Babits Mihály: Elgurult napok

Napjaim mint az elgurult gyümölcsök

botlanak, futnak, sárban hemperegnek,

végre megállnak, éjjel, s vég időkig

kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?

Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?

Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?

Óh kedvesem, ne engedd így gurulni

a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe

a bús hullókat, ízlelje meg ajkad

perceim ízét, mely csak frissen édes!

Jön a favágó már hallom a léptét

ütemre s mint a gyilkos szívverése

konokabb egyre – mit tudom a hangról,

messze-e még vagy mikor ér idáig?

Másodpercenként lép egyet kegyetlen.

És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.

A fiatal fák inganak, recsegnek

S a vének lepke levelei fogynak.

József Attila: Alkohol

A rózsakötőjű nap csak nékem integet,

De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam

S nem is harcolhatok érte,

Mert az alkohol

Kopjás fiatal gerincemet

A nyomorúság abroncsává görbíti már

Lomha lángú poklos katlanában.

Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám

A kérges, jó becsületű kéz

Nyugodtan heverész

Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.

Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!

Engem a legforróbb május is csak

Subás nyárral ültet vacsorához

S az íze is kevés.

S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete

Békült szóval intne: Fiam, imádkozz!

A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta

Az elfásult mámor hója, jege,

Ijedten zuhan ott a kétségbeesés

Vasalt szánkója

Ismeretlen üregek borzalma fele.

Meglehet, hogy nem iszok többet,

Hiába köszönget

Síma, udvarias arccal az alkohol.

Többé nem packázik énvelem!

De akarásom leölt hízóként haldokol

És agyam szuvas, megrecsegő fáján,

Vén öngyilkos a padlás gerendáján,

Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

Radnóti Miklós: Eső esik, fölszárad

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.

Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,

vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.

Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,

a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,

csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott

szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.

Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,

sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,

mint vén levelét a vetkező platán?

Hisz úgyis elfelejtik. Semmi sem segít.

Nézd a világ apró rebbenéseit.

Petőfi Sándor: Az álom…

A természetnek legszebb adománya.

Megnyílik ekkor vágyaink tartománya.

Mit nem lelünk meg ébren a világon.

Álmában a szegény

Nem fázik és nem éhezik,

Bíbor ruhába öltözik,

S jár szép szobák lágy szőnyegén.

Álmában a király

Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál…

Nyugalmat élvez.

Álmában az ifjú elmegy kedveséhez,

Kiért epeszti tiltott szerelem,

S ott olvad égő kebelén. –

Álmomban én

Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Illyés Gyula: Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

Megbocsátok.

Váci Mihály: Balatoni félrevezető

Tanulság-iskoláskönyvekbe.

1.

A Balaton az egy kéklő

nagy víz.

Van körötte hegy,ménkő

nagy,vagy tíz!

A Balaton a vízből áll

meg partból.

A part a vízből kiáll

és attól-

kezdve van a magyar tenger.

Átlábolhatod száraz sereggel.

2.

Milyen magas hullám dördül!

Ezt úgy hoztuk be-külföldről!

Tengerparti országokból,valutáért.

Mit meg nem tesz magyar ember a hazáért!

Exportálunk délibábot,libamájat,

eredeti kávét,zsuppot- szalmalángnak,

s tengeri sót,keserű sót importálunk,

s virágport,mert nincsen elég hímpor nálunk!

S tengerhabot,tajtékot és legmodernebb

hullámát a nagy nyugati tengereknek.

Látják- itt ez a hullám ni!nyugatnémet!

Angliából hozattuk be a mélységet:

francia a hab s a felszín locsogása.

Színmagyar a káka és tövén- a kácsa !

3.

Itt kék az ég,ha nincsen felhő!

Minálunk fából áll az erdő!

Lentről felfelé nő a búza,

a kocsit a ló elől húzza.

A kerék kerek,- nem mint másutt,

a vermet mi a földbe ássuk!

Fehér a táj itt,hogyha hó van,

s ha nem apad- víz van a tóban.

Kétfelé áll a tehén szarva,

nálunk a fekete-fehér- az tarka!

s a róka után megy a farka!

Ez meg itt ama világhíres

magyar tenger!- Nincs sehol,mint ez

ilyen szép! Hasonlíthatatlan!

Lavor, teknő, vályú, katlan!

A Földön nincs ily panoráma.

Jöjjön még ma Pannoniába!

A létforma univerzális.

Autóbusz, szekér, vicinális,

hozza, röpíti, viszi máris.

Üzleti gondját abbahagyja

Mister,ha látja Akarattya

füzesei közt tengerünket,

melynek szélén a béka ümget.

Bazaltból rakott alacsony

ravatal: ez a Badacsony.

A tó végén ott várja Keszthely,

ajánljuk,ne kerülje ezt el.

Nincs különösen benne semmi,

de azt legalább észrevenni.

S ha útja majd arrafelé visz,

forrón szeretve várja Hévíz.

Itt gyógyul meg reumája,

s- megsúgjuk- szolid a rum ára.

4.

Itt van bunda kifelé szőrrel,

és csárda- igazi ökörrel,

hét szivafa is kutyabőrrel,

és marha:-lába közt a tőggyel!

Paprikás betyár a bográcsba,

csikós aprítva a gulyásba,

a Balatonból fogunk csuszát,

a hegytetőn mutatunk pusztát,

vízimalmot,mely halat őröl,

menyecskét metszünk Önnek- tőről.

Ajándékba a legszebb emlék

pár eredeti teringettét!

S szegre akasztott karikás ostor

szedte- vedte rézangyalostól

s egy cserdítés még!- Kizárólag

külföldieknek!- abból folyólag,

hogy nálunk ez úri kiváltság!

Ennyit hagyott ránk a királyság! 

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyulatánál

Megállék a kanyargó Tiszánál

Ott, hol a kis Túr siet beléje,

Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden

Ballagott le parttalan medrében,

Nem akarta, hogy a nap sugára

Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok,

(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Szinte hallott lépteik csengése,

Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg

Volt terítve, s tartott a mezőnek,

Melyen a levágott sarjú-rendek,

Mint könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban

Magas erdő: benne már homály van,

De az alkony üszköt vet fejére,

S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza túlsó partján,

Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,

Köztük csak egy a nyílás, azon át

Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen

Rózsafelhők úsztak át az égen.

Legmesszebbről rám merengve néztek

Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe

Egy madár csak néha füttyentett be.

Nagy távolban a malom zúgása

Csak olyan volt, mint szúnyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,

Pór menyecske jött. Korsó kezében.

Korsaját míg telemerítette,

Rám nézett át: aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,

Mintha gyökeret vert volna a lábam.

Lelkem édes, mély mámorba szédült

A természet örök szépségétül.

Oh természet, Oh dicső természet!

Mely nyelv merne versenyezni véled?

Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,

Annál többet, annál szebbet mondasz.-

Késő éjjel értem a tanyára

Friss gyümölcsből készült vacsorára.

Társaimmal hosszan beszélgettünk.

Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:

"Szegény Tisza, miért is bántjátok?

Annyi rosszat kiabáltok róla.

S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap múlva fél szendergésemből

Félrevert harang zúgása vert föl.

Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,

S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,

Vágtatott a Tisza a rónán át,

Zúgva, bőgve törte át a gátot,

El akarta nyelni a világot! 

Ady Endre: A Duna vallomása

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

A mi Dunánk, ez a vén róka,

Mikről talán sohase álmodott

Az ősi barlang-tüzek óta

Ez a közönyös Európa.

Megloptam a vén Iszter titkait,

Titkait az árnyas Dunának.

Magyar földön ravasz a vén kujon,

Hisz látott ő búsabb csodákat

De akkor pletyka-kedve támadt.

Vallott nekem, nem is tudom , mikor:

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

Táncolt, dalolt , kurjongatott, mesélt,

Budapestre fitymálva nézett

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Talán Szent Margit híres szigetén

Állott velem részegen szóba.

(Ma is félve kalimpál a szívem

S hajh, már régen késik e nóta.

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

Torkán hűlt vad tavaszi kedve.

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

Alig mert nézni a szemembe

S én vallattam keményen egyre.

"No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

Mióta ezt a tájat mossa

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nékem, vén falurossza."

"Mindig ilyen bal volt itt a világ?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?"

S halk mormolással kezdte a mesét

A vén Duna. Igaz az átok,

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

Mióta ő zúgva kivágott,

Boldog népet itt sohse látott.

A Duna-táj bús villámhárító,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Számára készült szégyen-kaloda.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

"Sohse lesz másként, így rendeltetett",

Mormolta a vén Duna habja.

S boldogtalan kis országok között

Kinyújtózott a vén mihaszna.

És elrohant tőlem kacagva.

Eduard Mörike: Folyón

Ó, reggeli, fényes folyó,

fogadj be, nézd, tusakszom,

nézd, testem is mily lángoló,

csókold a mellem, arcom!

- Csiklandva nyúl föl mellemig,

borzongva hűt, lágyan hevít

s ujjong dalol, viharzón.

Csöppekbe hull a napsugár,

aranylik és melenget,

elnyúlok a hullámra már

s hintáz, becézve lenget.

Karom kitártam boldogan,

a nyargaló víz rám rohan,

megfog, megint elenged.

Mormolsz, folyóm, jársz szerteszét.

Talán hozod a régi

időkből a csodás mesét

s el akarod mesélni?

Futsz mostan ott és mostan itt,

keresni látszol valakit,

hogy elbeszéld te néki.

Az ég, a kék, a gyermeteg,

hol a habok dalolnak,

az tükrözi a lelkedet:

hadd, hogy beléhatoljak!

Belémerülök, szállanék,

De fönn a mély, a tiszta kék

mindegyre visszatol csak.

Micsoda oly mély, mint az ég?

Csakis a szív szerelme.

Az is saját lángjában ég,

nincs módja, hogy betelne.

Emelj folyóm magasba hát!

Borzongva zúdulj rajtam át!

Itt vedd az életem te!

Hímes partodra löksz puhán

és hízelegve, kedves.

Vidd boldogságodat csupán

s hullámodon rezegtess

lágy holdat és tündér napot

s ha végre megtalálhatod,

térj vissza kútfejedhez!

(Ford.: Kosztolányi Dezső)

Nikolaus Lenau: Reggel a tengeren

Friss hajnal, jó szél, tűz a nap

perzselve, tündökölve:

a víz, mint ék előtt, hasad:

hogy rohanunk előre!

Zúdulnak elénk a habok,

de dühük háboroghat,

nem állítják meg a hajót,

akárhogy acsarognak:

feltartóztathatatlanul,

viszi az úti láza

s győzelmesen egyre nyomul

a zengő tengerárba,

míg a hullámpermet, arany

sugárkéz-szőtte csipke,

szivárványként és boldogan

libeg-lobog mögötte.

Ameddig látok, mindenütt

víz mozog, parttalan, tág,

a tenger: s íme, szíven üt

valami nyugtalan vágy.

Soká lesz, hogy látlak megint,

hegy s rét virága, bokra! -

S a kajütből egy gyermek int,

jó reggelt mosolyogva.

A hideg zajban, idegen

ég s fény alatt haladva

csöndes melegével milyen

öröm egy ember arca!

(Ford.: Szabó Lőrinc)