2020. július 12., vasárnap

Babits Mihály: A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy --
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.

Lord George Byron: Harminchatodik születésnapomon

Állj meg, szívem, betelt ím az idő.
Ha mást már nem dobogtatsz, mért dobognál?
De nem! Bár nincs szív, érted hevülő,
te csak lobogjál!

Nagy lombhullásban állnak napjaim.
A szerelem virága és gyümölcse
elhullt; csak férge, üszke, csak a kín:
az maradt őszre!

Magányos, messze tűzhányó sziget
a láng már, keblem lankadatlan lángja;
nem fáklyát gyújt, nem diadal-jelet: -
halotti máglya.

A féltés, féltékenység, a remény,
a fájdalom gondját, emésztő gondom:
a szerelmet nem oszthatom meg én,
csak láncát hordom.

De itt, de most, de bántani tovább
ilyen eszmék már lelkemet ne bírják,
hol babér fedi a hős homlokát
s borítja sírját.

Kard, lobogó és körül, lelkesen,
tábor övez, dicsőség, Görögország.
Nem volt szabadabb a spártai sem,
ha pajzson hordták.

Ébredj - (ne Hellász, ő már ébren él!) -
ébredj lelkem! Idézd, hány hősi lélek
során csörgött át eredbe a vér.
Hozzájuk térj meg!

Gyürd le a föl-fölgerjedő hevet,
hisz férfi voltál s az is keserű harc!
Vedd egykedvün, ha borul, ha nevet
a gyönyörű arc.

Ha bánod ifjűságod, mért is élj?
A szép halál hazája - várva máris -
előtted áll. Előre. Sose félj,
egy a halál is.

Keress - lel itt az is, ki nem keres -
katonasírnak való gödröt, dombot.
Igy lesz a legjobb. Nézz hát, légy szemes
és tedd a dolgod.

(Fordította: Illyés Gyula)

Gyóni Géza: Álmok

Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bús fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kőpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szelíden átölel...
De virrad. Újra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elűzlek, mint a nap az égről
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétől
Napestig összeroskadok.

Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.