György Mátyás: Miraculum

 A parton össze-vissza tántorog
Rémülve borzadó halásznép,
Szótlan, miként siréji fantomok,
Mint kíngyötört, de néma gyásznép.

Szemük kidől, mintha az Oceán
Egy visszavágyó cseppje lenne.
Egy végre felnyöszörg: "Óh Szűzanyám,
Mivé meredt a végtelenje?“

Derékban összezúzva bárkaroncs,
Mint egy kiszenvedett: Segítség!...
"Ez nem lehet, kísértő meg ne ronts,
Be nem fagyott a tenger itt még.“

Mint pihegéstől elborúlt tükör,
Min át vakon mered a dúlt arc,
Most úgy terül. És nem hevíti föl
A habvihar, a már kimúlt harc.

S ott borzadoznak, mint beteg, meredt
Lélek körűl engondolatja.
Szánján süvítve futja a teret
A szél s kezét mellükbe csapja.

Kosztolányi Dezső: Boszorkányos este

Ma a halállal szembenülltem.
Ma nem merek elmenni hozzád.
Holt kertbe bolygok kimerülten.

Ruhám csupa vér s éji harmat.
Ha megcsókolna most mohó szám
Fekete seb verné ki ajkad.

Ma nagy vagyok a fájdalomtul
Ma sírtam éjjeli tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra torzul.

Hadd fussak, átkozott kisértet.
Boszorkányok közt nyögve, sírva,
Seprűlovon vágok az éjnek.

Ma este megbotlok az útban
S a hűvös, vékony, őszi holdfény
Szétázott kalapomra csurran...

Juhász Gyula: Turris Eburnea

 Elefántcsonttorony, művészet,
Én is boldog rabod vagyok,
Ha kitagad, kiűz az élet,
Fehér tetőd felém ragyog
Elefántcsonttorony, művészet!

Derűs hajlék, be jó tebenned
Örök szökőkutad csobog,
Lemossuk ott a vért, a szennyet
Mi álmodók, mi alkotók,
Derűs hajlék, be jó tebenned!

S be fáj leszállani közétek,
Gondok, napok, élet, halál,
Hol sár a könny s a szépség vétek,
Jó emberek, nagy hangyavár,
Be fáj leszállani közétek!

Kaffka Margit: Huro-ki

 A lelked messze, idegenbe való
Gyűrött, furcsa, öreg japáni lélek;
Látszatra kies, mint szigetbeli tó,
S a nagy, riadalmas, dús oceánnal
Titokszerün eggyéfolynak a mélyek.
- Ha ott ábrocatörten merül el egy hajó,
Fölzeng itt halk buborékja szinének,
Tükrözve torzan, döbbentőn, viszásan
A hajót, a halált, a vihart, a tengert, -
Ez a lelked.

Fürge, szomoru, apró mosolyod
Halvány redője aranyszőtt selyemnek.
- Selymek, zizegők, rajzosak, nyugtalanok!
Ideges ábrák kusza gyürüin át
Félbenmaradt bús fény-álmok kerengnek. -
Sok tipegő, finom ösztön-gondolatod
Játékos és bölcs, mint a beteg gyermek;
Ha, - mint a tarka, lágy, bőráncu selymet
Puhán, hízelgőn alakomra dobod
A mosolyod.

A te szerelmed gyümölcsfa-virág; -
Némán lehajolva simítja az arcom,
- Hűs illathálóban pihen a vágy,
Mint nagy, szélcsendes, parti reggelek,
Mint lampionos, felhős tavasz-alkony. -
S én feledem, hogy itt ős-lávaláng
Tikkadt heve ég minden szirom-ajkon
- "Amen!" - szólsz, s kiviritnak pici csodafák, -
Bölcs vagy, - bűvész vagy! Engem egyszer elveszt
A te szerelmed.

Charles Baudelaire: Az albatrosz

 Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

(Ford.: Tóth Árpád)

Petőfi Sándor: Magyar Vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám
Az öt világrész nagy területén.
Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,
Ahány a szépség gazdag kebelén.
Van rajta bérc, amely tekintetet vét
A Kaszpi tenger habjain is túl,
És rónasága, mint ha a föld végét
Keresné, olyan messze, messze nyúl.
Magyar vagyok. Természetem komoly,
Mint hegedűink első hangjai;
Ajkamra fel-felröppen a mosoly,
De nevetésem ritkán hallani.
Ha az öröm legjobban festi képem:
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.
Magyar vagyok. Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa szinpadán mi is játszottunk,
S mienk nem volt a legkisebb szerep;
Úgy rettegé a föld kirántott kardunk,
Mint a villámot éjjel a gyerek.
Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?
Holt dicsőség halvány kisértete;
Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar
- Ha vert az óra - odva mélyibe.
Hogy' hallgatunk! a második szomszédig
Alig hogy küldjük életünk neszét.
S saját testvérink, kik reánk készítik
A gyász s gyalázat fekete mezét.
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.
De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet! 

Kányádi Sándor: Szemerkél az őszi eső

Szemerkél az őszi eső,
szomorkodik a diófa,
nem búsulna, ha a nyári
viselete most megvolna.
De letépte a cudar szél
pompázatos szép ruháját,
pedig azt még a zuhogó
záporok is respektálták.
De leginkább azon búsul,
hogy azok is elszeleltek,
akik árnyas lombja között
nyáron által csiviteltek.
Se egy rigó, se egy veréb,
csak egy öreg, mindig álmos
varjú maradt hűséges a
lombja-vesztett diófához.
Ül, csak ül és hallgat bölcsen,
jól tudja, hogy nemsokára
lesz az öreg diófának
gyönyörűszép hósubája.

Dutka Ákos: A régi ház

Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szivemben él mind a két szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.
Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szüz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.
Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tisztaarcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom vig ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.

Várnai Zseni: Balatoni alkony

Az ég a vízre ráhajol
a láthatáron valahol...
az ég a vízzel összeér,
az ég, a víz
gyöngyházfehér.

Így látom én fektemben itt
a táj elnyugvó fényeit,
miközben percem elrepül...
az ég, a tó
elszenderül.

Oly nyugodalmas most a táj,

boldog vagyok...semmi se fáj...

tükörsima a Balaton,

sellők énekét

hallgatom.

Lord Alfred Tennyson: Fordulj keletnek, drága Föld

Fordulj keletnek, drága Föld,

hagyd a nap narancs alkonyát:

a fény eleget tündökölt,

szent csillag, fordulj most tovább,

míg csak fekete vállaid

fölé nem hág ezüst húgod:

a völgyben , mint tükre ragyog

két szem és rajtam őrködik.

Ó, vígy magaddal, szállj, ne késs,

meríts új csillagok elé:

vígy esküvőm reggele és

aztán a boldog éj felé.

/Ford.: Szabó Lőrinc/

Thomas Hardy: A holdhoz

Hold, mit láttál a Föld felett,
hisz rég vagy ott,
s agg arcod nem mától ragyog?
"Ó, láttam ezt és azt sokat,
édest, nagyot
s irtóztatót is, rémeset,
én , elhagyott."

Hold, min tűnődtél egyre, mondd,
a végtelen
magányba, fönn a kék egen?
"Tűnődtem a forgó időn,
vad képeken,
élő s halott, ájult és bolond,
bús népeken."

Hold, ámultál-e valaha,
hogy mint titok,
ködpára-fátylad borított?
"Ámultam én bizony, midőn
hozzám szitok,
jaj, bú, az emberek zaja,
fölordított."

Hold, mit hiszel, ég szelleme,
reánk mi vár?
Az Élet jó-e vagy sivár?
"Ó, azt hiszem, rossz színdarab,
pörgetni kár,
Istennek is be kellene
fejezni már."

(Ford: Kosztolányi Dezső)

Márai Sándor: Ég és föld

 Borzongás

Az a borzongás a levegőben, mintha a természet meghűlt volna, 

a fák náthásak, a mező éjjel ködös, mintha priznicbe 

göngyölték volna, a krizantémok tüsszögnek, mint az érzékeny 

gyermekek, és a harsfalevélből szűrt tea illata száll a 

levegőben. A világ enyhén lázas és didereg. Adjatok neki – 

gondoltam szórakozottan – reggel és este egy gramm aszpirint.