosan köszöntve
az estet.
Jó éjszakát!

20 000


Petőfi Sándor: Ti ákácfák e kertben...

Ti ákácfák e kertben,
Ti szép emlékü fák,
Amelyeken szivemnek
Oly drága minden ág,

Kedves fák, üdvezelve
És áldva legyetek,
Áldom még azt is, aki
Titeket ültetett.

Harmatnak s napsugárnak
Áldása rajtatok,
Vidám dalosmadártól
Reszkessen ágatok.
Örök tavasz lakozzék
Zöld fürteiteken,
Hogy éltetek, miként az
Enyém, oly szép legyen.

Itt láttam én először
Kedves galambomat,
Itt láttam őt először
Ez ákácfák alatt.

Itt űlt e lombok alján,
Itt űlt szemközt velem,
Itten röpült szeméből
Szivembe szerelem.

Tudom még, hogyne tudnám?
Habár régen vala,
Az órát, hol kigyúladt
Szerelmem hajnala.

Ez volt a hajnal! ilyen
Nem ékesíte még
Téged, te véghetetlen,
Te rég teremtett ég.

Letűnt immár e hajnal,
Megértem a delet,
S ez tán nem oly regényes,
De sokkal melegebb.

Mikor jön majd az alkony,
Szerelmem alkonya?
Ettől ne félj, szivemnek
Imádott asszonya!

Eljő ez is, de későn:
Azért jő, majd, ha jő,
Hogy légyen arcainkon
Szép arany szemfedő.

S majd a földbe ha letesznek,
Majd csillag képiben
Ragyog le zöld sirunkra
Sötétkék éjeken.

2014. október 22., szerda

Tornay András: Két világ van


Két világ van.
Az egyik igazi, a másik nem.
Két világ van.
Az egyik valós, a másik a valóság látszata csak.
Két világ van. 
Az egyik megtalál, a másik keresésre buzdít.
Két világ van. 
Az egyik megérint, a másik érintésre sarkall, s érintetlenül hagy.
Az egyik világ csendes.
A másik hangos.

Szabó Lőrinc: Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már… És, jaj, mi „igaz”?!
A valóság csak egy darabig az…
Tévedés? Szívem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is az igézne!
Ha látomás, tűntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettő kellett hozzá, a szívem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bűnöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

Afanaszij Fet: A kertben

Köszöntlek, régi kert, köszöntlek, elhagyott,
virágzó színtere, virágzó éveimnek!
Beszívom keserű mosollyal illatod:
gyermekkoromban hogy megrészegített!

Megvan a hársfa, de beforrtak a szavak,
melyeket valaha gonddal kérgébe véstem,
elvadult gizgazok béklyózzák lábamat,
s érzem, bánat fog rl az erdő sűrüjében.

S mikor egy-egy levél váratlan megremeg,
a lelkiismeret is megremeg s felébred,
s mintha az ismerős helyek rég feledett,
régen elsiratott mesébe kezdenének.

Azt mondják:" Láttuk a gyermekjátékaid,
növekedésedet s később a búcsuórát:
s friss rózsakoszorút láttuk hogy raktak itt
gyöngéd leánykezek áldón-adakozón rád.

Hol vannak azok a feslő rózsák, felelj,
melyekből édesen oly boldog illat áradt?"
Néhányat botorul én osztogattam el,
néhánya elveszett, s a többi tönkreszáradt.

De ti nyíltok buján, ti kort nem ismerők.
Örülnék, s nem merek örülni önfeledten.
Mint tékozló fiú apja színe előtt,
szeretnék sírni, de a sírást elfeledtem.

(ford.: Lator László)

József Attila: Csak a tenger jött el

Melled két pólusa közt a kék sugár -
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek - 
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon, 
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén...
De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
Csak a tenger jött el a küszöbömig.

2014. október 18., szombat

Igaz történet a csodáról


Az eset megtörtént. Világhálón kering ez a történet, amely egy valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.
Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

-És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.
- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és  egy csodát szeretnék venni neki.
- Tessék? - fordult hozzá a patikus.
- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?
- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.
- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jól öltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?
- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.
- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.
- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.
- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi
- Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jól öltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe,  no és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől. 


A történetet a neten való barangolás közben találtam...

2014. október 15., szerda

Baranyi Ferenc: Nem szabad ...

Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.

Őri István: Valaha voltál nekem, nekünk...

Napok teltek el azóta
és csillagok
miket el akartam érni
hogy Téged elérjelek
napok
és nehéz éjszakák
miket túl akartam élni
hogy Téged elérjelek
messze vagy
túl a csillagokon
a nappalokon, az éjeken

el akarlak érni
túl a csillagokon
túl mindenen
mert nagyon szeretlek
Téged
túl minden emberi mértéken
túl Istenen
túl a végtelenen
túl a szerelmen
szeretlek
Téged

J.W.Goethe: Egy és Minden

A végtelenben felmerülni
kész az egyén megsemmisülni;
ott elmúlik minden csömör.
Sóvár akarat, vágy, igénnyel
terhes kűzdés, szigorú kényszer
helyett a nemlét nagy gyönyör.

Világlélek, hass át lobogva!
a Világszellemmel birokra
tőled kap erőnk szent jogot:
szállunk, baráti Szellemekkel,
vezérlő, legfőbb mesterekkel,
Ahhoz, ki mindent alkotott.

S a teremtést újjáteremtve,
mert másképp holttá merevedve,
épít a Tett örök keze;
és ami nem volt, tündökölve
lesz most az ég új napja, földje;
pihenés nincs sehol sose.

Hasson át, alkosson a munka,
kiforrva s tovább alakulva;
perc szünet is csalóka kép.
Az Örök Láng ég; futva, küzdve;
mert minden csak megsemmisülve
őrizheti meg életét.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szívemből
A keserű igék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szívem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjúság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kellettek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is, ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhítok
S mért áhítok? - ez magamnál is,
Óh, jaj, nagyobb titok.

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

Hogy mit láttam?..., Elmondhatom.
De jobb lesz, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.
Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég,
ez itt a nyár.
Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó:
ez volt a ház, ez volt a tó. 

2014. október 12., vasárnap

Tornay András: Nevedet gyertyára írtam


Nevedet gyertyára írtam
S sírok miközben elég
Csak most értem, hogy elmész
Hogy mennyire is szaladnék feléd

...

Egy kopott gramofon szól a sarokban
Miközben alszol, s másról álmodik szíved

...

Talán először mondom ki
Most, hogy már nem veszíthetek

...

Szeretlek és féltve szerettelek.

Kányádi Sándor:Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Fuchs Éva: Vágyam a csillagos ég

Sose tudtad, hogy kihez imádkozzál - 
mondta álmomban az apám. 
Ha meleg volt, a napnak panaszkodtál, 
a szélnek, hogyha szállt a pendelyed, 
a késnek sírtad el, ha megvágtad magad
és köveken kerested fekhelyed. 
Oktalan voltál kiskorodban is, 
hiába óvtalak: baj ér, ha nem vigyázol. 
A lelked, mint a kenetlen kerék,
sír a fülembe folyton odaátról.
Ezernyi csillag közé vágyol
miközben földi fájdalom marasztal
sokszoros terv a bástyád
nincs még helyed fent, mellettem
ne siettesd érkezésed – hunyd be
szemed, lásd itt vagyok, ne félj...
találkozunk, a csillagok megvárnak...

Szabó Lőrinc: Ami menthető

Meguntam a szomorúságot,
    kínozott épp elég soká,
    és most mint valami piszokra,
    úgy nézek bosszankodva rá,

    úgy nézek rá, mint ellenségre,
    ahogy kell, ellenségesen:
    legkönnyebb szomorúnak lenni
    s erre már nincs időm nekem.

    Nincs bizony, mert reggeltől estig
    gyermekeimért dolgozom,
    pénzem kevesebb, mint tavaly volt
    s szívem is megromlott nagyon,

    és ez már így lesz, amíg élek,
    ezen csak rontani lehet,
    igyekszem hát kibírni mindent,
    s nem bánom, hogy tönkremegyek:

    így mentegetem életemből
    ami menthető valahogy,
    és néha egy-egy kis időre
    már talán boldog is vagyok.

Kaffka Margit: Reggel

Elvitte nyugalmam egy hajnali álom,
Feledve imetten a színe, alakja,
Ködbe borítva, messze maradva...
Valamit keresek és nem találom.

Lihegve a függöny redős szövetén
Betör a győztes, a reggeli fény,
Iromba fantomok, száz új színű lény
Surran előttem, amíg üldi a fény;
Késik egy, - már-már foglya levén
A lomha tudatnak a lét peremén -
Ám bomladozásuk szörnyű serény,
E tarka lidérchad, - de megkötöm én!
Itt fogtam a szót... ám értelme felén!...
Mi volt? Hova lett?... Idehagyta?
Más a színe és más az alakja...
Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam.
Valaki kacagva említi ébren:
Mit álmodhattam?... És nevetnek rajtam,
A nappal sugaras derűjében,
Diadalmas, nagy derűjében.

2014. október 10., péntek

Mihai Eminescu :Ó, jössz-e már...

Látod: a fecske útra kél,
Hull a sápadt diólevél;
Deres a szőlő őszre jár -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

Karomba veszlek itt megint,
Míg szemem szomjan rád tekint,
S fejem válladon elpihen
Szép szelíden, szép szelíden.

Hányszor bolyongtunk, édesem,
E völgy ölén s a réteken,
S fölemeltelek, drága társ,
Hogy messze láss, hogy messze láss!


Vannak e földön mindenütt
Szép nők: szikrákat szór szemük,
De mint te, oly kedves, komoly
Nincsen sehol, nincsen sehol!

Te vagy a lelkem, életem:
Tündökölsz tisztán, fényesen;
Hol is találnék csillagot,
Mely így ragyog, mely így ragyog?

Késő ősz van, csillan a dér,
Halkan csörren a holt levél,
Didereg a puszta határ -
Ó, jössz-e már, ó, jössz-e már?

(Képes Géza fordítása)

Dsida Jenő: Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne: 
fiatal hugocska, vagy öreg néne.

Tenne nyakamba talizmán-láncot,
simítana el minden ráncot.

Este, ha némán ágyamba fekszem,
beszélne róla, ki a kereszten 

függ, a falon és haldokolva
irgalmat dobál paplanomra. 

Irna levelet, meghívót, sürgönyt,
huzná be tétován a csipke-függönyt,

melyen a holdfény suhogva járkál:
ennél a békés, esti homálynál

ne legyen Mindenség, rohanó fáklya,
se kérdés, mely a szíveket rágja, 

csak gyermekkor, hova visszamennék,
csak kisszoba, álom, emlék,

s mikor kitör a panaszom sírva,
mondaná: mindez meg volt írva,

s mikor vad kínnal jajdul az elme,
- tenne úgy, mintha figyelne.