2016. március 25., péntek

Pilinszky János: Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon 
és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében 
asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, 
ami mellől senki se hiányozhat. 
Ahhoz az asztalhoz, hol a nappal és a csillagokkal együtt 
a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a Te békéd világít. 

Igen, hogy helyet foglalhassak már most 
egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, 
amit egy öröklétre megígértél, 
s aminek egyedül a Te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet, 
azt az asztalt, ahol minden civódás, 
félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre,
ahol mindenki helyet kap, a maga helyét,
s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, 
s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, 
mivel valamennyien szenvedünk attól, 
hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, 
amit magunk fabrikáltunk; 
mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak 
és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. 

Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. 
Kivétel alig.
Szentjeid között talán Bach, talán Mozart.
Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve 
és Mozartnak Mozart...

Mint vándornak megérkeznie a tengerpartra, 
szívem és értelmem elhallgat 
már a távoli közelségedtől is, 
meghallva a végtelen intelligencia hullámverését...

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, 
de annál inkább hallhassalak és hallgassalak téged.

Fáradt vagyok, Istenem, 
kifárasztottak ,,kéréseim'', 
és megtéptek a világ ,,kérései''. 
Apostolod mondta, hogy a szeretet 
irgalmas, türelmes, nem kér 
és nem panaszkodik. 
Add, hogy sose kívánjak ,,színen lenni''. 
A világnak amúgy is kötelező olvasmánya 
a ,,zűrzavar kézikönyve''. 
Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Dsida Jenő: Nagypénteki ima

Uram, csúfoltak,
Kínoztak Téged
Aki szerettél
Minden szenvedőt.
Szegekkel vert a
Világ keresztre,
Aki mindig csak
Vigasztaltad őt.
Mi jót is tettem
Én a világnak,
Sok-sok napomon?
Csúfolnak?
Kínoznak?
Szegeznek engem?
Mért panaszkodom?
Uram, bocsáss meg!
Haragban égni
Nincs okom;
Egyebet kérni
Nincs jogom;
Uram, csak áldlak,
Nem panaszkodom.

Wass Abert: Nagypénteki sirató

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, 
messzi út porából köpönyeget veszünk… 
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. 
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. 
Véreim! Véreim! Országutak népe! 
Sokszázéves Nagypénteknek 
soha sem lesz vége? 
Egyik napon Tamás vagyunk, 
másik napon Júdás vagyunk, 
kakasszónál Péter vagyunk. 
Átokverte, szerencsétlen 
nagypéntekes nemzet vagyunk. 
Golgotáról Golgotára 
hurcoljuk a keresztfákat. 
mindég kettőt, soh'se hármat. 
Egyet felállítunk jobbról, 
egyet felállítunk balról, 
s amiként a világ halad: 
egyszer jobbról, egyszer balról 
fölhúzzuk rá a latrokat. 
Kurucokat, labancokat, 
közülünk a legjobbakat, 
mindég csak a legjobbakat. 
Majd, ahogy az idő telik, 
mint ki dolgát jól végezte: 
Nagypéntektől Nagypéntekig 
térdelünk a kereszt alatt 
húsvéti csodára lesve. 
Egyszer a jobbszélső alatt, 
másszor a balszélső alatt, 
éppen csak hogy a középső, 
az igazi, üres marad. 
Nincsen is keresztfánk közbül, 
nem térdel ott senki, senki. 
A mi magyar Nagypéntekünk 
évszázadok sora óta 
évszázadok sora óta 
ezért nem tud Húsvét lenni. 
Így lettünk országút népe, 
idegen föld csavargója, 
pásztortalan jószág-féle. 
Tamással hitetlenkedő, 
kakasszóra péterkedő, 
júdáscsókkal kereskedő. 
Soha-soha békességgel 
Krisztus-Úrban szövetkező. 
Te kerülsz föl? Bujdosom én. 
Én vagyok fönt? Bujdosol Te. 
Egynek közülünk az útja 
mindég kivisz idegenbe. 
Bizony, jól mondja a nóta, 
hogy elmegyünk, el-elmegyünk, 
messzi nagy utakra megyünk. 
Messzi nagy utak porából 
bizony, köpönyeget veszünk. 
S ebben a nagy köpönyegben, 
sok-sok súlyos köpönyegben 
bizony pajtás, mondom Néked: 
rendre, rendre mind elveszünk.

Dsida Jenő: Út a kálváriára

Reszkető, enyhe fény sugárzik.
Egy felhő lassudan megyen.
A lélek fáj, a fény sugárzik.
Valaki ballag a hegyen,
hűs homlokáról fény sugárzik
s szemét lehúnyja - úgy legyen!
Elszállt szerelem illatától
kövér és fűszeres a lég.
Halott szerelem illatából
soha, de sohasem elég.
Bomló szerelem illatából
sejti a szív, hogy itt a vég.
A seb szép csöndesen begyógyult,
- ó, angyalok, bús, kék szeme -
a seb már nem sajog, begyógyult,
- ó, halkan búgó, mély zene! -
a seb már régesrég begyógyult
és mintha mégis vérzene.
Valaki lépked, felfelé tart.
Bozót közt víg madársereg.
Valaki lassan felfelé tart.
Tövisről vérharmat csepeg.
Valaki fel, a csúcs felé tart,
hogy önmagát feszitse meg.

Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött 
Karácsonytól egész Nagypéntekig 
Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.
(Ó, szelíd dísz, - ó, vad nyomorúság!) 
Hű zöldje végül mégis elkopott
Lett ő is szikkadt, aszott kis halott. 
Éreztem: nálam tovább nem marad
Nem bírja lelki szárazságomat,
S egy durvább illetésre szertehull.
De nem ily halált szántam én neki. 
A kemencében énekelt a tűz, 
Zsoltároztak a lángok lelkei.
A száraz ágat helyéről levettem, 
Vigyázva, ahogy halottat viszünk, -
S a tüzes kemencébe bevetettem. 
Nagyot lobbant, - és színes lett a láng.
Erdők nagyságos tömjén-illata 
Elborította rögtön a szobát.
A száraz ágból kiröppent a lélek, 
Jöttek adventek, - karácsonyok, - évek, 
És hittem én is: hátha mégis élek...
Nagypéntek volt, a fűz már ideadta 
Barkáját kedves kéz által nekem, 
Hogy a szent főnek új dísze legyen. 
Az ólomszínű éji ég alatt
Langyos, ébresztő áramlat haladt, 
És gyermekkorom ölén, a hegyen 
Rügyet bontott a borostyánbokor.

2016. március 15., kedd

Márai Sándor: Ajánlás


Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És most csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

Babits Mihály: Halvány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halovány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kút
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

József Attila: Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
Újságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.

B. Radó Lili: Ünnep

Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.

Tiéd minden ujjongó énekem,
tiéd lelkem szivárványos zománca,
tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.

Dsida Jenő: Mese, mese, mátka…

A fűz a vizen áthajolt.
Szép zöldhajú szűz mátka volt,
vállán veréb ült, néha tíz.
Alant suhant, rohant a víz,
mint egy bolondos, bő regény,
hűtlen, makrancos vőlegény.
A felhő könnyű, ritka volt,
s az ég sötétkék tintafolt,
és csók a szél, mely átoson
a füstbe süppedt városon.
És akkor lopva jöttem én
a nyári lanka szőnyegén –
de sarkantyúm volt, rézveret,
az pengett s minden észrevett.
Egyszerre metsző lett a szél,
mint a süvöltő, fent acél,
az ég szuroksötétre vált,
a fűz letört, a víz megállt…

2016. március 5., szombat

Tóth Árpád: Egy leány szobájában

Az ágya szélén ültem, s mint e sötét, kopott ágy, 
Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden,
S a fakó aranyszínű alkonyatban,
Mint beteg princ a díszes, halk fogatban,
Lankadt illatok nyújtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber, s búsongva néztem,
Milyen unott s hideg a karja mozdulása,
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben… érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson…

Ó, lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, feleség és boldog vacsora?
Vagy szörnyű kóborlásod már nem szüűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján…

Dsida Jenő: Istenem, ki járt itt?

Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.
Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?
Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, sima gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?
Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.
Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tűnődve ülök ágyamon:
Vajon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

Ady Endre: A Lóri csókja

Királynő volt hangtalan Lóri,
Tanúk rá régi; hangos esték,
Megnémult hangját hogy szerették.
Páva, páva, fekete páva,
Ma is szaladnak még utána.

Nem halnak éhen volt királynők,
Jobbágy-szívekre lelve lelnek
Akkor is, ha nem énekelnek.
Páva, páva, fekete páva,
Sokat bír egy szép leány válla.

Páva, páva, fekete páva,
Halandó hír, mulandó tervek,
Futó pénzek, tűnő szerelmek:
Páva, páva, fekete páva,
Csengő arany jobb, mint a pálma.

A Lóri csókja nem némult el,
A szép hangnál százszor tartósabb
Pénzelt muzsikája a csóknak.
Páva, páva, fekete páva,
Arany és pénz nagy áriája.

De eljöttek a régi álmok,
Jött, jött a sok rég-zendült ének,
Jöttek tarka, szinpadi rémek.
Páva, páva, fekete páva,
Csak az, ami elmúlt, ne fájna.

Lóri királynő régi hangját
Megint van, mindig, aki hallja,
Apródoknak a fiatalja.
Páva, páva, fekete páva,
Öreg urak pénzének ára.

Dalol, dalol hangtalan Lóri,
Termi a pénzt bőven a csókja
S rákölti ifjú tapsolókra.
Páva, páva, fekete páva,
Hajh, drága a dicsőség, drága.

Csokonai Vitéz Mihály: A szerelem tilalma

Minden érez gerjedelmet,
S én kerüljem a szerelmet?
És csak én legyek hideg?
Hát a szépet
S a faképet
Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
Kölcsönös bűbájt a nemnek,
E világnak bölcs Ura?
Hogy szeressük
S félrevessük? –
Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
Véremet jól érezem:
Hát ha ennek
Lángba mennek
Zsúrolási,vétkezem?

[Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
Hogy ne éljen, már teve,
Hókus, Bókus,
Pellidókus
Őkegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak tűzéről
És ledér természetéről
Szüntelen zsorváltanak,
A világnak,
Dámaságnak
Kancsukái voltanak.

Szint’ a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
És magáról egy se hitt.
Pellidókus,
Mint a mókus,
Játsza önnön farka… csitt!

Tóth Árpád: Séta az alkonyatban

A setét bolt nagy üvegablakán 
Figyelt ki, s keskeny öklére könyöklött,
Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt,
S éreztem: messze-messze ül e lány,
S tudtam: nincsen számomra mosolya…

S a bánat halkan így szólt hozzám: Látod?
Ezt is lelked karjával átkaroltad,
S ez is, ha fáradt fővel ébredsz holnap,
Bús viziód lesz, s sírni fogsz, hogy áldott
Keze homlokod nem éri soha…

Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd őt,
Aki másért olyan szép, nem teérted,
Hisz maholnap elfárad ifjú térded,
S gyakran hajtod már kezedre nehéz főd:
Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád…

Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl,
Hinned: itat még borával az élet,
S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt,
Te is, dalodból, mint aranykehelyből
Osztod még áhitattal szent malasztját…

Hiába!… már a városvégi lankán
Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét,
A bölcsek szelíd nyugalma ömölt szét
Szépmívű arca évötvözte lapján,
Köszöntött, és én elmerengve néztem.

Ökrei a barázdát lomhán vonták,
Mint egykedvű évek az arcredőt…
S szívemben akkor halkan arcra dőlt
A méla bánat, s kék kösöntyűs kontyát
Megbontva, sírt a sűrűdő setétben…