- Szeptember - felelte az Öreg Veréb. - Az ősz első hónapja.
Csakugyan: a nap már nem tűzött olyan erősen, észrevehetően rövidültek a napok, hosszabbodtak az éjszakák, egyre sűrűbben öntözték esők a felhőket.
Először a mezőre érkezett meg az ősz. Picinyke látta, ahogy az emberek behordják szekereiken a gabonát a faluba, onnan pedig a városba. Hamarosan egész néptelen lett a mező, csak a szél csatangolt rajta kedvére széltében - hosszában. Egy este aztán elült a szél, a felhők is szétoszlottak az égen. Reggelre Picinyke nem ismert rá a mezőre: csupa ezüst volt, finom, vékony ezüst fonalkák úsztak fölötte a levegőben. Egy ezüstszál éppen Picinyke mellett ereszkedett le egy bokorra. Parányi gömb volt a végén. Amikor jobban megnézte Picinyke, látta, hogy a kis gömb nem más, mint egy kicsiny pók. Nem sokat gondolkozott, odavágott a csőrével, és bekapta.
De jóízű volt! Csak a csőre lett csupa ragadós pókháló tőle.
Az ezüstös pókfonalak lassan lebegtek a mező fölött, leszálltak a tarlóra, a bokrokra, az erdő fáira: így szóródtak szét a fiatal pókok a világban. Otthagyták léghajójukat,kerestek egy kis rést a fakérgen vagy a földben, belebújtak, ott húzták meg magukat tavaszig.
Az erdőn már sárgult, pirosodott, barnult a sok levél. A madárfészekaljak kis csapatokba gyűltek, a csapatok pedig nagy seregbe. Vándorútra készülődtek.
Egyre - másra megjelentek olyan madarak is, amilyeneket soha azelőtt nem látott Picinyke. Hosszú lábú, tarka szalonkák, különös fajtájú kacsák. Leszálltak a patakpartra vagy a mocsárba, egy napig ettek, pihentek, éjjel aztán felkerekedtek, továbbszálltak arrafelé, ahol delel a nap. Mocsári és vízimadarak költöztek délre messzi északról.
Egyszer a mezőn, egy bokorban, magához hasonló, jókedvű cinegecsapattal találkozott: a nyakuk fehér volt, begyük sárga, hosszú fekete nyakkendőt viseltek. A mezőn röpködtek, bokrosból bokrosba szálltak.
Picinyke még be sem mutatkozhatott nekik, amikor a bokor alól nagy zajjal, rikoltozással fogolycsapat rebbent föl. Félelmetes, rövid mennydörgés csattant - s az egyik kis cinege, éppen aki Picinyke mellett ült az ágon, szótlanul lefordult a földre. Távolabb meg két fogoly bukfencet vetett a levegőben, aztán élettelenül zuhant lefelé.
Picinyke ijedtében fel sem röppent, ott gubbasztott az ágon, halálra váltan. Amikor magához tért, nem volt körülötte senki: se cinege se fogoly.
Egy szakállas ember közeledett, puska volt a kezében. Odament a két fogolyhoz, fölvette és elkiáltotta magát.
- Másenyka !
Vékony hangocska válaszolt neki az erdőszélről. Pöttöm kislány szaladt a vadász felé. Megismerte Picinyke mindjárt: az a kislány, aki megfutamította a medvét a málnásban. Most gombával volt tele a kosara.
Elfutott a bokor mellett, meglátta a földön az ágról lefordult kis cinkét, megállt és fölvette. Picinyke meg sem moccant az ágon.
A kislány mondott valamit az apjának, az odaadta neki a kulacsát, és Másenyka vizet fröccsentet a dermedt cinegére. A kis madár felnyitotta a szemét, kitárta szárnyát, és felröppent - odahúzódott Picinyke mellé a bokorba.
Másenyka meg boldogan nevetett, és boldogan iramodott az apja után.
(fordította: Rab Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése