Jókai Mór: Vajon lesz-e háború?

Gazdaember a mezőket járja: –
Mi fő a fejében?
Száraz a föld; tán az esőt várja?
Biz elkelne szépen.
Körülnéz a láthatáron,
Tán felhőt, vagy mit vár ott?
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”

Kereskedő ül a kávéházban,
Ott van most a dolga.
Maradhat a boltja,
Van ő annál sokkal jobban páczban,
Körülnézi az ujságot,
Árkeletet, vagy mit vár ott:
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”

Holló, varjú, hosszú sötét rendben,
Házak tetején ül,
Rikács szava hangzik nagy rekedten
Házak tetejérül,
Szeme a ködöket nézi:
Lát-e? vagy csak szagát érzi?
“Hogyan áll a mi vetésünk?
Valjon lesz-e háború?”

Jámbor férj megy haza a kocsmábul,
Egy kicsit elkésett barátságbul,
Pedig otthon várja
Hű élete párja.
Óráját aggódva nézi,
Hangulata nem vitézi.
“Mit csinál a feleségem?
Valjon lesz-e háború?”

Babits Mihály: Szöllőhegy télen

Az egész szőllőhegyet látni most,
a hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.

A barna föld emlőjét látni most,
emlőt száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd terem,
melyből szürik a mézizű pirost.

Karók serege bús-meredten áll,
arannyal árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.

December, január és február –
mikor jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.

Reviczky Gyula: Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szivembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bübája,
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd
Himbálta ifju szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akácz virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek
A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába’ jártál,
S én bujtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utczán
S némán hüséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása
Akkor zendült szivembe’ meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bajt oly jól esett.
Mint napsugár a könnyü felhőt
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat…

Ha visszanézek most a multra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz’ ily bolondot nem müvelhet
Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy ohajtom:
Legyen ily álom életem.
Kaczagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe’ nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repűl át néha szívemen,
S szelíden, könyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.

Hans Jacob von Grimmelshausen: Az éj vigasza

Jöjj, éj vigasza, csalogány!
Halljam szavát édes, vidám,
ujjongó énekednek;
jöjj Alkotód dicsérni már,
mert alszik minden más madár,
s többé nem énekelhet;
fennen csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Bár elhanyatlott már a nap,
és a sötétség ránk szakadt,
még zengheti az ének
az Úr hatalmát, jó kegyét;
nem gátja semmi vaksötét
az ó dicséretének.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Ekhó, a vad visszhang-verő,
az ujjongásban részt vesz ő,
dalolva döngi vissza;
fáradtságunkra rápirít,
mely vonzza testünk tagjait,
s álmunk csalni tanítja.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

A csillag fent azért ragyog,
hogy mindenek az Úr nagyobb
dicsőségére lássák;
a bagolynak nincs hangja más,
jelenti hát a huhogás
az Ő magasztalását.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Kedves madárka, jöszte hát,
mért lennénk hétalvó tunyák,
s resteskednénk mi ketten,
sőt inkább, míg hajnal derül
a puszta rengeteg körül,
dicsérjük Őt imetten.
Fennen csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

André Chénier: De Pange lovaghoz

Ki a tudós szigort feladja: boldog ember,
hisz antik bölcselők tején növekedett fel,
s a készség is, amit ráhagyott valaha
egy mérsékelt világ - szabadnak bújtja ma.

Nyugalmas, szent magány az osztályrésze: édes
álom, semmittevés, napfény, liget, kedélyes
baráti lakomák - s ha jő az esti árny:
friss csókkal várja őt egy éjszemű leány.
Nincs semmi torlasza a legfelsőbb nyomásra,
elfojtja szellemét, kihúny a lelke lángja,
hogy tollat és időt áldozzon dicstelen
sok sötét ügyre: mind fontos lett rémesen...

Nincs kedve a szilaj, a háborgó habokba
lépni, hogy vagabund bárkáját vízre tólja,
kibírni képtelen húsz oktalan vitát,
ahol mindig nyerők a gonosz ostobák,
s az üres fecsegők szava mindegyre dől
őrült követelést rikoltva húsz felől,
papok, udvari nép, törtető zsarnokok,
urak, filiszterek, kevély tudatlanok,
mohó kalózok és bitorló kedvű vének -
méltó sáfárai atyáink örökének.

Nem hallgat ő oda, mikor a fűzfasíp
plüssből-pöffeszkedőn fújja zengzeteit,
nem kell álcáznia a szót, mikor kimondja,
lelkét rávennie örökös nyugalomra,
hogy békéje legyen: feladni szent ügyét,
hülyét mímelni, hogy megtűrjék a hülyék.

(Baranyi Ferenc fordítása)

Gámentzy Eduárd: Ma egész nap

Ma egész nap itt voltál velem!
Vittelek át a hegyeken.
Erdőkön, mezőkön patakon,
Túl a szomorú napokon.
 
Ma egész nap itt voltál velem!
Virágot szedtünk a réteken.
Nevettünk, játszottunk boldogan,
Néztek a fák közül sokan.
 
S a barátaim, a farkasok,
Olyan szelíden álltak ott!
-Lábukhoz ültek a madarak…
Amikor megmutattalak.

Dutka Ákos: Szántanak

Szántanak. - Messze a rőzsetüzeknél
Valami kósza ének ered.
Fuvalat-halkan zümmög a szélbe,-
S mint a sejtelem, tova lebeg.
 
Láthatatlan valaki dalol a pusztán...
S az ének: verejték, vér-sirató
Kuruc tüzeknél szülte valami
Szúvos, fekete tárogató.
 
Ükapák lelke hagyta örökbe
A régi gonddal e régi sóhajt...
...Talán nem is emberi ének,
Hanem a szántás lelke sóhajt.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke

Indulj dalom,
bátor dalom,
sápadva nézze röptöd,
aki nyomodba köpköd:
a fájdalom.
 
Az életen, a szinten,
a fénybe kell kerengni,
légy mint a minden,
te semmi.
 
Ne mondd te ezt se, azt se,
hamist se és igazt se,
ne mondd, mi fáj tenéked,
ne kérj vigaszt se.
Légy mint a fű-fa, élő,
csoda és megcsodáló,
titkát ki-nem-beszélő,
röpülő, meg-nem-álló.
 
Légy az, ami a bölcs kéj
fölhámja, a gyümölcshéj
remek ruhája, zöld szín
fán, tengeren a fölszín:
mélységek látszata.
 
No fuss a kerge széllel,
cikázva, szerteszéjjel,
ki és be, nappal-éjjel
s mindent, mi villan és van,
érj el.
 
Tárgyalj bolond szeszéllyel,
komázz halál-veszéllyel
s kacagd ki azt a buzgót,
kinek a mély kell.
 
 Mit hoz neked a búvár,
ha fölbukik a habból?
Kezébe szomorú sár,
ezt hozza néked abból.
Semmit se lát, ha táncol
fényes vizek varázsa,
lenn nyög, botol a lánctól,
kesztyűje, mint a mázsa,
fontoskodó-komoly fagy
dagadt üvegszemébe.
Minden búvárnak oly nagy
a képe.
 
Jaj, mily sekély a mélység
és mily mély a sekélység
és mily tömör a hígság
és mily komor a vígság.
Tudjuk mi rég, mily könnyű
mit mondanak nehéznek
és mily nehéz a könnyű,
mit a medvék lenéznek.
Ó, szent bohóc-üresség,
sziven a hetyke festék,
hogy a sebet nevessék,
mikor vérző-heges még,
ó, hős, kit a halál-arc
rémétől elföd egy víg
álarc,
 
ó, jó zene a hörgő
kínokra egy kalandor
csörgő,
mely zsongít, úgy csitít el,
tréfázva mímel
s a jajra csap a legszebb
rímmel.

 A céda életet fesd,
azt, ami vagy te, tettesd,
királyi ösztönöddel
ismersz-e még felettest?
Az únt anyag meredt-rest
súlyát nevetve lökd el
s a béna, megvetett test
bukásait a szellem
tornáival feledtesd.

 Hát légy üres te s könnyű,
könnyű, örökre-játszó,
látó, de messze-látszó,
tarkán lobogva száz szó
selymével, mint a zászló,
vagy szappanbuborék fenn,
szelek között, az égben
s élj addig, míg a lélek,
szépség, vagy a szeszélyek,
mert - isten engem - én is,
én is csak addig élek.
 
Menj mély fölé derengni,
burkolva, játszi szinben,
légy mint a semmi,
te minden.

Kányádi Sándor: Zsörtölődő

 Elegünk van már,
elegünk.
Meddig kell még di-
deregnünk?
Mondják a kupás-
cserepet
megülő fagyos
verebek.
 
Télen átal is
nyaraló
fecskének lenni
volna jó,
csettegeti a
porkahó
alatt csőrölő
kis rigó.
 
Varjú körözget,
billeget,
letácsol rigót
s verebet.
Hogyha kedves a
tollatok,
annyit ne sopán-
kodjatok.
 
Megértem én már
eleget,
ennél is zordabb
teleket.
De olyat eddig
sohasem,
hogy vége egyszer
ne legyen.

Sík Sándor: Kérdések felelet nélkül

Aranymisémig kisfiú koromtól
Bűneimet meggyóntam számtalanszor,
Papok térdére, angyalok fülébe,
Az Isten irgalmának tengerébe.
Látszik-e vajon emberi valómon,
Hogy ötven éve mindugyanazt gyónom?
 
Polcaimon a könyvek százai,
Ó ifjú olvasások lázai!
Sok költőm, szentem, mesterem,
Titeket iszlak most is szűntelen.
Meglátszik-e viseltes arcomon,
Hogy én is a családhoz tartozom?
 
Mint gyümölcsfákra májusi eső
Zúgtak le rám a dallamkereső
Élni akaró gondolatcsírák,
S én nekiültem, mint szorgos diák,
Írtam, daloltam a tőlem telőt.
Egy pohár vizet ért-e más előtt?
 
Egy volt minden második szó a számban:
A szeretetet oly nagyon kívántam,
Mint édesanyja emlejét a kisded.
Mindent vágytam szeretni, mint az Isten.
Akartam mindent szeretetből tenni, –
Amit tettem, több volt-e, mint a semmi?
 
De minek ez a sok mihaszna kérdés?
A tett a fontos, nem a szürke értés.
Zárlatig úgyis elkészül a mérleg.
Csak egy a fontos: égjek s el ne égjek.
Mint a pusztai vadrózsabokor.
A nap is legszebb naplementekor.

Juhász Gyula: Pogány örömök

 A görög szobrokon Hellas szűz napja ég,
Párosz, Pentelikosz márványa mosolyog,
Bár rég megdermedtek az antik mosolyok
S leáldozott Hellas isteni napja rég.
 
Az én lelkemben is, hiába bánt a sors,
Hiába tör reám a ború és a vád,
Hiába zár körül magány és némaság,
Az én lelkemben is az antik nap ragyog.
 
És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg
És bár behavazták utamat a telek
S keresztény kétségek de profundis-a bánt,
 
Bár gyötör az élet és félem a halált:
Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen,
Antik pogány öröm mosolyog csendesen.