Garay János : Monda Isten: nap legyen…

Monda isten: nap legyen s szemed lett,
A szerelmi lánggal csillogó szem;
Monda isten: rózsadomb virúljon,
S rózsadomb lett két virágzó arczod;
Monda isten: lágy selyem teremjen,
S terme fürtöd drága szálu selyme;
Monda isten: lenne szűz eperke,
Édes, ízes, teljes és pirosló,
S lőn parányi szácskád az eperke;
Monda végre: tündér kert teremjen,
És te termél csuda báju lányka,
És e kertben fülmilét teremte,
S én levék e kertnek fülmiléje,
Reggel este fönnen énekelvén:
Vajha engem s mindörökre engem
Boldogítna már e nap sugára,
Vajha nékem s mindörökre nékem
Nyilnék üdvösség e rózsadombon,
Enmagamnak kötnék enkaromra
Rabbilincset a selyemhajakból,
S híven, híven őrzeném e kertet,
Semmi más jutalmat nem kivánó:
Csak, hogy benne - én szedhessek epret.  

Forgács Antal: Hajnal

Néma fegyvereit köszörüli fölötted a hajnal,
halványsárga nyila csiklandja a cifra eget,
gőzölg a sötétség, s távolodik most indulatosan.
 
Piruló fák közt hajtja a szél az éji ködöt már,
sulyos szárnnyal szállnak a göndör fellegek ott,
ó bár szállana így el az életed egyszer!
 
Barátod nézne utánad: mint csapkodsz az égi magányban
és a sikos párába mosdatva meg arcát
kinzott lélekkel intene néha feléd.
 
S te köszönnél habzó, fénylő bucsuszóval,
szavaid tiszta szelétől reszketne a fű s a magos part,
s hullámzani kezdene az erdő meg a rétek. 

Gulyás Pál: Apám

Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomásról egy akácos erdőn
keresztül kellett hazatartani,
de beteg voltam, nagybeteg, s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám
a zúgó fák előtt megállt, és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
“Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
érzem erős szívének dobbanását.

Vajda János: Nyári dél

Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes, néma rengeteg,
Nem rezg a lomb; ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.
 
Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét:
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

 Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme, a nap ragyog?…

 

Weöres Sándor: Nyári este

Árnyak sora ül a réten.
Nyáj zsong be a faluvégen.
Zúg-dong sűrű raj a fákon.
Békák dala kel az árkon.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Csillag süt a szeder-ágra.
Lassan jön a pásztor álma.
Rezgő-fű a feje-alja.
Nyár-éj ege betakarja.

Bim-bam! torony üregében
érc-hang pihen el az éjben.

Detlev von Liliencron: Ki tudja, hol?

A hamu, sár és vér felett,
A lótiporta rét felett
Lement a hold.
Futott az éj. Már nincs csata.
De sokan nem tértek haza
Kolin alól.
 
Egy ifjú is, félig gyerek,
A puskaport ízlelte meg,
És ott maradt.
A zászlaját emelte még,
S a halál fogta már kezét
Kolin alatt.
 
Mellette a szent könyv feküdt,
Mely ott járt véle mindenütt
Az ütközetbe.
Egy gránátos, Bavária
Fia meglátta: biblia,
Hát fölemelte!
 
S vitte a könyvet egyenest,
Mint utolsó üdvözletet,
Mely sírva szól.
És beleírta az apa:
— Kolin. Fiam a föld alatt,
Ki tudja, hol?
 
És aki ezt dalolta most,
És aki békén olvasod,
S lelked dalol:
Egyszer majd én is, meg te is
A föld alatt alszunk, s nem is
Tudjuk ma: hol?
 
(Fordította: Juhász Gyula)

Johann Wolfgang Goethe: Boldog vágy

Halld, de csak a bölcsnek mondd el,
Mert kigúnyol a tömeg –
Hogy oly lényt magasztalok, mely
Láng-halálba vágyva megy.

Hűs éjben, szerelmi kéjben,
Nyerve, adva létedet:
Ismeretlen vágy hevében,
Hol egy kis mécs integet,

Nem maradhatsz a homályba’,
Melynek árnya elborít;
S magasb párzás édes vágya
Oda szállni bátorít.

Messzi távol mitse’ gátol,
Szállasz, megbüvölt gyanánt –
S végre, míg a fénybe vágyol,
Összeperzsel, hajh, a láng!

S míg csak nem vagy erre kész,
Hogy meghalva élj újonnat:
Szomorú vendége lészsz
E szomorú honnak!

(Ford: Szász Károly)

Albert Samain: Meghitt muzsika

Arany keretben
Alig rebben
Álmosan ingva, az órainga.

S révedezünk mi,
Tévedezünk mi,
Csend csodataván, céltalan ringva.

Zongora-húr zsong,
Aléltan búsong
A végső akkord, s egyre lágyabb

S lelkünkre hullván
- Enyhe hullám -
bomló gyürűkben bánattá bágyad.

A tikkadt szőnyegen
Bús-betegen
Egy megtört rózsa, a halált várja

S halkan kél s dússá
S isteni bússá
Nő bennünk is a halál vágya.

S nézd, ott az ágy van,
S emeli lágyan,
Mint ünnepi sátrat, mennyezetét

S nagy, komor teste
Olyan ma este
Mint egy mélázó isten és setét:

Csókjainkról mereng -
Míg remegve leng
A légben párfömöd, a szűz-buján kevert:

Ó, rontó ital üdve!
Fínoman szűrve
Virágból, mely öled hevén hevert!

Áttetszőn fénylik
Szemed s örvénylik
Mélabús mélye, zöld szakadék

S mélyén beteg zsarát
Rezgeti sugarát
Halódva s példázva a bús szenvedélyt.

Így jó! - veled!
Mindent feled
A szív: időt, bút, kínokat, szeretve!

Ujjamon át,
Míg szorítva fon át,
Csorduljon szerelmem minden kis eredbe!

Így, így egekbe
Lágyan lebegve!
A kaján és csúf föld semmivé lett!

Így, mit se tudva,
Révbe se futva,
Ó egyetlen és muzsikás Élet!

Ne szólj, ne szólj!
Vagy legyen oly
Halk szód, mint a szív titkos óhaja,

Mely úgy hal el,
Mint hópehely-
Párnán egy angyal égi sóhaja...
 
(Ford: Tóth Árpád)

Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez

I.
Nyugati nyers Szél, Ősz sóhajja, vad!
Te láthatatlan! jössz és mintha mord
varázsló űzne szellemrajt, szalad
 
a sárga s éjszín s lázpiros csoport:
a pestises lombok holt népe, – Te,
kinek szekere téli sutba hord
 
sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
míg azur húgod, a Tavasz szele
 
megint kürtjébe fú s riad a föld
s édes bimbónyáj legel a napon
s völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt;
 
vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
ki rontasz és óvsz! halld, óh halld dalom!
 
II.
Te, kinek – míg az ég reng, – áramán
omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
hullatja busa ág: Menny s Oceán
 
s zápor zuhan s villám, bús angyalok,
s kibomlik már kék útad tág legén
mint vad menád-haj s szikrázik s lobog
 
az ég aljától, hol kihúnyt a fény
az ég ormáig a közelgető
vihar sörénye! – Óh, Te, a szegény
 
év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
borúl körül s bús boltját reszkető
 
páráid terhelik s a hűs falon
vak víz s tűz s jég tör át! – óh, halld dalom!
 
III.
Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi Tengert, mely lustán pihen
kristályos habverés közt fekve rég
 
habkő fokoknál, Baiae öbliben
s álmában agg kastélyok tornya ring
a hab sűrűbb napfényén égve lenn
 
s azúr moszat s virág veti be mind,
oly szép, hogy festve sem szebb, – óh, te Szél,
ki jössz s Atlant vad vízrónája ing
 
s fenékig nyílik s látszik lent a mély
tenger-virág s mit az iszap bevon:
a vízi vak lomb, mely zöldelni fél,
 
mert hangod csupa sápadt borzalom,
melytől remeg s széthull, – óh, halld dalom!
 
IV.
Ha lomb lehetnék s vinnél, bús avart,
vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
vagy hullám, mely, bár zúgasd és kavard,
 
szabad, majdnem miként Te s adsz neki
erőt, erős úr! – vagy ha csak kora
kamaszidőmnek térne gyermeki
 
víg lelke vissza, óh ég vándora! –
midőn társad valék s hivém: elér
a lélek s túlröpül, – óh tán soha
 
nem zengne jajszóm, mely most esdve kér
ragadj el hab, felhő, vagy lomb gyanánt,
mert tövisekre buktam s hull a vér
 
s zord órák súlya húz s lánccal fon át,
lelked szabad, vad, büszke rokonát!
 
V.
Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,
 
lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
dallal, mely édes, bár fáj, – óh te zord
lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!
 
Holt szellemem a Tér ölén sodord,
tört lombként, melytől sarjad ujra más!
s dalom égő zenéjét messzi hordd,
 
mint oltatlan tűzhelyről a parázs
röpűl, óh szórd szét, hol csak ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs
 
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
 
(Tóth Árpád fordítása)

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Weöres Sándor: Ez én vagyok

 Alvó egészen kicsi fej,
mellette bögre tej,
és nincsen égbolt.
Rég volt.

John of Fornsete: Nyári kánon

 Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár.
Napsugárban úszik minden, száll az illatár.
Nyár van, nyár. 

Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár.
Lombos ágon csókot vált az ifjú gerlepár,
nyár van, nyár van, kakukk szól már a fák közt: 

„Kakukk, de szép a nyár!”

Tao Te King: Az erény

 A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erővel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erővel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külső tudás
az út virága,
a belső tudatlanság kezdete.

Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit.

(Ford: Weöres Sándor)

Elinor Wylie: Téli álom

 Mikor göröngyös fa-sarok
Mint sziklán acél kopog,
Mikor a hó liszt, nem pehely,
S a fagy az agyagban szinte tüzel,
S a föld, a keményen megharapott,
Mint rossz öntvény reped-ropog,
S a világ beteg, mogorva, öreg:
Szabadulni vágyom, bánt a hideg.

Kis üvegbuborék-madár nekilát
Keresni más Amerikát,
Tisztán mint a bor szikrája
Éjben száll Argentínába,
Azúr-kolibri, láng-rigó,
Vár rá trópus, Mexikó,
Hevet követ s a napba néz,
Csontjába méz, ó méz, méz, méz!
Vágyam nem röppen el, itt marad
Balzsamfenyő gyökere alatt.

Hiába tövises a gesztenye,
Bársony-puhaság a belseje,
Így kőfalú, hóhajú házba tér
Minden mókus, vakond, egér,
Bogáncspihével megtömi,
Ökörfarkkóróval gyömi,
Töpörödött borókamag
A világon mindennél finomabb.

Ó mily meleg homályú fészek,
Hová a vadak telelni térnek!
Ide bújni, ez kéne nekem, ez éj,
Lágy, lágy, lágy, és mély, mély, mély!

(Ford: Weöres Sándor)

William Blake: Egy homokszemben lásd meg a világot

Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalót,
S tartsd tenyeredben a végtelent.

Lásd a világot egy homokszemben,
A mennyországot kis világban,
Őrizd a végtelent két kezedben,
Az örökkévalót egy órában...

(Weöres Sándor fordítása)

Heltai Jenő: Nyári éjszaka

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

Szép Ernő: Vers cím nélkül

Mint magányos lovast az este,
Úgy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szivemből,
Könnyeim kis csengői csengenek.
 
Apám után szeretnék futni,
Ki a városba vezetett
S míg a boltok közt bámészkodtam,
Egyszer elengedte a kezemet.

Gulyás Pál: A méhekhez

Süt a szép Nap, szép virágot
nyit a boldog július,
most születnek a villámok,
ott, ahol az ég borús.
Kicsi méhek, ti a füvek
halkan zöngő fiai,
legyetek a nyárhoz hűek,
ajtajához hajlani!

Hív a sárga napraforgó,
hív a vadmargaréta,
s a kapor, az ernyőt hordó,
szitakötők hajléka,
az estike is hív nedvvel,
a borzongó levelű,
s kit az éj itat méreggel,
vérehulló fecskefű...

Menj, amerre tetszik néked,
de kerüld el a gonosz
levelű rontó vidéket,
mely tündöklik és oroz!
Szállj le bátran a bodzára,
szállj le bátran a hársra,
szállj a rezgő rezedára
és szállj le az akácra!

Süt a szép Nap, de az esti
felhőkön villám szállong, -
kicsi méh, hozz egy mézcseppnyi
villámot bolyhocskádon!
Pörgesd halkan szempillánkra,
te hallod a perc léptét:
hadd legyen lelkünkön lámpa,
ha ránkhull a sötétség!

Szilágyi Domokos: Napszakok

Ó, be félem a sötétet.
Szemen keresztül megétet.
Romló szememen keresztül.
Szemhéj verdes, pilla rezdül.
Kis halálok, éjszakányik.
Életre ha reggel rányit
elmém, s elkezd zakatolni
(istenem, lelakatolni
hogy lehetne egy parányit?),
ó, be félem a világot.
Félek fényt, félek sötétet,
ez megmar, amaz megétet.
Ily bolondot még ki látott?

Nem vágyom már útra, tájra,
sem örömmel és se fájva,
nem vágyom se rigófüttyöt,
tavaszi fát, amely rügyköd,
törzses tölgyet, bütykös bükköt,
hóhullást, fenyőszagot.
Csak egy békés napszakot.

Szilágyi Domokos: Magyarok

 ...ez örült sár, ez istenarcú fény

                                                 (Vörösmarty)

                    Isten, küldd e helóta népre

                    Földed legszörnyűbb zsarnokát,

                    Hadd kapjon érdeme díjába'

                    Jármot, hátára kancsukát!

                                                (Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei - míg múlton múlik
az idő - fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy "hajh, a régi szép idők!",
s hogy aszongya: "így volt megírva"
s hogy aszongya: "hajh, azelőtt" -
és így tovább. -
                          Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
"az istenadta nép" rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi - vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért - miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek - ha élnek - rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és "tejfoggal kőbe..."
s szánk a másik száját enné meg - -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.
          Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök - rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.

Dukai Takách Judit: Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.
 
Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábító gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:
 
Itt élek csendesen és megelégedve;
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja.
Nem ér sem nap, sem éj békételenedve
S panaszokra számat semmi nem fakasztja.
 
Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.
 
Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
 
Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
 
Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltötm,
Kevés, de elég az, s minek is többnekem!

Gyóni Géza: Irigység

Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.
 
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet...

Algernon Charles Swinburne: Tenger és alkonyég között

(dal a Chastelard című drámából)
 
Tenger és alkonyég között
a szerelem hozzámszökött.
Örömre bú jött, napra éj,
a hosszu vágyra kurta kéj,
s óh szerelem, reád mi jött
tenger és tengerpart között!
 
Tenger és kikötő között
az édesből keserű lett,
a vágyból könny, a könnyből láng,
holt kéjből új vágy, új fulánk:
s a szerelem így font-kötött
a tenger és homok között.
 
Tenger és naphunyat között
egy órát köztünk font-kötött,
de már suhant is, fürge láb,
a tegnapok után tovább
az arany vízen; jött s szökött
tenger és tengerhab között.
 
S tenger fölött és part alatt
minden vágy meghalt, elszunnyadt.
Az első csillag látta, mig
kettőnk egy lett: a második
csak engem látott magamat
tenger fölött és part alatt…
 
(Ford: Babits Mihály)

Harold Monro: Fülemüle közel a házhoz

Itt a gyöpön a néma ciprus áll:
figyel, figyel. Nagy fák csoportja ott túl
figyel. A hold reámered bolondul
a tóra. És te csak dalolsz.
 
A fényimádó dal a levegőn
lépcsőzetes hangok trillás során át
fehér nyíllal döfi a földek árnyát:
s egész éjjel dalolsz, dalolsz.
 
Ábrándjaim virágok, és te méh,
egész éjjel figyellek, úgy kívánom
dalod, egyszerre csak a holdvilágon
elvesztem a tündéri neszt.
 
Most nagy, fehér márványtömb éneked,
majd mennyei, tündöklő lenge pára,
most tomboló tűz, majd jég s nemsokára
széjjeltörik, virradni kezd.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Ady Mariska: Hadd menjek a nyárral...

Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral,
fehér homlokomon fehér violákkal.
Arany sugarakkal selyem szemfedőmön,
kék búzavirágos, pillangós mezőkön.

Fecskecsicsergéssel...pacsirta dalával...
Fehérruhás lányok tündöklő hadával:
felhőtlen égbolt baldachinja alatt -
(mint egy királylány, ha esküvőre halad).

Mert - mint tudod, Uram - tél volt, mikor jöttem,
havas táj...kopasz fák busongtak köröttem.
S azóta is mindig jég-mezőkön jártam.
Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban.

Majthényi Flóra: Dalvágy

Tudnék úgy zengeni,
Mint a bérci patak,
Mely a rengetegnek
Szirtkebléből fakad.

Tudnék úgy zengeni,
Miként a fa susog,
Midőn levelein
A holdsugár ragyog.

Tudnék úgy zengeni,
Mint a kis csalogány,
Melynek bús dalától
Felzendül a magány.

Tudnék úgy zengeni,
Miként esti harang,
Midőn szél szárnyain
Lebeg felénk a hang.

Tudnék úgy zengeni,
Mint az esőcsepp szól,
Midőn lassan folyik
Alá a magasból -

Oh, addig zengeném
Bűbájos dalomat,
Míg elszenderíteném
Vele fájdalmamat.

Kisfaludy Károly: A legszebb gyöngy

Van egy gyöngye a világnak,
Létünk legfőbb értéke,
Minden földi boldogságnak
Kútfeje s legszebb éke;
 
Melynek remegő tükrében
A szív magát képzeli,
S adóvevő örömében
Fájdalmait öleli.
 
De a nagy világ zajában
Az csak ritkán láttatik,
A romlott szív birtokában
Soha nem találtatik.
 
Csak szelíd s jó embereknél
Fakad égi forrása,
Érzékeny s meleg szíveknél
Tenyészik szent áldása.
 
Mely jó isten adománya
Ez a ritka drága kincs?
Mely szent érzet alkotmánya
Hogy el földön mássa nincs?
 
Egykor szívem nagy ínségét
Barátomnak beszéltem,
S érettem hullatott könnyét
E szép gyöngynek ítéltem.

Pálóczi Horváth Ádám: Fáj, de nem tudom mi

Oh mely kínos gyötrelem Ez a titkos szerelem!
Ez betegit ennyire, Juttat halál révire.
Már bennem sebet tett, És rajtam erőt vett;
Alig járok, nem birom, Ezt is sirva irom.
 
Mi bajom? nem tudhatom; Érzem, s ki nem mondhatom;
Belűl van a nyavalyám, Róla nem szóllhat a szám;
Fáj igen a szivem, Fogy igen a színem,
Szép rózsáim sárgulnak, Orcáim rutúlnak.
 
Fordúlj rám tulipányom! Liliomom! kivánom,
Oh! ha veled lakásom, Lehetne mulatásom!
Rózsás kert kebeled, Meleg ágyban teveled
Beállanék kertésznek, Ha tetszeném, csősznek.

Humbert Wolfe: A rigó

A labdatereknél
a sűrűből
reggel, ha megyünk, egy
rigó fütyöl.
 
Csőrét s a kabátját
úgy illegeti,
hogy visszafütyülnöm
illik neki.
 
Annuska, a lányom
egyet se szól.
Ő azt hiszi, hogy csak
nekünk dalol. 
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Oscar Wilde: Hélas!

Meghemperegtem minden vágyba lent
s lant lett a lelkem, min a szél zenél.
Ezért veszett el, ami bennem él,
kemény hitem s tudásom is, a szent.
 
Most életem elfirkált pergament,
amelyre egy ünnepnapon sekély
dalt írt a rímes, könnyű szenvedély
és az egésznek titka tönkrement.
 
Járhattam volna egykor fénybe, szép
ormon, dalolva téged, tiszta élet,
hogy megbűvöljem az Isten fülét.
 
Elmúlt e kor? Varázsvesszővel épp
csak érintettem a mesét, a mézet –
és árva lelkem kincse semmivé lett.
 
(Fordította: Kosztolányi Dezső)

Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Prológ)

Egész aranyló délután
csak szeltük a vizet,
két ügyetlen, parányi kar
buzgón evezgetett,
küszködtek a kormánnyal
a parányi kis kezek.
 
Három kőszivü kisleány!
Ily álomszép időben
nem átall kérni egy mesét,
mely "száll, mint füst a légben".
Mit ér egy árva nyelv, ahol
három szól ellenében?
 
Az első kislány szigorú,
azt parancsolja: "Rajta!"
Reménykedik a második:
"Milyen lesz? Csudafajta?"
A harmadik belekotyog,
sose pihen az ajka.
 
De aztán csend lesz hirtelen,
s már a tündér nyomában
barangolnak az új csodák
ismeretlen honában,
hol vad s madár beszél. Kicsit
hisznek is a csodában.
 
Ám a képzelet kútfeje
apadni kezd. Elég!
Fáradt a mesélő ajak,
hagyjuk hát a mesét.
"Majd folytatom..."
"Most van a  m a j d !"
sikongják szerteszét.
 
Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt.
 
Alice, tied ez a mese,
tegye gyöngéd kezed
szép gyermekálmaid közé,
miket emlékezet
tart össze, mint hervadt csokort,
mit zarándok szedett.
 
(Fordította:Kosztolányi Dezső)

John Masefield: Tengerláz

 Megyek, hívnak a tengerek, a szabad tenger meg az ég,
s amit kérek, csak egy nagy hajó: előtte csillag ég:
ráng a kormány, szél zúg, reng a vitorlák vászna
s ködös nap ragyog a tenger ködös arcára.

Megyek, hívnak a tengerek, torlódik, fut a dagály,
a hívás vad hang s tiszta hang, parancsol s visszavár:
amit kérek, csak egy szeles nap és sok gyors, fehér felleg
és sirályszó és röpke hab és porló permet.

Megyek, hívnak a tengerek, a cigányélet, a veszély,
a sirályok útja, a bálnák útja, ahol késel a szél:
s amit kérek, csak egy vidám mese, igazi matróz-féle,
és béke és édes álom a nagy út végére.

(Fordította: Szabó Lőrinc)

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy. 
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet. 
Tudom, mi csúnya és mi szép. 
Tudom, melyik fa mit teremhet; 
Tudom, melyik mily nedvet enged. 
Tudom, minden mögött van ok. 
Tudom, ki dolgozik, ki tesped. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki ölt csipkés zekét. 
Tudom, barátok mit viselnek. 
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd. 
Tudom, mi illik szent szüzeknek. 
Tudom, a tolvajbanda-nyelvet. 
Tudom, sok tökfej jóllakott. 
Tudom, tüzes bort hogy vizeznek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Tudom, ki tart öszvért, gebét; 
Tudom, hogyan bírják a terhet. 
Tudom, ki dáma, ki cseléd. 
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek. 
Tudom, mik a cseh tévtanok, 
Tudom, hogy Róma sosem enged
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
Ajánlás 
Tudom, amit kell tudni, Herceg! 
Tudom, mi rozsdás, mi ragyog. 
Tudom, hogy egyszer eltemetnek. 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?
 
(Ford: Mészöly Dezső)

Ács Károly: Csönd helyett vers

Verset kérsz tőlem, szépet. Tán szebbet,
szebbet, mint maga a szerelem.
Pedig éppen most tartozom a csendnek
egy hallgatással, mert a helyemen

mái zajos magam helyett fának,
fának kellene felnőnie
a némaságból, néma koronának,
hogy a volt ember redőzött szíve,

s hangos hahókban berekedt verse,
verse fölött legyen takaró.
Én visszafojtottam egy hosszú percre
lélegzetem, s lábujjhegyen a jó

alázat kútjához léptem. Néma,
néma és súlytalan volt a vers,
amit mondtam. De jöttél te, jöttél, s a
versem kéred, és szerelmesre versz,

és kiáltozóra. És úgy csókolsz,
csókolsz, hogy már újra rossz vagyok,
nem látok bánatot a mosolyodtól, s
az éjt szeretem már, nem a napot.

Rossz vagyok, s ha verset kérsz, a csendet,
csendet nehéz verssel taposom,
és amíg mondom százszor is, szeretlek,
a vesztett némaság miatt nagyon

szépnek szeretném a szót. De mégsem,
mégsem fér belé a szerelem.
Hordd inkább te, tízszirmú, szűz edényben,
óvatosan, a két tenyereden.

Inoue Tetsujirō: Magányos éjszaka

Künn az utcán fúj az ősz szele,
itt gubbasztok, mint egy remete.
 
Lelkem régi könyvekkel mulat,
nézek fönn egy árva vadludat.
 
Hold sugárzik a hegyek fölött,
füstölögnek a nehéz ködök.
 
Fagy, magány! És zsibbadó homály,
a gyér fénybe csak egy zsámoly áll.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Conrad Ferdinand Meyer: A régi híd

Te múltból villanó sugár,
sok századéve állsz te már;
fölötted új híd íve rezgő:
ott zeng az út! s te itt pihensz.
 
Az út itt vén kövek között
piros virágba öltözött
és nedvesen mereng mohád
hullám emelte fátylon át.
 
Légből szövött ruhát leheli
reád a múlt s ösvényeden,
a szűk uton csak álom jár
élet helyett régóta már.
 
A visszhangban remeg ma még
egy dal, diák dalolta rég,
s a nyerítés, kürtharsogás
zaját ringatja még a sás.
 
Rómának erre vitt az út,
a császár rajtad át vonult;
s hogy Parricídát itt lelé,
a víz tajtékkal szórta bé.
 
Ha rajtad délről jött levél,
lapján aludt csel és veszély,
zsoldos jött zsákmánnyal tele,
pestis jött s döghalál vele.
 
Elmúlt! ez mind emlék ma már,
s oly tiszta vagy, mint indaszál,
mely rajtad zölddel fonja át
az ember bűnös lábnyomát.
 
(Ford: Radnóti Miklós)

Li Taj-po: A Fájdalom éneke

Nagyúr, ugyancsak bőven bánsz a borral.
Most hagyd üresen kissé serlegünket.
Hadd énekeljem el neked ma este
a fájdalom dalát!
 
Figyeld csak, itt a ritka pillanat,
mikor megcsöndesül a vad duhajság,
mikor kifullad a szilaj kacaj,
a táncosnők ugrándozása lankad
s a kerteken a bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Figyelj, ez az egyetlen pillanat,
melyben őszintén szólhat a szivem.
 
Neked, Nagyúr, sok pompás palotád van,
sok harcosod meg illatos borod...
Nekem nincs semmim, semmim a világon,
csupán e lant, e furcsa, méla hangszer,
melyből kesergő dallamot fakasztok,
köszöntvén azt a ritka percet, órát,
melyben a kerti bágyadt bazsarózsák
földre hullatják minden szirmukat.
 
Ez életben csak egy a bizonyosság
s emez egyetlen biztos: a halál.
 
E szájakat, melyek ma ránk lehelnek
s forrón csiklandó csókot osztogatnak,
egy bús napon mind eltömi a föld,
s e hangszeren, mely ujjaim alatt
borzongva zendül, zöngicsélve reszket,
baromfik ütnek éjenként tanyát.
 
Tigris szökell a völgyek sürüjében,
hol egykoron ezüstös hal cikázott;
koráll borítja be az utakat,
hol hajdanán ibolyák illatoztak.
 
Csitt, hallga csak, a sápadt holdsugárral
meszelt hegyek közt mily siránkozás:
csitt, hallga csak, hallgasd a majmokat,
amint jajgatnak és riongva nyögnek,
sírok besüppedt hantján kuporogva
sírnak az ősi temetők felett...
 
Nos, Nagyuram, ha kedved tartja még,
poharainkat újra töltheted.
 
(Ford: Dsida Jenő) 

Miguel de Unamuno: Eső, szél, árnyék

Lelkem, mi a te életed valóban?
eső a tóban!
Lelkem mi vagy, ha hánykolódsz szomorgón?
szél a hegyormon!
 
Lelkem, ujulsz-e, mondd, reád mi vár még?
barlangban árnyék!
eső a tóban!
szél a hegyormon!
barlangban árnyék!
 
Könny az esőm, mely az égből pörög le,
szél sóhajom, mely szüntelen megéled,
vigasztalan árnyék gyötör örökre,
eső és szél és árnyék ez az élet.
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Joseph von Eichendorff: Elkésett vándor

De hol leszek vajon jövő tavaszra?
Kérdezgettem, ha minket lent a róna
kalaplengetve látott és dalolva
s a fák alját virágszirom havazta.
 
Csak azt tudom: tavaszi fény kacag ma
s fényes folyók futnak tengerbe folyva,
madár Tündérhonról mesél dalolva,
hol alkony nem száll rózsás virradatra.
 
De most már este lesz. Régóta holtak
a kedvesek, kik velem vándoroltak
s csokrom hideg szélben reng összeaszva.
 
Az estharangok már üzennek értem,
s magányosságomban döbbenve kérdem:
de hol leszek vajon jövő tavaszra?
 
(Ford: Áprily Lajos)

Sidney Keyes: Idő

Nem ad halasztást az idő,
nem írja az üres lapot,
mágus fut, döng az égmező,
óvatos vándor éjben tántorog.
 
Fogj tollat, fogj szemet, kivésni
a zord időről látomásodat;
az arc futó, a tett teljét nem éri,
csupán a reflex és a rím marad.
 
Most kezdd, ne mindjárt; elveszett
perceid átka visszacsap rád.
Nicolo, Martin, bolygó szellemek
hirdetik az idő kudarcát.
 
Donne rettegésben lelte meg a békét,
bár kerubok közt jelzi égi térkép,
ő nem félt félni. Úgy karolta át
Rilke az őszt, mint mélygyökerű fát.
De minden jó nap rémület nekem,
hogy fordul, roppan, széthull életem.
 
(Ford: Nemes Nagy Ágnes)

Tu Fu: Vej barátomnál

Barát baráttal úgy találkozik csak,
akár a hajnali és esti csillag.
De hát ma este - ritka alkalom -
víg gyertyaláng lobog az asztalon
s két férfi ül itt - régi kenyeres -
még ifju nemrég, most koránderes.
...Barátjaink fele nem él, bizony,
bólogva mondjuk s elfog az iszony.
Húsz éve annak is, - alig hiszed, lásd,
mikor utólszor láttuk hajdan egymást.
Még nős se voltál akkor és ma itt
sürögnek fiaid és lányaid,
apjuk öreg barátját egyre kérdik,
hogy utazott, alig lelik helyét itt.
Erről beszélünk, majd arról beszélünk,
boroskancsót, tálat raknak elébünk,
tavaszi hagymák illatos rakását,
mit az esőbe szedtek s barna kását.
...Tíz ünnepi kupát tölt házigazdám,
reám köszönti, meg kell innom aztán -
állok elébe, hogy rugnék be ettől,
részeg vagyok már rég a szeretettől.
...Holnapra köztünk sok hegy meredez
s holnapután ki tudja, hogy mi lesz?
 
(Ford: Kosztolányi Dezső)

Robert Louis Stevenson: A mennyei orvos

Ha néha boldogságomon
munkálva el kell botlanom;
ha csüggedvén utam során
dicső hajnal se nyílna rám;
ha már a csillámló szemek
s a pirkadat se hatna meg,
se étel, könyv, se langy eső,
komor szívemre verdeső -
lelkemen, Uram, döfjed át
a legszúróbb gyönyör nyilát;
vagy ha e lélek oly konok,
Uram, míg el nem pusztulok,
adj gyilkoló bűnt, kínt nekem,
úgy törd be végül holt szívem!
 
(Ford: Fodor András)

Nikolaus Lenau: Tengeri csend

Viharok hullámverése,
S mennydörgés, ha zeng.
Nem üt szíven úgy, miként te,

Mély tengeri csend!
Rögeszméink mámorára
Te tanítsz csupán,
Szférák boldog muzsikája,

Csöndes óceán!
Tenger, éjed mély nyugalma
Olyan néma itt,
Hogy a lélek szólni hallja
Önnön álmait:

Hogy - bár zárt ajkak szorítják -
Szívem fölijed,
S még mélyebbre csukja titkát
Szent kötésinek.

(Ford: Garai Gábor)

Ady Endre: Midász király sarja

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak;
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít;
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.
-Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen,
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

Garai Gábor: Magányos fa

(Csontváry cédrusára)

Ha ki fának rendeltetett,
erdőben kell éljen.
Magányos fán vihar fészkel,
villám ül hegyében.

Ahány gallya, annyi néma,
görcsös jajgatása;
álló sírját állhatatos
gyökere megásta.

Mozdulatlan, mint a bálvány,
gyér lomb szikár foglya,
vedlett törzse csak mihaszna
erényét ragyogja.

Dögmadarak elkerülik,
vijjog némasága;
maga termi keselyűit
önemésztő ága.

Ha ki fának rendeltetett...
Magányos fa, dermedt,
ágas karó, irgalmatlan
ég aljába vertek.

Magányos fa, terhe, kínja
puszta földnek, égnek,
nem te hagytad el az erdőt,
az hagyott el téged.

Théodore de Banville: Édouard Manet

A vidám, szőke Manet
Nyájasabb volt bárkinél,
Elbűvölő figyelemmel,
Apolló-szakállasan.
Lefegyverzett mosolya,
Kellemes volt, úriember.

Gyengéje, ha volt, kivált
Az, hogy nem a jól kijárt
Úton ment. Nagy szellemekkel,
Óriás társaságban élt.
Elcsavarta a fejét
A fény, a ragyogó reggel.

A világ szeme elé
Tárt volna téged Manet,
Szurokszemű szőke Éva,
S kívánt műhelyén kívül
Látni nyakéktelenül.
Nagyobb bűn is esik néha.

Tilalom volt – ma csoda.
Nem szolgált ő rá sem a
Túl tömény ajnározásra,
De a fitymálásra sem.
A publikum szívesen
Mindenkit beskatulyázna.

A festő (király s cseléd)
Szeresse Művészetét
Vagy bűbájos Múzsa, téged,
Kitől fellobban a láng.
Hogy úrnőnk magasztalánk,
Ha menni kell, ez a lényeg.

(Ford:Imreh András)

József Attila: Két vers, kertről

1

Új borzongást gondolt ki a kert
hozzámvalót és énekeltetőt
tudott engem és öltöződve várt
és én szívét még nem láttam előbb

legszebb fáit dombra küldte fel
hogy zúgjanak ha kél a homlokon
s vízig hajolva mosták gyökerük
kik elémjöttek völgyi útamon

völgyi úton érek égbe én
de ezt a dombot én nem engedem
elpusztíthat már választott veszély
itt pusztul el a kert a szívemen.

2

Szeretem és szeretnek nagyon
szőke ajándék hibás uzsora
csengő habok s a tompa por de már
por nem szállhat a szívemig soha

tükröm mögé faháncsot teszek
kirakom fűvel: itt járt valaki
hajába szalmaszálat fútt a szél
és itt egy ág vigyázva húzta ki

most meg elmegyek a fák közé
az erősök pálcáját letöröm
három virágot ütök el vele
hogy illatozzanak az övömön.

Szepesi Attila: Huang-ti császár agyaghadserege

sokezren itt a föld alatt
hegyomlások  alatt
szánkban vakond szemüregünkben kandi féreg
naptól megfosztva szélből kiszakítva
időt-vigyázó agyaghadsereg
rögöktől hunyorgók sós vizektől toprongyosok
sugallat nélkül völgy ölébe ásva
feledtük rég ki állított ide
ki vezényelt ide földmélyben posztoló tengernyi strázsát
az átkozott történetből kizárva
hallgatni vulkán böffenését
a tigristalpu évszakok futását
hallgatni ünnepek harangjait fegyvert szögezve
paták alatt elmúlok sikolyát
láva tüzétől felizzó  arccal fagyoktól kicserepesedő szájjal
csak állunk itt emlékezve a levegőben elúszó városokra
holdsugáron hintázó szeretőkre
veres lángot ugató kutyákra
s ahogy szélsípon játszanak unokák unokái
valaki ideállított  a  föld gyomrába
névtelenül
rezzenetlen arccal
vigyázni odafönn a fák kövek néma zenéjét
s az ábécéhez hasonló  szent könyveket

Csanádi Imre: Hazát keresőben

Nem fiatal már, még nem öreg -
vagyok tönkrevert és föltámadt sereg.

Tarkítanak engem rogyasztó sebek,
mégis vonulok, mert - hazát keresek.

Kering fölöttem noha iszonyat:
kibontom hetyke zászlaimat.

Diadalt, harácsot kinevetek,
de végzem, amit végezhetek :

a tisztességért, becsületért,
gyerekeimért és öregeimért,

elgyöngülésemben oltalomért,
oltalmas karok közt nyugodalomért.

Baranyi Ferenc: Galambnyi suhanás

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Mintha égő kazal fölött galamb suhanna
vagy légörvényeken szirom lebegne át,
szélvésznek szegve csöpp, esővert illatát.
Hatalmas harckocsi rollernek is kitérül,
mikor csatánk egén a szép arc felfehérül
s már nem is háború, de röppenés a nász,
égő kazal fölött galambnyi suhanás -
nem oltja a tüzet, csak karcsúbbnak mutatja.

Mikor szeretkezünk, akkor legszebb az arca.

Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai (Részlet)

S fölmásztam akkor hágcsóján a földnek
a kallódó őserdők iszonyu sürüjén át
tehozzád, Macsu Pikcsu.
Szikla-grádicsok magas városa,
végső lakhelye annak, ki a földi
dolgokat nem takarta álomi köntösökbe.
Tebenned két párhuzamos vonalként
ringatózott a villám és az ember
kettős bölcsője tövises szelek közt.

Kő-anya, kondorok hullámverése
Magos foka az ember hajnalának.
Elkallódott lapát az ős fövenyben.

Ez volt a lakás, im ez itt a székhely:
a kukorica roppant szemei itt sarjadtak
s itt hulltak vissza vörös jégesőként.

Itt serkedt ki a láma aranyos puha szőre,
hogy díszítse a kedvest, sírhantokat s anyákat,
a királyt, a harcosokat, az oltárt.
Itt nyugodtak el éjjel mind az emberi lábak,
sasok karmai mellett, ragadozók magasba
rakott fészkén, s ha jött a hajnal,
mennykő-lábakkal együtt hágtak a ritkuló ködökbe,
s úgy taposták a követ és a földet,
hogy mindig felismerjék, alva is, halva is tán.

Látom a kezeket és a ruhákat,
a vizek nyomait a zengő üregekben,
a falat, mely meglágyult egy arc érintésére,
amely az én szememmel látta a földi lámpást,
amely az én kezemmel olajozta az eltünt
fákat, mert végül minden, köntös, bőr, edények,
kenyér, bor és szó

csak volt, megtért a földbe.
S a levegő narancsvirág-ujjakkal
járta át mind a mélyen aluvókat:
ezer év levegője, hónapok és hetek
levegője, kék szele, vasas Kordillerái,
amelyek, mint léptek lágy hurrikánja,
fénybe vonták magányos övezetét a kőnek.
(Ford: Somlyó György)

William Carlos Williams: Brueghel-képek

I. ÖNARCKÉP

Vörös télikabátban kék
szemek mosolygón
csak a fej és a vállak
fértek a vászonra
a karok összefonva egyik
nagy fül a jobb kilátszik
az arc enyhén megbillen
súlyos gyapjúköpenye
a nyaknál vastag
gombokkal összefogva
nagy krumpliorrot mutat
csak a véreres szemek
túlerőltette
őket biztosan
csak a finom csuklók
mutatják hogy
nem volt
kétkezi munkához szokva szőke
lenőtt szakálla félig nyírt
nincs idő semmire a festészeten
kívül

Csorba Győző: Őszi napéjegyenlőség

A kert végén a horpadásban
köd ül már hajnalonként
mélyebbre süllyedünk a pusztulásban
fokonként

Már reggelente nem az álom-
gyűjtötte frisseség
izeg-mozog földön faágon
és nem a kedves ég

kínál sokértelmű vigasszal –
fa fű lapul
mit éjről-éjre most tapasztal
riasztva-új

s a virradat félelmes éggel
tárul fölébünk
világraszóló szürkeséggel
dermeszti vérünk

Csupán a vadszőlő pirosló
zászlói lengenek
buzdításként az egyre foszló
zöldek felett.

Pat Wilson: A Drágagyöngy

A gyöngykagyló bezárja kapuit:
A megváltóját hiszi fogva tartva!
Naív kis lény! Nem is gondolna arra,
hogy házában egy lázadó lakik,
mely szívrongálásra összpontosít
s véggyengítéessel vesztését akarja.
Bolond kagyló, mit a tenger sok arca
vonz csak s gyanútlan tárja ajkait:
Az ár feléje megrontót sodor
-- és hamm – bekapja sebzett nyelve kéjjel,
vétkét megváltásnak hitt szenvedéllyel
legyőzi majd törvény-merev szigor,
s nyelvéről gördül kis, fényes göröngy,
tökéletes panaszként: Drágagyöngy!

(Ford: Gyöngyös Imre)

Pablo Neruda: A szobrok szobrásza

(Rapa Nui)

Magam vagyok a szobrok szobrásza. Nincs nevem.
Nincs arcom. Elhagyott és a vadszederbokornál
is magasabbra kúszott, hogy a kőbe ivódjon.
A sziklában kövült meg az én arcom, hazámnak
az Óceán bőrébe takart, súlyos magánya.

A kő nem akar beszélni, a kő nem akar semmit,
csak meg akar születni minden homokszemével
és fönn akar maradni a hallgatag időben.

Majd kérded, kérdező, hogy ez a szobor, amelybe
annyi körmöm meg ujjam és kezem belevásott,
tud-e akár egy szót is a kráterről, az ősi
ízről, a láva-írás jelében rejtezőről?

Nem így van ez, a szobrok azok, amik mi voltunk,
mi vagyunk ők, a habbal szemező homlok íve,
testünk anyaga, mely olykor félbemaradt, de máskor
a hozzánk hasonlító kövekben folytatódott.

Nem az isteni törpék álnok fenekedése,
nem a hal- és madár-nép, a reggelek bohóca
rejtegeti a fejszét és töri meg a kőben
megfogant legmagasabb ábrázat termetét is.

Őrizzék, ha akarják, az istenek a késő
aratás nyavalyáját és kedvükre növeljék
virágaik kék cukrát az áldozati táncban.

Őrizzék vagy hajítsák kútba a búza kulcsát:
itassák ők az összes, a nászi lepedőket
ázott és üde maggal, e láthatatlan tánccal
az ember tavaszának legbensőbb vörösében,
de e falakhoz, ehhez a kráterhez ne jöjjön
senki más, csak az apró, halandó kőtörő.

Egy napon szétrohad majd ez a hús meg a többi,
s páncél híján a gyenge virág megtöretik majd,
és meddő lesz a hajnal és pereg a sivatagi por,
egy napon elvetődik a halál e szigetre,
és magadra maradsz itt, szobor, ember szülötte,
hogy láss kivájt szemeddel, melyet páros kezével
vésett a suhogásba a halott halhatatlan.

És vájni kezded a földet, hogy ama ős-szilárdság
megéledjen, hogy árnyék dőljön a szerkezetre,
a gigantikus méhre, mely fölfalja a habzó
idő végtelenében elvesztegetett mézét.

Megmarkolod a sziklát és elkezded faragni,
magányt vésel belé, hogy fönnmaradjon,
és őrizze nevét a sosem-létezettnek,
így, egy életből egy halálba, az időhöz
bilincselve, egyetlen hullámzó kéz dühével
magasodik a mennyig a meszes torony álma.

A szobor, mely szülői konok feje fölé nőtt.

Nézzétek, tapintsátok anyagát, ezek az ajkak
ugyanazt a csönd-nyelvet beszélik, mely sírunkban
alszik, nézzétek ezt a sebhelyes homokpartot,
melyet farkasként nyaldos az idő és a tenger:
egy soha le nem dűlő ábrázat része mindez,
kezdődő létezés, fürt, hamvakon diadalmas.

Így születtek, az élet maga véste ki bennük
önnön kemény celláját, kőbe zárt léte sejtjét.
Testükben számosabb a homok, mint az időben.
Halálnál teljesebb csönd lakja a szikla-kaptárt.

Ők a mézízű szándék, mely lakhatóvá tette
a vakító, fehér fényt, a kövekben tekergőt.

Rónay György: A Szfinksz

Évezredek óta őrzi a szikla királyfej
a néma titkot, oroszlánkarmait
belevája a sűrű, sárga homokba.
Síma, mértani arcán
múló hadseregek lövedékei vájtak
sebhelyeket s az idő
vésett árkokat.
                        Állt s hallgatta a roppant
kősátrak mélyén a zsugorodó múmia-holtak
állkapcsát, ahogy őrlik minden századik évben
fél miliméternyit mozdulva a szikkadt
búzaszemet: hallgatva merev kő-
füllel az évek, pergő lisztjét s karmai közt, ha
számum fújt, a csikorgó púposodó
homokot.
                       Hova nézett
pillátlan nagy kőszeme?
                                      Eltűnt lassan oroszlán-
karma oroszlán-teste: csak ennyi maradt: egy
néma talányos fő, egy arc a halál
kapujában.
                                    A Szfinksz.
                                                     A múló
nemzedékek fölött a Rejtély,
mely mit se rejt, a kőbefaragott Titok,
melynek titka, hogy semmi titka sincs.
Lapos kőhomlok, melyben nincs gondolat,
széles kőszáj, mely nincs mit mondjon,
s egy dermedt, szürke szikla-szempár
mely évezredek óta sehonnan
sehova bámul.

Randall Jarrell: A régi és az új mesterek

  Szenvedést, imádást illetően a régi
Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,
A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -
Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.
A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen
Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,
Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát
Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre
Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén
Madonna-mozdulattal tárja szét
Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.
Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!" -
Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,
Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.
Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát
A Keresztrefeszített oldalában.
S kezük-lábuk is azok a szögek
Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,
S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,
Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"
Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus
Születése című képén minden a meztelen,
Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.
A világ minden rangja-rendjei :
Angyalok, csöpp manókként gerendákon
Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;
S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;
A kistermetű donor meg a család, s a
Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,
Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt
Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy
Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár
Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású
Ormótlan fejük is merő imádat;
És az ajándékok : egy kéve búza,
Agyagkorsó, virágok, azok is mintha
Elmélyülten viselnék büszke részük,
Mi a világ megváltásából nekik jut.
S az Idő is egyetlen pillanatban
Összpontosul: amott messze a sziklák
Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,
Jönnek Betlehembe; a füves dombon
Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:
Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat
Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,
Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,
Ami csak volt s lesz a világon, odavonz
A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már
A kép sarkába szorult: mindenki a fontos
Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.
Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;
Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,
Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;
A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.
Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt
Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél
Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,
S egy fénylő pont valahol a sarokban:
Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

(Ford: Tandori Dezső)

Hans Børli: Altamira, avagy a barlangfestő monológja

A fennsíkok oly tágasak,
s a barlang oly szűk. Átleng a szorongás
a lelken, mint a füst; a vaksötétben
a halál cseppkő-szíve tiktakol.
   Be akarom sűríteni
az élet tűnt óráit e vonalba,
itt a barlang falán: ama bölényt,
mely szarvával a sors ellen kiállt,
   s a fiatal szarvastehénkét,
mely párját kísérte a pirkadatban, most viszont
lerágott csonthalom csak már a földön,
a vadásztűznél.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
az életet, ahogy szarvastehénként
játszott a széljárt fennsíkon,
mielőtt táplálék lett, mielőtt
a roppant bendőkbe fulladt e szépség.
Fúj északról. Dörög a zajló
jég, hízik egyre. Ám a nép mulat.
Zsíros szájak mosolya csillog a
tűznél, mely nehéz nyársakat nyalint;
   visong a nő-had -
a vadászok véres ujjnyomai
mellükön, farukon -, odébb, a holdnál
ordasok, tél van.
   Meg akarom festeni
okkerral, korommal, vérrel, megfesteni
a szarvastehenet, ahogy kimúlt szökellve,
s múlik ki még naponta,
szívében irgalmatlan kovakővel.

(Ford: Csorba Győző)

Thomas Bailey Aldrich: Az őrizetlen kapuk

 Szélesre tárva, őrizetlenül áll kapunk
Vad hordák zúdulnak be rajta
A Volga és tatár sztyeppék népe
Arctalan kínai agyagfigurák,
Maláj, szkíta, német, kelta és szláv
Hozzánk fut az Óvilág nyomora elől,
Idegen isteneket és szokásokat hoznak
Vad szenvedélyük itt nyújtózik ki
Az utcán harsog jöttment nyelvük
Hangja sértő a mi fülünknek
Bábel rettentő lármáját idézi.

(Ford: Körmendi Ágnes)

Alekszandr Blok: A bajkiáltó madár

A roppant víztükör fölött,
melyet vörösre gyújt az este,
jövendöl s énekel, törött
szárnyát esetten leeresztve.
Jövendöl vad tatárdulást,
idejét véres erőszaknak,
tüzet, vizet, földindulást,
jókon hatalmát gonoszaknak.
Időtlen borzadályban ég
s szeretetben gyönyörü arca,
de kiált igaz jósigét
alvadt vértől cserepes ajka.

(Ford: Lator László)

Gemma Moretti: A fenyők titka

Valamit tudnak Rólad a fenyők
a hegy, az ösvény,
- amit én nem tudok, -
ismerősen integetnek utánad.
Feketén leng árnyéka minden ágnak,
a völgyeket opálos köd borítja,
s a messzi út ezüstös szalag csíkja
eltűnt, a fák közötti alkonyatban.
Könnyű szemfedő most a rám boruló felhő,
bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak.
Jól rejtik titkaidat a fenyők,
már sehol sem talállak.

Kazimiera Iłłakowiczówna: Ismeretlen

Még nem mindent ismerek, mi bennem van,
a pitvarban, mint napos udvarban élek:
oh galambjaim, sárga begóniacsokrok,
oh rózsák…. rózsák….
 
Van ház és sötét, titkos folyosó
és óra, mely szívként remeg és szívként üt,
és halottak szemeivel bámuló galériák,
és – Isten, ki ott van mindenütt, ott is, hol én nem vagyok.
 
  (Ford: Cséby Géza)

Elisaveta Bagryana: Byron palotája Velencében

Hínárzöld falak és kopott márványfoltok,
víz mossa őket és az idő ostroma;
de hírnevük örök: a hír, hogy valaha
itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.

Bicegő léptei itt kongtak tova (mily
visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?)
Ünnepestéken az erkélyről északot
innen fürkészte az isteni-szép profil.

S lent sorban úsztak a fekete gondolák,
és lebbentve aranyhímzésű fátyolát,
hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:

Velence lánghajú, hófehér karu női
hívták az álmodó éjben a furcsa lordot,

a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.

(Ford: Szabó Lőrinc)

B.Radó Lili: Új barátság hajnalán

Merengő szemem, ki látóvá teszed,
ki elindítasz utamon, hogy járjak,
ki kiszínezed számomra a nyárnak
sápadt virágát s két karom kitárod,
hogy minden embert magamhoz öleljek:
tudod-e mit teszel velem?

Honnan tudod: a könnyet és a kínt,
ha látó szemmel nézem odakint,
nem fog-e jobban fájni, mint a vakság?
Az úton, melyet lépésem követ,
ismersz-e minden tüskét és követ,
mely megsebez és gátat vet nekem?

Fáradt bimbóját halovány tavasznak
hidegen néztem; ki tudja, a gazdag,
pirosvirágú nyártól hogyan búcsúzom?
Két lankadt karom ujjongón kitárom,
de ha ölelek, ki tudja, mi áron?
Nem Júdás lesz-e, akit szívemre zárok?

Ki bízó kezem nyújtott kezedbe várod,
ismerősnél, rokonnál több: Barátom,

Sylvia Plath: Halál és Tsa.

Ketten vannak, persze, hogy ketten.
Értem már, tökéletesen -
Az egyik sose néz fel, héj alatt
Guvad a szeme: tiszta Blake.
Ő állítja ki
 
Az anyajegyeket, melyek védjegyek —
A forrázott hegeket,
A meztelen
Kondorkeselyű-patinát.
Rőt hús vagyok. Csőre
 
Félrevág. Még nem kap meg.
Ő közli, fotóim milyen rémesek,
Ő közli, milyen édesek
Kórházi jégszekrényükben
A bébik, egyszerű
 
Fodor a nyakon,
Aztán ión halotti
Ingecskék redői,
Majd a két kis lábuk.
Ő nem mosolyog, nem dohányzik.
 
Ezt megteszi helyette a másik.
Haja hosszú, megnyerő.
A rohadék,
Onanizálva ragyog.
Szeretné, ha szeretnék.
 
Nem moccanok.
Virágot vet a fagy,
A harmat csillagot,
Lélekharang,
Lélekharang.
 
Valakinek kampec.

(Ford: Tandori Dezső)

Reményik Sándor: Megváltó szavak

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Hogy kongók vagytok, üresek, szegények,
Hogy nem éri be veletek a lélek.
Szavak, szavak, szabadító szavak,
Én most tőletek bocsánatot kérek.

Mert sokszor, sokszor megváltottatok,
Magam fölé felmagasztaltatok,
Bűnből, világból kiemeltetek, -
Mert külön lélek zengő lelketek,
És zengéstekből külön élet támad,
Hadat izenve kínnak és halálnak.

Szavak, szavak, szabadító szavak,
Ó, hányszor, hányszor ócsároltalak!
Pedig hurcolni ilyen életet
Csak szavak szent mámorában lehet.
S be nagy dolog kimondani a szót,
A kellőt, illőt, épp-odavalót,

Pótolhatatlant és páratlan-egyet,
Melyet az Isten csak nekem teremtett,
Melynek gyökere földi szenvedés,
És földi szenny, és földi szerelem,
De koronája csillagokig ér,
És benne zúg a világegyetem.

S ha kimondottam a megváltó szót,
A magamat és mást szabadítót,
Az égig zengőt: mily komor öröm
Világok felett állni vele fönn,
S egy szürke élet-foszlányt fénybe szőve,
Mint örök-égő csóvát vetni le
A hegytetőről a múló időbe.

Sík Sándor: Búcsú a szavaktól

Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymás után, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.

Egy-egy újat a drága régi kincsből,
Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs őr:
Aki elunta életét velem,
Mehet, búcsútlan, köszönéstelen,

Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem,
Míg ezt a drága kincset összeleltem!
Hány kis idétlent - az volt még a drága! -
Magam hoztam e dadogó világra.

Mi voltatok? élettelen anyag,
Élővé, szóvá én alkottalak,
Amikor forrón belétek leheltem,
Amit az Isten énbelém: a lelkem.

Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam,
Mindenben mindig kedvetekre jártam,
Dajkátok voltam és cselédetek,
Ápoltalak és kényeztettelek.

Mostam, vasaltam, teregettem rátok,
Hímes aranyból szőttem a ruhátok.
Ezen a lármás, visszhangos világon
Ti vagytok csendes otthonom, családom.

Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem,
Tirajtatok keresztül ismerem
Izzó titkát az emberi tudásnak
S a kincset, mit varázsvesszővel ásnak.

Mindent, amit az ember szíve rejt,
S a másvilágból remegő delejt:
Kit a tudós csak eltakarna névvel,
Istent tapintom ujjatok hegyével.

Szülötteim s szolgáim voltatok,
És én szolgátok és királyotok:
Mint pénzeire a király nevét,
Reátok vertem arcom bélyegét.

S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek,
Egymás után elhagytok engemet.
Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek,
Elhal a visszhang, a barlang üres lett.

Állasz az oltár lépcsőjén magad
És idézed a szentelt szavakat,
S csak tátogat szegény memóriád;
A néma ördög vigyorog reád.

Dobban a szíved, írnál, mondanál,
S a toll kezedben reszketni megáll,
Megzördül rajt egy látatlan bilincs, -
Nézel, utána, annak, ami nincs.

Hát így maradtál, - de jó ez neked:
Beszéltél hetven évig eleget.
S ha most a szó kegyelme elhagyott,
Gondolj szó nélkül szépet és nagyot.

Nézd ama bölcs hajdani remetéket,
Kik kinőtték az emberi beszédet,
S elvonulván barlangjuk éjjelébe,
Némán merültek a Lét tengerébe.

Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.