Rómában, a Campo di Fiorin
olajbogyó, citrom kosárszám,
bor fröccsen tépett virággal
behintett utcakövekre.
Az árusok rózsaszín tenger-
gyümölcsöt szórnak halomba,
sötét szőlőgerezdek
hullnak hamvas barackra.
Itt, épp ezen a téren
égették Giordano Brunót,
kiváncsi tömeg nézte,
hogy szít tüzet a hóhér.
S a láng alig aludt ki
már tele voltak a kocsmák,
s a kofák kosárszám hordtak
citromot, olajbogyót.
Varsói körhinta mellett
jutott e tér eszembe;
nyájas tavaszi este,
pattogott vidám zene.
Elnyomta az a gettóból
hallatszó sortüzek hangját,
s messze röpültek a párok
az enyhe tavaszi égbe.
Az égő házakból néha
sárkányt hozott a szél és
a körhintán kerengők
fekete pernyét fogtak.
Lányok szoknyája lebbent
égő házak szelében,
s kacagott a víg sokaság,
- oly szép volt a vasárnap.
Lesz, aki ezt így érti:
legyen Varsó, vagy Róma,
üzletel, mulat a jónép,
a máglyát elkerüli.
Másnak más a tanulság –
minden, minden mulandó,
még ki sem hányt az a láng
már kezdik elfeledni.
Akkor a mártírok nagy
magányán eltünődtem.
Hogy amikor Giordano
a vesztőhelyre lépett
egyetlen árva szót sem
talált az emberi nyelvben,
hogy búcsút vegyen véle
a hátramaradóktól.
Siettek, várt a kocsma,
s piac - tenger gyümölcsét,
citromot, olajbogyót
hordtak a víg zsivajban.
S már oly messze volt tőlük,
szinte évszázadokra,
s ők egy percet, ha vártak,
míg elragadta a tűz.
E magányos pusztulókat
a világ már elfeledte,
nyelvük oly idegen lett,
mint kihült bolygó nyelve.
Míg mindebből legenda
nem lesz és évek múltán
egy új Campo di Fiori
egy költő újra lázad.
(Gömöri György ford.)