Várnai Zseni: Így álmodom...így képzelem...

Ha egyszerre csak, mint egy ábrát,
letörölné a fekete táblát
az Alkotó
művészkeze
s valami újat kezdene,
de úgy, hogy égszín lenne a tábla
s csodás világot tervezne rája
a Teremtő
művészkeze...
új Édenkertet festene!
Letörölné a régi rosszat,
varázsolna szebbet és jobbat
a legnagyobb
művész keze...
egészen újat festene!
Oly csodaszépet, hol a lények
békességben, boldogan élnek,
nincs félelem
csak értelem...
így álmodom...így képzelem!
De Földanyánk, miért ne lehetne
rajtad a világ Édenkertje,
van napod, holdad,
levegőd,
varázslatos teremtőerőd...
Minden lehet, ami még nem volt,
fölöttünk a végtelen égbolt
s a Teremtő
művészkeze
békegalambot festene
a táblára, de úgy, hogy többé
ne legyen kéz, mely letörölné...
s békesség lenne mindörökké!

Csoóri Sándor: Csodakutya

 Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.

Wass Albert: Erdők könyve/ tavak könyve

Nézd a világot, és figyeld meg jól!
Figyelj a fákra és a madarakra! 
Őzre, pillangóra, virágra.
Ne törődj sokat az emberekkel, 
és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak! 
Az emberek csak rontani tudják a világot.
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! (...)
Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. 
A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, 
és ujjad hegyével megtapinthatsz. 
Meg amit gondolsz olyankor, 
azokat gyűjtsed!

Tóth Árpád: Mint halk hegedűszó ...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...

Kosztolányi Dezső: Az áprilisi délutánon

Az áprilisi délutánon
dalt hallani egyszerre, távol.
Az illatos, japáni égből
hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,
virágos ágon kancsi fény ég.
Kis, ideges lányok kacagnak,
veri az ördög a feleségét.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,
agyunkba rózsaszínű láz kap.
Vékony, ezüst esőfonálon

dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.
Villám se lobbant, ég se dörgött.
De láttuk a két ősi titkot:
itt járt az Angyal és az Ördög.

Kosztolányi Dezső: A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán

A hosszú, hosszú, hosszú éjszakán
ágyamra ül fásultan a magány,
és rámtekint és nézdeli magát,
és fésüli hosszú, hosszú haját.

Eszelős hölgy. A szeme oly szelíd,
és bontja, oldja tornyos fürtjeit,
és oldja, bontja – percre perc enyész –
és újra kezdi mindig. Sose kész.

És oldja álmom, bontja gondomat,

álomtalan partokra hívogat.
Ha szunnyadok, csörrennek fésüi,
hosszú haját nevetve fésüli.

Csak hallgatom álomban, éberen,
hogyan motoz-motoz az éjjelen.
Most újra kezdi. Végtelen haja
oly hosszú, hosszú, mint az éjszaka.

Csukás István: Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Áprily Lajos: Vigasztaló vers

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hímoroszlán!

Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…

T. S. Eliot: A macska neve

 A macska nevét kiszemelni felette nehéz,
Nem afféle vasárnapi könnyű mulatság:
És én kijelentem — de ezért ne nézz le —,
Hogy HÁROM NEVET is követel meg macskád.
Egy, amelyen hívogatja naponta a ház,
Mint: Aladár, Jonatán, Kari, Dénes,
Mint: Péter, Salamon, Gyuri és Atanáz —
Mind csupa egyszerű, köznapi név ez.
Cifrábbakat is lelsz, ha nagyon keresel
(Mást, ha uraké s ha kisasszonyoké lesz).
Plátón, Ardzsuna, Perszefoné, Demeter —
Mégis, csupa egyszerű, köznapi név ez.
Ám tudd meg, a macska külön nevet is óhajt,
Büszkébb nevet is, amely övé egyedül:
Másképp hogy is űzi a spájzban a tolvajt,
Holdlepte tetőn hogyan is hegedül?
Ily neveket ha kívánsz, nosza hosszú a listám:
Csimbalabumm, Tyafogány, Kalapetty,
Kraxima, Dzsellifalónia, Bombalurisztán —
Mit soha nem hord több egerész, csakis egy.
Mégse reméld, hogy ezekkel a macska betelne:
Még egy neve van — hanem ezt ne kutasd,
Mert nem fedi fel soha emberi elme —
Ám TUDJA A MACSKA, s a titka marad.
S olykor ha merengve csak ül s elréved macskád,
Nos, annak okát is elárulom én:
Mámoros eszmék töltik a csöppnyi agyacskát,
Úgy töpreng meditál csalafinta nevén:
Rejtett, egyszeri, titkos,
Rejtszeri-titkos,
Agyafúrt, csalafinta NEVÉN!

(Tótfalusi István fordítása)

Tóth Árpád: Sóhajféle

A messzeség
Egy percre csupa lila láng:
Tündérvidék.

Vágyam is ég,
Mint alkonyi… nyulánk
Nyírfaderék.

Aztán kiég,
Színt, vágyat elnyel a falánk,
Nagy szürkeség.

Mily gyors a vég!
Csak egyszer, szép tüzes világ,
Kigyúlsz-e még?…

Szabó Lőrinc: Hajnali rigók

Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért uj fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
ugy megteltem e friss zsivajjal,
ugy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsesége,
hogy valami könnyü égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
ugy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenűl mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.

Reményik Sándor: Az ige

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

E drága nyelvet porrá ne törjétek,
Ne nyúljon hozzá avatatlanul
Senki: ne szaggassátok szirmait
A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,
Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

És aki költő, az legyen király,
És pap, és próféta és soha más,
Nem illik daróc főpapi talárhoz,
S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,
Ki borát issza: Élet borát issza,
Előre néz s csak néha-néha vissza -,
S a kelyhet többé nem engedi el!

Berzsenyi Dániel: A tavasz

A tavasz rózsás kebelét kitárva,
Száll alá langyos levegőn mezőnkre.
Balzsamos fürtjén Zephyrek repesnek,
S illatot isznak.

Alkotó aethert lehel a világra,
Mellyre a zárt föld kipihenve ébred;
Számtalan létek lekötött csirái
S magvai kelnek.

Flóra zsengét nyújt mosolyogva néki.
Nyomdokin rózsák s violák fakadnak,
A vidám Tréfák, Örömek, Szerelmek
Lejtnek utána.

Én is üdvezlő dalomat kiöntöm,
S egy virágbimbót tüzök, édes Emmim,
Gyenge melledhez: valamint te, olly szép,
S mint mi, mulandó!

Juhász Gyula: Április bolondja

Benned születtem, édesbús, szeszélyes
Tavaszi hónap, felleges derűs,
Mikor a rétek lelke már fölérez

S brekeg a vízben száz bús hegedűs.

A Tisza partján ringatott a bölcsőm,
Holdtölte volt – tavaszi anda hold –

S a szőke fényben az éjet betöltőn

A vizek népe mind nászdalt dalolt.

Én hallgattam e furcsán bánatos dalt,
Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad

És sírvavigad, mint a honi ének.

Mások világgá zengő zongoráját
Én nem irígylem. A magad cigányát
Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!

Hans Carossa: A régi kút

Olts lámpát s aludj! Régi, örök-éber
kutunk vize csörög csak odakint.
Kit szálláson nálam talált az éjjel,
e hangot még hamar megszokta mind.
 
Meglehet ugyan, hogy mire elalszol,
csikordúlnak a kavicsos utak,
nyugtalanság járja körűl a házat,
az ezüst csörgés egyszerre kihagy,
 
s te felébredsz – de azért ne ijedj meg!
Minden csillag hibátlan őrködik
s csak egy vándor áll a medence mellett,
merít és tenyeréből iszik.
 
Mindjárt tovább megy. S fölzeng az örök hang.
Óh, örűlj, hogy nem árva a vidék.
Sok vándor halad a csillagos éjben
és némelyik még uton van feléd.
 
(Ford: Szabó Lőrinc)

John Ashbery: Városi délután

Köd fátyla borítja ezen a fényképen
Ezt a mindenki által elfelejtett
Régi délutánt, legtöbbjüket mostanra átszippantotta
Sivítva az öregkor és a halál.

Ha valaki meg tudná ragadni Amerikát,
Vagy legalább azt a finom feledékenységet,
Amely beszivárog vázlatainkba,
Pecsétjével köteteinket meghatározza,
Múlandó az is,

De csakúgy megemlékezés,
Mert meghatároz mégiscsak:
Fémszürke füzérek, az a hármas
Arra vár, hogy váltson a lámpa,
Szellő lobogtatja egyikük haját
Fejjel lefelé egy tócsa tükrében.
 
(Mohácsi Balázs fordítása)

Louise Glück: Szilfák

Reggel óta próbálom elválasztani
a szükséget a vágytól. Most, a sötétben,
csak a keserűség fog el, ha magunkra
gondolok, ahogy építünk, deszkát gyalulunk,
mert egy ideje kitartóan a szilfákat
figyelem, és láttam,
hogy ennyire görcsös és merev törzset
a gyötrelem teremt,
amitől, már megértettem,
minden forma kifacsarodik.

(Ford: Gerevich András)

Derek Walcott: Szerelem szerelem után

Eljön az idő,
amikor ujjongva ünnepled érkező önmagad
saját ajtódnál, saját tükrödben,
s mindkettőtök egymásra mosolyog,
s azt mondja, ülj ide. Egyél.

Újra megszereted az idegent, aki magad voltál.
Adj bort. Adj kenyeret. Add vissza szívedet
önmagának, az idegennek, aki szeretett
egész életedben, akire fütyültél
egy másikért, aki kívülről ismer.

Vedd le a polcról a szerelmes leveleket,
a fényképeket, a csüggedt cédulákat,
hámozd ki önnön képed a tükörből.
Ülj le. Gyönyörködj életedben.

(Ford: Devecseri Gábor)

Thomas Bailey Aldich: Az őrizetlen kapuk

 Szélesre tárva, őrizetlenül áll kapunk
Vad hordák zúdulnak be rajta
A Volga és tatár sztyeppék népe
Arctalan kínai agyagfigurák,
Maláj, szkíta, német, kelta és szláv
Hozzánk fut az Óvilág nyomora elől,
Idegen isteneket és szokásokat hoznak
Vad szenvedélyük itt nyújtózik ki
Az utcán harsog jöttment nyelvük
Hangja sértő a mi fülünknek
Bábel rettentő lármáját idézi.

Jenny Joseph: Csak szólok

Ha öregasszony leszek, lilát fogok hordani
Piros kalappal, ami nem illik hozzá és nem is áll jól.

Brandyre és nyári kesztyűre költöm a nyugdíjam,
És szatén szandálra, de azt mondom, vajra sem telik.
Simán leülök a járdaszegélyre, ha elfáradok
És a boltban felfalom azokat a kis kóstoló falatkákat, és megnyomom a vészcsengőket
És végighúzom a botomat a kerítéseken
És bepótolom, amit kihagyott az a józan fiatal lány
Papucsban csoszogok kint az esőben
És leszedem mások kertjében a virágokat
És megtanulok hegyeset köpni.

Akkor már hordhatsz szörnyen ronda felsőket, elhízhatsz,
Betolhatsz egyben három kiló kolbászt
Vagy ehetsz egy héten át csak kenyeret savanyú uborkával
És tollakat és ceruzákat és söralátéteket és más izéket gyűjthetsz mindenféle dobozokban.

De most még olyan ruhákat kell hordani, amikben nem ázunk bőrig
És kifizetni az albérletet és nem káromkodni az utcán,
És persze jó példát mutatni a gyerekeknek,
Vacsorára hívni a barátokat és elolvasni az újságokat.

Várjunk… nem kellene gyakorolnom egy kicsit már most?
Hogy az ismerőseim ne boruljanak ki és ne lepődjenek meg túlzottan,
Ha hirtelen öregasszony leszek és lilát kezdek hordani.
 
(Ford: Molnár Adél)

Babits Mihály: Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, sima bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden fűszál
lágy leple alatt egyenesen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyű, sima, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyújtják sorban a napfényű gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze múltba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a múltak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny fűszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Weöres Sándor: Majdnem szonett

Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én…

Juhász Gyula: Megint tavasz...

Megint tavasz van és megint panasz van
Szívemben, ebben az örök kamaszban.
Mert fiatal még és nem értik őt,
Repül, mint a nyíl, mit Szerelem kilőtt.
 
Repül, de már nem várják szívesen
Az ifjak és a vének kedve sem
Derül reája s úgy borul föléje
Az ég, mint hűtlen szép szemek kökénye.
 
Ravasz tavasz, ne játssz velem hiába,
Ne csalj, színek és fények orgiája!
Ha jő a tél majd s hímez jégvirágot,
Én akkor is még múltak májusában
Emlékek orgonáit tépve járok.

Mihail Lermontov: Tamara királynö

A Dáriel-szorosban, ott, hol a
Tyerek zuhogva hull a mélybe le:
Magános, régi, roskadt tornyot tart
A palaszikla magas teteje.
 
Ezen toronyban élt s uralkodék
Keményen a királyi Tamara,
Ki, bár miként az ördög, oly gonosz:
De bájos, mint az isten angyala.
 
Az éjhomályban a toronybul a
Fellángoló tűz messze elragyog,
S lobogva csábít: jertek! jertek! itt
Jó nyugtanyát lelhettek, utasok!
 
Ki a királynő csábszavára hajt:
Szerelmet érez csakhamar szive;
Miként ha megbűvölnék - kába lesz,
Keblét feszíti vágyak vad heve.
 
Pásztor, kalmár s bajnok, varázsszavát
Hallván, bódultan bolyg e hang felé;
És a torony kapuja megnyilik -
Órjás, éjszínű eunuch lép elé.
 
Benn a királynő gazdagon diszes
Csillámló mezben vendégekre vár,
Fekvése oly ingerlő; asztalán
Lángborral telve áll kancsó, pohár.
 
S a légen át gyakran lágy suttogás,
Csókcsattogás - ajk az ajkhoz tapad -
Majd halk nyögés hallatszék, néha meg
Hallat az éj rejtelmes hangokat:
 
Úgy, mintha e teremben férfi, nő -
Víg nászsereg, mennyegzőt ülne meg,
De borzalommal telnek el legott:
És gyászmenetté vál a násztömeg...
 
- Azonban a szokatlan hangok a
Toronyban, íme, elhallgattanak,
Csend s romhomály szállott belé, mihelyt
Eljött a reggel, fölbukott a nap.
 
S titokban egy holttestet visznek a
Folyamhoz, hol gyors habja partot ás;
Az ablaknál fent halvány nőalak
Hajol ki, és susogja: "Megbocsáss!..."
 
És két szemének napja úgy sütött,
És hangja oly édes volt, s reszketett:
Miként ha még viszonttalálkozást
Ígérne - és szerelmi élveket...


 (Thaly Kálmán fordítása)

Arany János: A vigasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,...
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

 Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

 Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

 Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

 Verseimben van-e érdem:
Sohse' bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol...
Elég, ha nekem világol.

Sík Sándor: A Hargitán

Bolyongok a Hargita gerincén.
Köröttem az élet megint szép.
Nevet rám a zöld hegykoszorú,
Alszik bennem ami szomorú.

Állok, mint az Isten fenyője,
Nem gondolok múltra, jövőre.
Elcsituló kisgyerek szívemmel
Békességet kötök a jelennel.

Fejem fölött sasmadár kerengél.
Te madár, ha értem lejönnél!
Megtanítnál szárnyat bontani!
Most kellene ament mondani.

 

Richard Eberhart: Túltenni a fákon

 Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem. Mind
Legalább olyan százéves-természetű, és
Huszonöt métert markolnak a levegőbe a partról.
Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a hó
Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti őket,
Földre rántja nagy karjukat; olykor csöndesen állnak,
Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És élőbbek,
Mint a mi megszemélyesített természetünk.

Mi: változunk. De ők mintha így szólnának: Állok,
És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,
Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt le.
Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a jég, hogy
Vált az év; rendíthetetlenek; de az a fenyőillat
Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,
Milyen árnyaltan élnek évet és napot,
Ahogy felülemelkedést sugallnak.

Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.
Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,
Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,
És ha a jelenkor bőséges harcaiban
Meghal egy-egy fiatalember, azzal is
Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort
Megéltek már e földön. Ember-feletti
Igazság címertanát tartják a magasba.

És viszontlátjuk bennük vágyainkat:
Az állandóságot! mely legföljebb övék
- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.
Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak ölni,
Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké
Azt a tökéletességet hordják, melyet mi csak
Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.
Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is miért.

(Ford.: Tandori Dezső)

Leonard Nolens: Kvartett nagy szavakra

 1.
Szobában ülsz, az életedre gondolsz.
Az életed az életedre gondol.
Gondolatod gondolatodra gondol.
Mintaszöveg és kéziratok nélkül
ül a szobában életed: az életedre
gondol, tárgytalan létedre.
Életed: magányos, néma utazás
e kövekkel teleszórt sivatagban,
lobogó vízben kő, felrobbanó.
Keresztmetszetét nem láthatja senki.
2.
Tengerparton sétálsz, a vizet olvasod.
Szemed a hullámok óralapját nézi.
Alatta a tekintet ketyeg, téged olvas.
Nem érkeztél. Partra mosott a víz,
Hogy életed olvasd, hogy sétáló lépteid ütemét
a mérhetetlen tenger-könyv mértékével mérjed.
Mindennap kimondod. Magányos, néma szó.
Tengerhez írt levél. A tenger olvassa, diktálja a léted.
Hang utazása át az időn, ütembe rendezi hangodnak ritmusát.
Te, a tenger s az életed a tengerparton sétál.
3.
Városban laksz, beszélsz a házakkal, felhőkkel, a fákkal.
Beszélsz mindennel, aminek valaha szájat, fület adtál.
Beszéded azzal beszél, amit ők hallanak és beszélnek terólad.
Utcában laksz. Tied az utca fénye, emberei,
De csak addig, míg mondod, míg engeded, hogy mondják,
Amíg csendjeidre a hallgatás pecsétje nem kerül.
Húsod és véred magányos és néma. Nem lehet szavakká.
Nem tieid. De övék az a hallgatással terhes óra,
Melyet a föld vízből s tűzből gyúrt anyaggá.
Tested az űrt mondja, mely ellentmond neked.
4.
Ágyban fekszel, a meghalásra gondolsz.
Gondolatod meghal gondolatodban.
Meghalásod a halálodra gondol.
Őstörvényűen, egy apa idegeivel gondol
meghalásod a halálodra, gondolhatatlan.
Halálodra, amelynek tárgya van.
Halálod néma és magányos utazás
az űr futóhomokján át, az űr
dallammá élesedik, dallam-kaszává.
Partitúráját nem láthatja senki.

(Ford.: Daróczi Anikó)

Végvári (Reményik Sándor): Anteus

Talán-talán indultam volna már;
Mint szemfedő alatt egy nagy halott:
A hó alatt úgy pihent a határ.
Talán-talán indultam volna már…

Akkor elibém állt egy öreg fa,
És csak rám meredt szörnyű némasággal,
És azt kérdezte tőlem, hogy: hova?!

Akkor elibém állt egy kis bokor,
És megzörrent a szélben gúnyosan:
A lábad bennem úgy-e megbotol?

Akkor egy kis madár az ágra szállt
És úgy csipogta: Mit hordasz szívedben,
Te balga vándor, úgy-e a halált?

Akkor suhogtak fenn a fellegek:
Mi elmegyünk és boldogulunk másutt,
De Te nem leled másutt helyedet!

Akkor nyögtek a sírkertben a sírok:
Más temetőben akarsz-e pihenni?
És jaj, a temető is visszahívott!

És akkor láttam minden barát-arcot,
A szemek titkon azt mondták: maradj,
Az ajkak mondták: menj és vívd a harcot.

Akkor a földre vetettem magam
És zokogtam és átkozódtam balgán,
Hogy miért vagyok ily boldogtalan.

És a szemem-szám földdel lett tele,
S megéreztem, hogy Anteus vagyok,
Akinek csak itthon van ereje!

Tóth Árpád: Ez a nap is

Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi
Eljött. Béke.
Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.
Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében
Alkonyatban
Nem egyéb csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,
Elmosódva,
Álmosodva,
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:
Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,
Vagy csak fáradt
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?

Wass Albert: Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék,
csak mi maradtunk itt: én és az ősz.
Szép álmomat a lelkemből kilesték,
csapongó vágyaim: hogy visszajössz.
De elmentél. Veled a nyár, az álmok,
csak szél süvölt és halál bolyong a berken.
A hervadásban elmerülve állok,
és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.
Neked nagyon hideg volt itt az élet,
nem jött bíborral már az alkonyat,
s megsemmisült sok délibáb-reményed
csillagtalan, nagy éjszakák alatt.
De érzem már: te vagy lelkemnek minden,
s nem kérek tőled semmi, semmi mást:
csak jer vissza; s én rózsákkal behintem
körülötted az őszi hervadást.

Sík Sándor: Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek bírod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Szabó Lőrinc: A tél szépsége

Ugye,szép a tavasz, mikor
rügy születik s madár dalol?
S ha daluk némul, szép, ugye,
nyáron a méh- s a virág- zene?
És nem szép, ha elmúlt a nyár,
hogy a levél, lehullva már,
cipőnk orránál kavarog,
vagy sarkunkban, ireg- forog?
Most tél van, beállt a patak;
sétálgatok a fák alatt:
öles hóban áll mindegyik,
odvukban mókus aluszik,
s bármily kicsiny az ág, a gally,
mindent fehér szirom takar.
Köszöntelek, tél! Te szépíted,
nagy virággá te építed
ezt a fát, ötven fekete
karját fehérrel vonva be,
míg a gallyakra millió
kis fehér kesztyűt húz a hó.

Amado Nervo: Békesség

Most alkony közeledtén hadd áldjalak meg, Élet,
ki sosem adtál nékem reményt, mely semmivé lett
s érdemtelenül rám a bajt s a kint sosem mérted.
 
Mert most nehéz utamnak végén veszem csak észre,
magam voltam a földön sorsomnak épitésze
 
s ha italom üröm volt vagy színméz volt a részem,
az üröm és a méz is magamból jött egészen;
s ha rózsafát neveltem, tudtam: virága lészen.
 
...Igaz, nagy lázaimra fagyot hoz a hideg tél,
de örök májusokkal te sosem hitegettél!
 
Volt, hogy hosszúra nyúltak a bánatterhes éjek,
de te sohase mondtad, hogy csupa jót reméljek,
s derűsek is akadtak és révülettel mélyek…
 
Szerettem és szerettek! Nap csókolgatta arcom,
nem vagy adósom, Élet! Váljunk el! Nem haragszom.

(Ford: Gáspár Endre)

Dsida Jenő: Cirkuszban

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
 
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn…
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
 
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
 
Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!…

Kányádi Sándor: Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
 
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
 
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
 
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
 
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

Juhász Gyula: Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert

Kányádi Sándor: A fák és a vének

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.
Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.
Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.
- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

Kányádi Sándor: Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad

Kányádi Sándor: Somvirággal, kakukkfűvel

 Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:
fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,
árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,
menni, mendegélni,
este hazatérni:
fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,
somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

Billy Collins: Bevezetés a költészetbe

Mondom: vegyék a verset,
tartsák a fénybe
mint egy színes diát;
vagy füleljék, mint méhkaptár zaját.

Mondom: dobjanak bele egeret,
figyeljék, hogy kiszimatolja útját,

vagy lépjenek be a vers szobájába,
tapogassák ki, merre van a villany.

Azt szeretném, hogy vízisízzenek
a vers felszínén, épp csak odaintve
a parton ácsorgó szerzői névnek.

Ők erre mást se tesznek,
mint lekötözik a verset egy székhez,
hogy kicsikarják belőle a titkot.

Egy gumicsővel kezdik ütlegelni:
vallja be, mit jelent.
/

(Szabó T. Anna ford.)

Lucian Blaga: Hegyi tavak között

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

(Áprily Lajos fordítása)

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

(Kiss Jenő fordítása)

Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
 
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
 
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
 
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

 

Szabó Lőrinc: Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túl hitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túl sokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiúság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyű annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megunt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

Weöres Sándor: Az örök homály

Ülök a napsütött falon
s egy árnyékon gondolkodom.

Bokám körül hűs áradat
birtokba vette lábamat.

Ahogy növekszik, ő az éj,
mellemre és fejemre tér.

Terjed hamar, nincs semmi más,
csak ő, a teljes pusztulás.

Egykedvű, nem bő, nem szoros,
ősidő óta otthonos.

Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet,
Akinek rózsaszín az arca,
Aki örül, aki kacag,
Aki dalolva megy a harcra.
Enyém az áprilisi szellő.
A feslő bimbót szeretem,
A hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.
Az én emberem a gyerek,
A nagyszemű, nevető gyermek,
Akiben szűz minden-csírák,
Ezer erők rügyezve kelnek.
Az én emberem, aki fölkel,
Az induló, az ébredő,
Akinek győzelem az álma,
Akiben dalol a jövő.
Szeretem azt, aki akar,
Aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tűz:
A fakadó fiatal élet.
Az ébredő napot imádom,
Megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke,
Az én dalom a hajnalé. 

Wass Albert: Álomtündérhez

Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.

Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.

Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,

Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,

S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.

Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!

József Attila: Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: "Mondd, testvérem, nem alszol?"
S legszebb álmában kenyérhéját majszol.
Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincű és még nincsen térde.
Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.
S mig ember, barom, fa szelíddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.