2015. május 20., szerda

Babits Mihály: Zsoltár férfihangra

Tudod, hogy érted történnek mindenek — mit búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs.
Madárka tolla se hull ki — ég se zeng — föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; — s korok történetét
szerezte meséskönyvedül — s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: — úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Fuchs Éva: Csak a szépre emlékezem

hiszek a szélben,
ha illatodat hozza
utcák szürke porán,
hiszek az esőben,
ha múlt perceket kopogva
ablakomon élni
kezd a magány,
s miközben a csendet
színesre festik
halkan koppanó
tavasz illatú percek,
emlékeim délibáb-táncát
puhán megöleli
a vörös est
néha fa árnyékához
támaszkodva, közös
perceket számolok
s hajnalban
meglesem arcod
mi a függönyben maradt.
Talán.

Anna Ahmatova: Egyszerű élet

Tanulok bölcs, egyszerű életet,
nézem az égboltot, Istenhez esdve,
s hogy elcsitítsam riadt szívemet,
sokáig elcsavargok minden este.

Száraz lapu zörög a domb alatt,
ősz lankasztja az égő berkenyéket.
Én verseket írok, vidámakat,
rólad, múló, múló, gyönyörű élet.

Hazamegyek. Megnyalja kezemet
lágy szőrű macskám, enyhülten dorombol.
És nézem a tavi fűrésztelep
ormán kigyúló fényt az ablakomból.

A csendet csak ritkán zavarja meg
a gólya, ahogy leszáll az ereszre.
És hogyha az ajtót megzörgeted,
talán már fel sem figyelek a neszre. 

(Rab Zsuzsa fordítása)

Fésűs Éva: Mottó

Valószínűleg nem leszek költő.
Tudok hallgatni évekig.
Szívemet nem az ihletett percek,
csak hétköznapok érlelik.

Szavamnak nem lesz rohanó sodra,
hogy a lét titkát oldja ki,
s nem fogok érces öntudattal
súlyos igéket mondani.

Nem vernek értem harangot félre,
mert gátakat sem szaggatok,
tisztelem itt is, ott is a partot,
amit a sorsom megszabott.

Csillag-utakhoz, nagy hivatáshoz
kis életemnek nincs köze.
Fél dióhéjban elfér, amim van,
mint a tündérek köntöse.

Nem hoztam kincset, és az igazság
arcát nekem sem tárta fel.
Csepp víz szeretnék lenni, de tiszta,
melyben az ég magára lel.

Jules Supervielle: A titkos tenger

Mikor senki se nézi,
nem is tenger a tenger,
olyan, mint mi vagyunk,
mikor senki se lát.
Mások a halai
s a tajtékai is.
Csak magának való
s a róla álmodóknak,
amilyen én vagyok.

(Somlyó György fordítása)

2015. május 13., szerda

Weöres Sándor: Tájkép


Ködbe-hanyatlott régi vidék -
Könnyez a felhő, szürke az ég...

Alszik a ködben a csonka határ -
Délen a tájrul a nyári madár...

Messzire néznek a szürke hegyek -
Állnak az égen a hóseregek...

Ködbe-takartan alszik a táj -
Alszik az őszben...tél-fele jár...

Házak a tájban gondtalanul -
Ködteli földre az ősz szava hull...

Barna a tájék, sárga a fa -
Nyikkan a csöndben a tél fogata...

Csörren a csermely, dermed a tó -
Halkan a tájra hullik a hó...

Elmegy a sárga, jő a fehér -
Hóba takarva nyargal a szél...

Cukros a házak rőt fedele -
Halva vonaglik az ősz ereje...

Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél...

Halkan a tájék télbe borul -
Mindig a régi...mindig az új..

Bella István: Nincs szebb

Úgy írtam én eddig a verset, 
ahogy csak népmesék születnek.
A valót mondtam, s nem a világot, 
a szelet, s nem a moccanó ágat, 
csak úgy, ahogy a semmibe nézett 
egy - ki tudja ki - és megébredt, 
s ahogy fölnéz, hát sírástól 
bugyborékol a rét, tűz táncol, 
s zöld ág, leveles hasú kígyó 
forrósodik, sziszeg a kíntól. 
- E meséket kell elfelednem, 
hogy dallá magamat tehessem, 
ifjúságom kell megtagadnom, 
hogy fiatal s egyetlen maradjon, 
mert várjon virág, vagy csak a föld, 
nem mindegy, hogy mit örököl: 
Csak, ami voltam, az leszek. 
Nincs szebb és félelmetesebb.

Edgar Allan Poe: Esti csillag

A nyár delelőn járt,
    Az éj fele volt:
Csillag köre ködlőn
    Tört át, hol a hold
Fagyban ragyogott és
    Planéta-rabok
Közt járta a mennyet -
    Holdfény a habot.
        Néztem, hogy oly
        Hideg mosoly:
Oly dermesztő hideg;
    Mint felhő-fürt-
    Palást röpült,
S már téged néztelek,
    Est Csillaga,
    Kinek sugara
Dicső s mind kedvesebb:
    Boldog vagyok,
    Hogy ott ragyog
Az éji égkupolán,
    S e messzi tűz
    A lenti hűs
Fénynél különb csodám.

(Radó György fordítása)

Szabó Lőrinc: A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A hunyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, új tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögüle te lépsz ki...
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Tóth Árpád: Körúti hajnal


Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény miliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a színek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

2015. május 6., szerda

Kányádi Sándor: Kék kikerics a határ



Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.

Fényes, magas lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.

Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.



Kaffka Margit: Tó mese

Zsombék fenekén, hínár sűrűjén 
Ott alszik a mélyben a vízilegény. 
Ott szélbe se hallani habsuhogást, 
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád. 
Míg fenn van a nap, 
Nem csobban a hab, 
Oly félve suhan, mert könnyű az álma 
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába — 
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül, 
Megtépett, elkínzott leányszívekből. 

Mert néha sóhajtva feljön a habbul, 
Lányszívre vadászni a parton elindul, 
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn, 
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön, 
És hogyha lát 
Tüzesszemű lányt, 
Megrontja, megejti a víziember 
Örvénylő, zivataros szerelemmel. 
És hogyha ölelte, kitépi szívét, 
Elhozza, lehozza a mélybe szívét. 

De egyszer a parton, hogy lopózva megyen, 
Ott ült kövön a csudaszép idegen. 
A szeme acéltükör, a karja fehér, 
A könyje omolt... és nem tudta miér'... 
Mégis kacagott 
És nézte a habot, 
Még futni se indult, — amíg közel ért, 
Elvárta, bevárta a vízilegényt. 
Az félve ölelte, kereste szívét 
S nem lelte, — seholse találta szívét. 

Oh mondd te! Ki vette a szívedet el? 
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj! 
Szólj, merre keressem a szívedet? 
A világ végére is érte megyek, 
Szólj, meglelem én! 
Te szép, te szegény! 
Csak jőjj te le hozzám, ott van szív elég, 
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy? 
És indul a lány keresni szívét, 
A messzehagyottat, az árva szívét... 

S azóta a mélyben, hinár sürüjén, 
Gyöngyházpalotában a vízilegény 
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma 
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába. 
Feljön a habbul, 
Sóhajtva elindul 
És bolygva az erdőn mindszerte kiált, 
Keresi az acélszemű, hókarú lányt, 
Mert annak sohase látta szívét, 
Elvette előtte — más a szívét. 

Váci Mihály: Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
- valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
- s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
- s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
- minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
- minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is,
- a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
- az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
- mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
- mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
- a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
- a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
- felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
- talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
- ,,Valahol! Valamikor! Valami!''
Hitték a bölcsek, hitték a hívők,
- mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol!
- s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
- minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
- minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
- megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön

valami, valamikor, valahol...

Mihail Lermontov: A sellő


Sellő lebegett telehold idején 
a folyón, csupa hold, csupa fény, 
s fröcskölte a holdig a kék legen át 
az ezüstszínű hab taraját. 


Görgette a víz, forgói felett, 
tükrében a fellegeket, 
s dalolt a leány és a víz, meg a part 
hullámoztatta a dalt. 


Dalolta: „A mélyben, a felszín alatt 
ott ég igazán csak a nap, 
odalenn legelésznek aranyhalaim 
kristálypaloták falain; 


S odalenn az ezerszínű, lágy fövenyen, 
– sűrű nádtorzs védi híven – 
ott alszik a víz-lesodorta vitéz, 
idegen táj küldte vitéz... 


Fésüljük a sűrű, a gyűrű-haját 
ezer égszínű éjjelen át, 
s délben az ajkait és a szemét 
csókoljuk, oly csodaszép. 


De a lángtarajú vágy csókja hiú: 
csupa jég, csupa csönd a fiú, 
hiába lesem, keblemre veszem, 
nem száll lélekzete sem.” 


Íme, így dalolászta a bús habon át 
a titokteli lány a dalát, 
s forgatta a víz, örvénye felett 
tükrében a fellegeket.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)

Radnóti Miklós: Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, 
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bújhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal újra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .


2015. május 1., péntek

William Butler Yeats: A vándorlegény dala


A mogyorófa ligetbe futottam,
mert fejemben láng lobogott,
vesszőt vágtam s a végihez
kötöttem egy horogra-szúrt bogyót.
A réten fehér lepkék libegtek
s az égen: lepke csillagok.
És a bogyó a folyóba merült s egy
kis ezüst pisztrángot fogott.

A pisztrángot a gazra tettem,
mentem a tüzet szítani,
de zizzent és zörrent a gaz
s nevemet mondta valaki:
csillogó lánnyá lett a hal,
hajában almafa-virág
s nevem kiáltva elrohant,
eltűnt a tiszta légen át.

Öreg vagyok s nem nyughatok,
vándorlok síkon, halmokon,
meg kell találnom azt a lányt,
megcsókolom s kézen fogom.
Gyepszőnyegen megyünk s mig a
világ világ: velem marad.
Ránk dobja ezüst almáit a hold
és arany almáit a nap.

(ford: Képes Géza)

Ady Endre: Egy kevésnyi jóságért

Ha van még Jó bennem, óh uram,
Kérlek és nem is szomorúan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvű, örök eső módra hullt,
színtelenül, mi tarka volt, a múlt.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a múlt és övék a jelen.
Verset írunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.


William Butler Yeats: Öreg halász tűnődése

Úgy táncol a víz, mint játszó gyerek,
izzik, ragyog, türemlik és pereg,
de még vígabb volt, még izzóbb a fény,
hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

Hering sincs annyi, mint a múltba volt,
jaj, a szekér megrakva zakatolt,
Sligóba szállt a gazdag szerzemény,
hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

A lányok, ők se már a régiek,
ha jön hajóm, elém egy sem siet,
pedig be vártak a part fövenyén,
hogy éltem egykor itt, mint kis legény.

(ford: Kosztolányi Dezső)

Emily Dickinson: A könyv



Ne gyors hajót, könyvet vegyél,
Hogy messzi földre juss,
Nincs annyi hátas ló, ahány
Oldalnyi Pegazus.
Ily utazást a koldus is
Költség nélkül tehet,
Mily egyszerű „szekér” viszi,
Ember, a lelkedet!

(Szöllősi Dávid fordítása)