2018. március 21., szerda

Czeslaw Milosz: Campo di Fiori

Rómában, a Campo di Fiorin 
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal 
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba, 
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren 
égették Giordano Brunót, 
kiváncsi tömeg nézte, 
hogy szít tüzet a hóhér. 
S a láng alig aludt ki
már tele voltak a kocsmák, 
s a kofák kosárszám hordtak 
citromot, olajbogyót.

Varsói körhinta mellett 
jutott e tér eszembe; 
nyájas tavaszi este, 
pattogott vidám zene. 
Elnyomta az a gettóból 
hallatszó sortüzek hangját, 
s messze röpültek a párok 
az enyhe tavaszi égbe.

Az égő házakból néha 
sárkányt hozott a szél és 
a körhintán kerengők 
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent 
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
- oly szép volt a vasárnap.

Lesz, aki ezt így érti: 
legyen Varsó, vagy Róma, 
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli. 
Másnak más a tanulság – 
minden, minden mulandó, 
még ki sem hányt az a láng 
már kezdik elfeledni.

Akkor a mártírok nagy 
magányán eltünődtem. 
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett 
egyetlen árva szót sem 
talált az emberi nyelvben, 
hogy búcsút vegyen véle 
a hátramaradóktól.

Siettek, várt a kocsma,
s piac - tenger gyümölcsét, 
citromot, olajbogyót 
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük, 
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak, 
míg elragadta a tűz.

E magányos pusztulókat 
a világ már elfeledte, 
nyelvük oly idegen lett, 
mint kihült bolygó nyelve. 
Míg mindebből legenda 
nem lesz és évek múltán 
egy új Campo di Fiori 
egy költő újra lázad.

(Gömöri György ford.)

Ellen Niit: Hó és álom

Milyen jó néha vidámnak lenni,
érezni: nem vár semmi kín ránk.
Buta dalokat dudorászni
anélkül, hogy vörösbort innánk.

Nyitott szemmel bolond álmokat
látni, miktől fut a sivárság.
Havas erdő csendjébe veszve
hallgatni a kakukk hívását.

Hagyni, hogy a fenyő és éger
havat hintsen ránk mint virágot -
aztán nevetve lesöpörni
magunkról mindent: havat és álmot.

(Ford: Képes Géza)

2018. március 15., csütörtök

Jan Staszków: A pillanat

Ebben a rövid
pillanatban
téged
várlak
a rétemen
amit megremegtetett
a lépted
Végül megállítod
félúton
a könnyet
egyébként
nem érne el
hozzád
Egyetlen pillanatban
rejlik
minden
tél
és nyár
imára kulcsolva
a rét elején
s a két kezed
miként a madarak szárnya
a vággyal
versenyt
repülve


(Dabi István fordítása)

Baranyi Ferenc: Hétköznapi istenhozzád

Nincs mit mondanom -
nincs mit mondanod.
Szemed jégvirág borítja -
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:
rádtalálnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
únt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.
Önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.
A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

(Somlyó György fordítása)

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak

Dicsőséges nagyurak, hát 
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.
Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr’ aHazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

József Attila: Levegőt

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábam alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi, 
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!