Ingrid Sjöstrand: Ha fülünket a földre szorítjuk

 Ha fülünket a földre szorítjuk
egy nyári napon,
hallani a motozó gyökereket,
amint helyüket keresik,
ágbogaikkal
átfonva egymást
a talaj nagy úthálózatában.

Valami szöszmötöl.
Egy giliszta fektet le csöveket.
Micsoda zsivaj!
Pockok suhannak metró-alagútjukban!

És még van, aki ásót mer nyomni a földbe!

 (Fordította: Tótfalusi István)

Ingrid Sjöstrand: Ha nagy leszek

 Ha nagy leszek,
híres ember leszek,
titkos telefonszámot tartok,
és autogramot küldök
a gyerekeknek,
akik bajuszt rajzolnak
a képemre az újságban.

Ha megunom
a hírességet,
rendes telefonszámot
kérek,
és bajuszt növesztek,
akkor majd nem ismer meg senki
(csak a gyerekek,
akik bajuszt rajzoltak
a képemre az újságban).

(Tótfalusi István fordítása)

Ingrid Sjöstrand: Nálunk nagyon jó

Nálunk nagyon jó
fogalmazást írni.
A tanító néninek piros tolla van,
azzal ráírja Jó! meg Nagyon jó! meg Kitűnő!
a végire. Mást sose ír.
Így aztán a Jó! nem is olyan jó,
azt mindenki megkapja,
kivéve aki Nagyon jót kap
vagy Kitűnőt, mert az a legjobb.
És aki Nagyon jót kap,
az se boldog igazán,
mert mindig van, aki Kitűnőt kap.
Maria, aki mindig a legjobb akar lenni,
megkérdezte, hogy írjon, ha Kitűnőt akar.
Elevenen fogalmazzál! – mondta a tanító néni.
Legközelebb ez volt a feladat: A Nagymamáéknál.
Nem írtam egy szót se arról,
hogy a Nagypapa kiment az erkélyre,
és olyan hangosan énekelt,
hogy feljött a házmester,
és veszekedett vele.
És pont erre
kaptam Kitűnőt!

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.
 
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.
 
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.
 
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.
 
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
igy kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

 Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség, 
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég. 
 
Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek, 
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át. 
 
Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen - mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz. 
 
Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult... 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.

Weöres Sándor: Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő - csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.

Gyóni Géza: Őszi hangulat

Ónszürke ködével száll le az alkony.
És bontja ki szárnyát búsan hidegen.
Tán, hogy titeket fátylába takarjon
Emlék, - szerelem?...

Átvillan a fényetek éji sötéten,
Hit, hű szerelem s te, csalóka remény -
Mint árva hajósnak, törten, hazatérten
Bús északi fény.

És bágyad a sugár, tűz lángja kilobban -
Bús, fénytelen éjnek árnya kisért.
Egy könny lepereg, nem sejtve, titokban, -
Ki tudja - miért?...