Lin-csi apát tórténetei

Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek.
- Mester! Legutóbb a helyes tudásról hallgatunk téged. Áruld el, mit nevezel nem helyes tudásnak, s az mire való.
- Ne gondolkozzatok ezen, szerzetesek! Jobb lesz nektek nem tudni ezt!
- Ha volna még valami mondanivalód róla, szívesen hallgatnánk. - próbálkoztak a szerzetesek.
- Nincs több mondanivalóm - felelte Lin-csi határozottan, s már faképnél hagyta volna őket, mikor az egyik szerzetes utánaszólt.
- Meg akarjuk különböztetni a nem helyes tudást a helyes tudástól. Ezért kérdezünk, apát! Nincs más szándékunk vele.
- Az más! Amennyiben a nem helyes tudás felismeréséről van szó, máris a rendelkezésetekre állok. Hallgassátok hát a nem helyes tudásról szóló tanítást - fordult vissza a csarnokba megkönnyebbülten Lin-csi, s leült szokott helyére.
- Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, - kezdte - mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részeit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja a leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon. Hatalommal bír az anyagi világ felett, melynek elemeit szabadon rendezgeti. Ezt nevezi alkotásnak. E művelet a helyes tudás szempontjából teljességgel értelmetlen. Az alkotás pompás, ám veszedelmes játék, mely a nem helyes tudás birtokosát lenyűgözi, mint a gyermeket. Az elbűvölt gyermek már sohasem nem tudja abbahagyni a rögeszmés játékot, élete értelmét a rítus adja. Az alkotás hőse színes cserépcsörgőjét rázza. Csörömpöl és harsog, mint körötte a dolgok - fejezte be a tanítását a nem helyes tudásról Lin-csi apát, s a szerzetesek már felkászálódtak a csarnokban, mikor hozzátette
- Jegyezzétek meg, érdemes híveim, hogy a nem helyes tudás forrásai tiltottak, a forrásokat kolostorunkban a helyes tudás leghivatottabb birtokosai őrzik. Ők felügyelik az odajárókat. Nehogy mértéktelenül merítsenek, romlást hozzanak magukra és kolostorunkra, sorsunk a szenvedély legyen, majd a megvetés. A nem helyes tudásnak áldozók sorsa: örök szenvedés - szólt egykor Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Bródy János: Ne várd a Májust

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

A szíved melegét tedd el nekem

Én majd a szemed fényét őrizem

Szedd össze mindazt, ami megmarad

Csak lassan égesd el a vágyakat

Csavard a lángot lejjebb, kedvesem

A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem

Ne várd a májust, hiszen közelít a tél

Ne várd a májust, kedvesem

Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz

S ha fázol, bújj az ágyba velem

Szelíd legyél, derűs és hallgatag

És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak

Legyél folyó, s ha támad majd a tél

Páncélod lesz kemény és hófehér

(Ijesztő szelek fújnak, kedvesem

Nem hoznak több tavaszt el fényesen

Fejünkre hullanak a csillagok

Rémülten ébrednek az álmodók)

Készülj a hosszú télre, kedvesem

Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem

Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna 

S szerelmeink 

Emléke mért zavar ma 

Mi volt az öröm ráadás a jajra

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Kéz kézben nézz szemembe s közbe tudnám 

Hogy karjaink 

Hídja alatt a hullám 

Fut az örök tekinteteket únván

Jöjj el éj az óra verjen

Száll az idő itthagy engem

Mint ez a víz elfolyó messzeség lett 

A szerelem 

Milyen lassú az élet 

S milyen erőszakosak a remények

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

Jön napra nap új év válik tavalyra 

Nincs ami a 

Szerelmet visszacsalja 

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Jöjj el éj az óra verjen 

Száll az idő itthagy engem

(Vas István fordítása)

Márai Sándor: Ajándék

És mégis, ma is, így is,

örökké mennyit ad az élet!

Csendesen adja, két kézzel,

a reggelt és a délutánt,

az alkonyt és a csillagokat,

a fák fülledt illatát,

a folyó zöld hullámát,

egy emberi szempár visszfényét,

a magányt és a lármát!

Mennyit ad, milyen gazdag vagyok,

minden napszakban,

minden pillanatban!

Ajándék ez,

csodálatos ajándék.

A földig hajolok,

úgy köszönöm meg.

Ady Endre: Szívek messze egymástól

Valahol egy bús sóhaj szállt el

S most lelkemen pihen,

Valahol kacagás csendült most

S mosolyog a szívem.

Valahol szép lehet az élet,

Mert lány után futok

S valahol nagy lehet az átok,

Mert sírni sem tudok.

Valahol egy szívnek kell lenni,

Bomlott, beteg szegény,

Megölte a vágy és a mámor

Éppúgy, mint az enyém.

Hallják egymás vad kattogását,

Míg a nagy éj leszáll

S a nagy éjen egy pillanatban

Mind a kettő megáll.

József Atilla: Tószunnyadó

Tószunnyadó békességgel,

elülő végtelenséggel

óvja szerelmem, ki adta

s tenyerével megnyugtatta.

Bajocskáimat felejtem,

karddá nőtt bicskám elejtem - 

sáppadsz, kiáltó virággal,

és ő dereng, csendes ággal.

Szavad: nem értem, de sürgés.

Szava: nem értem, de zengés.

Nagyon szerethet már engem,

megtűr téged is szívemben.

Czeslaw Milosz: Epigráf: a világ és az igazság

Lévi Rabbi ezt mondta:

Ha a világ az, amit keresel, nem lehet igazság. 

Ha az igazság az, amit keresel, nem lehet világ.

Miért fogod meg a kötelet két végén,

keresve a világot és az igazságot?

Ereszd el az egyik végét,

mert a te makacsságod pusztulásba viszi a világot.

(Dabi István fordítása)

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.

Jégesőként verték a fejem.

Védekeztem, menekültem előlük,

Amíg el nem értem a tengert.

A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus

gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -

a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.

- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri

a gyümölcsöket, agyonveri az embert.

A jégeső a halál nővére.

Menj a csendhez!

A csend az élet kezdete -

Minden nagyság kezdete.

Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.

Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.

Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet

nagyszerű ritmusában hordoz.

(Dabi István ford.)

Ady Endre: Én, szegény Magam

Szeretlek halálos szerelemmel,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te elhagyott, te szép, béna ember,

Te: Én, szegény Magam.

Senkid sincs e bús, pucér világon.

Sorvasztó, álmatlan éjjelek

Holdfényénél fölujjongva látom:

Csak én szerettelek.

Te: Én, aki királynőket vártál

S bölcs királyok hódolásait,

Nézd, szivekben hogyan be nem váltál:

Csak én vagyok ma itt.

Szeretlek, mert a keserüségnek

Ártatlan és áldott fia vagy,

Mert minden egynek, búsnak és szépnek

Tömjénezni szabad.

Téged elhagyott már minden, minden,

Durván, meg-nem-értőn és gazul.

Nincs szépség, melynek hivője nincsen:

Most én vagyok az úr.

Az egész világ helyett imádlak,

Te hű, te jó, te boldogtalan,

Te szép, kit a buták meg nem láttak:

Te: Én, szegény Magam.

Weöres Sándor: A nő

A nő: tetőtől talpig élet.

A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,

úgy, amint két-kézzel megfogadhatod;

a férfié; minderről egy csomó

kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi – akár bölcs, vagy csizmavarga –

a világot dolgokká széthabarja

s míg zúg körötte az egy-örök áram,

címkék között jár, mint egy patikában.

Hiában száll be földet és eget,

mindég semmiségen át üget,

mert hol egység van, részeket teremt,

és névvel illeti a végtelent.

Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér,

alkot s rombol, de igazán nem él

s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik –

ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: mindennel pajtás, elven

csak az aprózó észnek idegen.

A tétlen vizsgálótól összefagy;

mozogj és mozgasd s már királya vagy:

ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,

oly férfit vár, kitől mozgásba jő.

Alakja, bőre hívást énekel,

minden hajlása életet lehel,

mint menny a záport, bőven osztogatva;

de hogyha bárki kétkedően fogadja,

tovább-libeg s a legény vérig-sértve

letottyan címkéinek bűvkörébe.

Valóság, eszme, álom és mese

úgy fér hozzá, ha az ő köntöse;

mindent, mit párja bölcsességbe ránt,

ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.

A világot, mely észnek idegenség,

bármeddig hántod: mind őnéki fátyla;

és végső, királynői díszruhája

a meztelenség.

Lin-csi apát történetei

Lin-csi apát egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.
- Szorgalmas, dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona vetekszik Vang nagyúréval.
- Na és miért szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.
- Munkánk hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk. Majd azt is eladjuk a városban.
- És a hasznából újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? – kérdezett újból Lin-csi.
- Igen. A haszonból újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolta az apát, majd szétrepesztette a büszkeség.
- Mondd, mindek nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel van elfoglalva.
- Elárulom neked, Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora. Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár. És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk, és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem elhiheted. Ezért gürcölünk.
- Mondd, apát! Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?
- Mielőtt nekiláttunk pénzt keresni – kezdte az apát – , bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz, nem gyötörtük magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat, s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak énekét. De akkor szegények voltunk, Lin-csi, nagyon szegények – sóhajtott az apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.
- Feltaláltad a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem látogatta meg azt a kolostort.