2024. október 27., vasárnap

Wass Albert: Két őszi vers

1.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Megálltam előtte,
s levett kalappal mondtam egy imát.
Ma láttam a legelső őszi fát.
Mennyit láttam már… Isten, Te tudod:
a sárga fából és a sárga lombból
nekem mennyi jutott, mennyi jutott.
Az is eltelt. Mert minden eltelik:
tavaszi illat, nóta, csók, virág…
Ma még kacagsz, virágpompás a kerted,
s holnapra megjelennek
az első őszi fák.

    2.
Mikor az őszi szelek szállnak
bozontos erdők, tar hegyek felett:
jaj, de csodaszépen muzsikálnak!
Mikor már a szívedet is
valami bús érzés befonta:
szeptemberi szelek zenéjét
merengve hallgatod naponta.
Mert amikor nótává halkul
halálnál, csendnél csendesebben
magyar mezőn a magyar bánat:
ó, nem sír annál semmi szebben!
Olyankor drága vágyat érzel
mindentől messze elmaradni,
s őszi szelek magyar dalába
belehalni, belehalni…

2024. október 19., szombat

Dutka Ákos: A magyar dal

Ott terem lenn a Tisza partján,
Mint a magyar szél: síró és szilaj;
Mezők zsoltára, szabad ének –
Ki írta?… Bizony azt se kérded, –
Lelkünkből szálló óriás sóhaj.

Szárnya legyen bár korcsma-mámor,
Vagy a nagy pusztán égő szerelem,
Legyen rikoltó magyar átok, –
Lángszínű mind: (magyar virágok)
Ritmusa szent, mert könnyekből terem.

Bennük dalol a Tisza habja,
Hullámos kedvű, mint a Balaton.
Szárnyas szavakkal bőven ömlik,
Játékosan, cifrán kötődik
S imádságként zeng férfi ajkakon.

Ez a mi vérünk muzsikája,
Lelkünk megszentelt lángoló bora,
Párisban vagy a Tisza táján
Hegedűn zeng, vagy régi hárfán, –
Ha hallod, – el nem felejted soha.

Ez az egyetlen ősi kincsünk:
Világhódító, szárnyas drága dal,
Melyből miként Tokaj borából
Az ősi mámor tüze lángol,
Melyben örökké él a bús magyar.

Szabó Lőrinc: A tiszabecsi tiszteletes

A béke Te voltál, nagybátyám, derék,
derűs, magyar pap! A rettenetes év
vitt el, ez a 44/45.
(Elibe tettél vagy hetvenötöt!)
Egész Szatmárból integetsz felém:
"Isten hozott, szerelmetes öcsém!" -
mint régen: szinte minden faluban
te fogadsz, te, csókkal és boldogan.
Ma is látom vastag bajuszodat,
fejeden lengő, nagy szalmakalap,
úgy állsz a templom s a méhes között,
körötted a falu, Tiszabecs, tücsök,
harangszó... Bátyám, jókedvű Mihály,
általad élt, lélegzett a határ,
s ha rád gondolok, az egész biblia
mosolyogni kezd, mosolyognak a
mezők, ég-föld, a csizmás magyarok
s fent a nagytiszteletű angyalok.

József Attila: Anyám kun volt…

Anyám kun volt, apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmúlás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zoltán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e múltnak már adósa
szelíd jövőmet – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a múltat be kell vallani.
A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vívtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk: és nem is kevés.

Sík Sándor: A torony kürtöse

Magasan fönt a bástya felett,
Állom, állom az őrhelyet.
Kezemben a kürt.

Állok és nézek nap-nap után.
Ideállított a kapitány.
Kezemben a kürt.

Odalenn hangos, zsivajos a vár:
Enyém a messzi, a puszta határ.
Kezemben a kürt.

Lesem, ha porzik-e asszu homokja,
Porló felhőből ha csillan-e kopja?
Kezemben a kürt.

Nyitott szem vagyok, napon, éjszakán.
Soha ide lopva, soha pogány!
Kezemben a kürt.

Bátran a vártán, haj ti vitézek!
Állom az őrhelyet. Állok. Nézek.
Kezemben a kürt.

Sík Sándor: A templomos házban

 Mind elmentek, magam maradtam.
Köröskörül a hallgatás jár,
A csend meséit hallgatom,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón,

A templomból tegnapi ének
Hazajáró dallama búg ki.
Járok húnyt szemmel álmodón,
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, hűvös folyosón.

És mosolyog, nevet a lelkem:
Fölül besurran s végigárad
A nyári napfény kacagón
Feszületes, fehér falak közt,
Nagy, hosszú, fehér folyosón.

2024. október 12., szombat

Erdős Renée: Kék pillangók

Kék pillangók szálltak fölöttem,
hogy a réten keresztül jöttem
s incselkedve, tánczolva félig:
elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;
riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
a rengeteg halk mormolását.

Amig arany napfényben jártam,
gázoltam színes vadvirágban,
s felém a rózsák integettek:
a kék pillangók hogy szerettek!

De csalt a sötét erdő mélye,
a vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének,
s a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő utját járom,
s nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
a kék pillangók hova lettek?

Pilinszky János: Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint aranykehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín lepelben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ílyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszájú Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes-módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyermekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket;
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszínész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
milyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzú háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe

Az életcél boldogság, de elébb
Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd,
Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el,
Ahhoz nagyon sok mindenféle kell:
A becsülettől soha el ne térj
Sem indulatból, sem pedig dijért,

Szeresd hiven felebarátidat,
Ne vond föl közted s más közt a hidat,
A hon nevét, a drága szent hazát
Szivednek legtisztább helyére zárd,
S imádd az istent, s mindenekfelett
Áruld erősen költeményimet. 

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,
A zöld fűillat írt adó
Amint a rétről fellebeg,
S gyöngyszínűek a fellegek.
Oly jó, oly jó a hajnali
A lenge szélre hajlani
S csodálni, mely már halkan int
Az első sárga kankalint;
A rét fölött kék lelke reng.
– A nap, a nap már feldereng,
És minden szinnel ó, felér,
Mert hófehér, jaj, hófehér!