Zelk Zoltán: Egy falusi futballpályán

A gesztenyelombok mögé bújt
kis futballpályán, délelőtt,
iskolásgyerekek rugdalják
A labdát, a kapu előtt.

Engedjetek, hadd rúgjak én is
egy tizenegyest legalább…
hadd panaszlom jó büszkeséggel:
eltaláltam a kapufát…

Pedig de szépen szállt a labda…
s vele boldog tekintetem –
ó, hányszor múlt egy kapufán, egy
arasznyin csak, a győzelem…

De vesztesen, úgy is szép volt
a vasárnapi alkonyat
szárnyai alatt összebújni –
Ferit, Sanyit, a társakat

tudni köröttem. S tudni azt, hogy
ha győzelem, ha vereség
a mi szívünkben csak a hűség
hajtja új ágát, levelét.

Mi el nem hagyjuk csapatunkat,
vagyunk az öreg drukkerek –
új tavaszt, vasárnapot várva
virrasztja szívünk a telet.

Roppan a hó a Hegyi úton.
A fák, a lég s fönn, az egek
mind – mind üvegből. Este van már.
Jönnek az inasgyerekek.

Jönnek boltból, műhelyből, gyárból
vár rájuk, mi sosem elég,
anyai szó, fecsegő kályha,
gőzölgő krumplifőzelék.

De ráfagy a zsír a kanálra,
mert oly nagyon kell a beszéd,
az őszi vasárnapok íze:
Hogy is volt az a vereség…?

Hogy csalt a bíró…S balszerencse…
S ha az a kapufa bemegy… –
De lesz tavasz még, lesz vasárnap
s a világ is beleremeg,

nemcsak a háló… Benn a labda!
Napként ragyog majd az a gól!
Ragyog szemünk! És a ruhánkon
az olaj és a téglapor!

Ó, futball, futball! Negyven éve
kisérsz, bármerre is megyek,
te sem hagysz öregedni engem,
lelkemben fülel a gyerek.

Fülel. Fölugrik. Az egekre
dobja sipkáját. Gólt kiált.
Mert oly szomju a győzelemre –
mert van miért fizess, világ!

Mert lehet Orth, vagy kis Takács,
vagy
Puskás a neve – egyremegy:
őt látom a szatmári pályán,
ő tör kapura, Pomacsek,

a győztes gólt mindig ő rúgja!
Egem, földem: kamaszkorom –
Ma faluszéli fák tövében,
holnap városi grundokon

rúgom a labdát a gyerekekkel,
kik nem a szürkülő hajat:
szivünket látják, a halálig
izzó, pirosló parazsat.

S amikor ama végső sípszóra
a pályáról majd lemegyek,
ha csapzottan is, ha lihegve,
de mégis, mint a győztesek!

Mihail Lermontov: A Kaukázushoz

Kaukázus tája, messze föld
Te, népszabadság otthona!
Kínokkal téged is betölt
A háboru vérzápora.
Hallják-e barlangok a zord
Ködlepte szirtfalak között,
Hogy lent a szenvedély sikolt
S aranyfényben rablánc csörög?
Hogy visszatérjen még a mult,
Ne reméljétek, cserkeszek,
Ős hazátokra gyász borult,
Szabadságtok, jaj, elveszett.

(Lányi Sarolta fordítása)

Mihail Lermontov: Török ember panasza

 (Levél egy külföldi barátomhoz)

Tán ismered te is az elvadult vidéket,
Hol tűzben ég a rét, vad fényben satnya fák,
Hol tunya és ravasz gonoszság vert tanyát,
Hol sűrű szenvedély emésztő lánggal éget.
       

Ha néha jött egy-egy merész
Nagy elme, hűvös és kemény, akár a szikla,
Megtörte itt a bú, a lassú csüggedés,
S idő előtt kihúnyt a tiszta fényü szikra.
Az élet többnyire teher, nem élet itt,
Hol sanda gyűlölet kígyó karjával átfon,
Rabszolgák éltüket bilincsben tengetik!...
       E táj az én hazám, barátom!

Utóirat: Kérlek, bocsásd meg énnekem,
       Ha célzást leltél e szavakban.
       Az igazság, ha meztelen,
       Oly keserű. Kimondhatatlan.

(Lator László fordítása)

Kányádi Sándor: Nyári alma ül a fán

Nyári alma ül a fán,
fa alatt egy kisleány.
Néz a kislány föl a fára,
s le az alma a kislányra.
Nézi egymást mosolyogva:
lány az almát, lányt az alma.
Gondolkozik, mit tehetne,
áll a kislány lábujjhegyre,
nyúlánkozik, ágaskodik,
ugrik, toppan, kapaszkodik.
De az alma meg sem moccan,
csak mosolyog a magasban.
És a kislány pityeregve
csüccsen, huppan le a gyepre.
Lomb közt szellő szundít csendben,
de a sírásra fölserken,
sajnálkozva néz a lányra,
és az ágat meglóbálja.
S hull az alma, örömére,
pont a kislány kötőjébe.

Garai Gábor: Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Áprily Lajos: Kakukk

Szól. Elhallgat s figyel. Megszólal újra.
A lombot édes láz borzolja meg.
Mintha Pán-fuvolából szabadulna,
hangpárja hívó, buggyanó, meleg.

Ha ez a vágytól duzzadó zene
egyszer lelüktet majd egy szikla-szájon
s ujjongva száll a néma mélybe le,
ahol komor király az én királyom,
rezzent a hang, s te, sugaras világ,
a mély ködön túl megjelensz előttem:
forrásvizek, rétek, hegyéli fák,
sok hű arc, melyet életembe szőttem,
holdfény játéka házunk teraszán,
május habos felhője langyos égen –
s felzokogok: válts vissza, föld, hazám,
áldott bölcsőm, gyötrő gyönyörűségem!

Kosztolányi Dezső: A költő tentásüvege

Tisztelve nyúlj e picike üveghez,
mert benne álmok vannak, álmok,
ez az üveg él s bármily elhagyott most,
mint egy fiatal anya, áldott.
Még nem tudod, mi nő ki majd belőle,
de szent e tinta, mint a lelkem.
Alázatos tollal merítsd ki vérét
és áldd meg őt és áldj meg engem.

Wass Albert: A csalogány

Már reszket a holdfény a lombos akácon,
Már esti homály ül a néma tanyán,
És bent a berekben, egy korhadó ágon
Már himnuszát zengi a kis csalogány.
.
Trillázva repül a magasba az ének,
Majd harsogva csattog a völgybe alá,
Ott fent lesik hangját az égi zenészek
És változnak villanó hold - arannyá.
.
És néha úgy peng, mint az éjben a hárfa,
Egy holdas ligetben, az ablak alatt.
És úgy zokog néha, mint télen az árva,
Ha fergeteg, orkán elébe szalad.
.
Már alszik a fészek a sűrű berekben,
Köd - pára lebeg fent a domb tetején.
S a szép csalogánydalt az éjjeli csendben
Nem hallgatja más, csak a szellő meg én...
.
Ha ébred a hajnal az alvó ligetben,
S az éjszaka eltűnik árnyaival,
Úgy zengi utána repesve a lelkem:
,,Csak szépség zenéje az igazi dal!"

Weöres Sándor: Fagyos szentek

Jönnek már a fagyos szentek
ködöt fújva közelegnek.
Fuldoklik a Nap sugára,
bejön a fagy a szobámba.
A temető alig látszik,
a torony ködöt pipázik.
Jön lassan a ködön át
Pongrác, Szervác, Bonifác...

Fésűs Éva: Ha...

Ha visszavarrnád a letépett gombot
és összeöltenéd, ami szakadni kezdett;
ha belátnád, hogy ideje levetned
hamis gyöngyökkel díszített ruhádat,
s a büszkeléptű cipőt is lerúgnád,
amiben eltitkoltan fáj a lábad;
ha nem panaszkodnál újra meg újra,
hogy napról-napra kevesebbre futja,
mert jóságodból hitvány emberekre
áldoztál könnyelműen túl sokat;
ha csípéseid nyomát kenegetve
kihúznád a saját fullánkodat;
ha nem mindig a hegy csúcsát csodálnád,
amit a nap vakító fénybe vont,
de észrevennéd a riadt bogárkát
a lábad előtt, nehogy eltaposd;
ha ékestollú madarak helyett
a tenyeredből egyszer megetetnél
egy ázott verebet;
ha időnként a füled is befognád,
hogy annyi bolondító zaj után
meghallgasd a csend mondanivalóját;
ha egyszer végigálmodnál egy álmot
és elhinnéd a hihetetlent;
ha arra nevetnél, aki veled van
és nem azután néznél, aki elment;
ha elfogadnád tövissel a rózsát
és feltétel nélkül szeretni mernél –
milyen boldog lehetnél!

Erdélyi József: Tavaszi ország

....Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük mint az acél:
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző.
Künn legelész már a jószág,
ilyenkor szép ez az ország:
nem papoké, nem uraké,
hanem a napsugaraké.
Árok parton nyit a kökény, -
sose búsulj, szegény legény:
jut neked is egy szál pendely
tele tüzes szerelemmel.
Most virágzik fűzfa-nyárfa,
most örüljön minden árva:
ég az apja, föld az anyja,
testvére a küzdő hangya.
Sárga virág a zöld réten,
kis pacsirta a kék égen:
nem szánt, nem vet, csak énekel,
nem kérdi hogy kit érdekel...