Ágai Ágnes: Hajnalok

Hajnal. A város 

Alig heverte ki az éjszakát. 

Párás nyirok ereszkedik, 

szitál, szemerkél, taknyolódik. 

Szürke műanyag égbolt. 

A Napot éjszaka leszedték, 

és eladták ócskavasnak. 

Elkenődött felhők. 

A csillagok már letűntek. 

Nincs, aki sztárolja őket. 

A hold is hazavackolt, 

bagóért nem melózik. 

Átható hétfőszag. 

Nyikorgó, rozsdás beindulás. 

Verebek géphangon csiripelnek. 

Mobilodik. 

Az ember lép, rázódik, 

surrog és nyomakszik. 

Előtte a nap. Mögötte a teg. 

Felnéz az égre. 

Keresi a derengést 

Hajnalban valahol valaminek 

derengeni kell. Legalábbis. 

Hajnal. Pitymallás. 

Piros égalj. Szeles idő lesz. 

Kikászálódás a dunnagomolyból. 

Szemdörzsölés, pislantás, 

fogmosás, glu-glu, köpés. 

Torokégető slukkok. 

A kakas felveti taréját. 

Kakaskodik. 

Ébresztőszolgálat. 

A macska lábhoz púpozódik. 

A kuvasz láncot csörget. 

De mi mégis. 

Bődülés, nyihogás, röfögés. 

Orwell. 

Félrerúgott vödör. 

Kinthagyott ruhák a kötélen. 

Lyukas csatornából 

poshadt víz szivárog. 

Az ágon rigó és szarka párbeszéd. 

Jó reggelt, szomszéd! 

Magának is! 

Hajnal. Párállik a tenger. 

Locska fodrok, 

kis teniszlabdák ugrálnak. 

Tengerkék ég. 

Égszínkék tenger. 

Kinyújtózik a Nap. 

Lustán, álmosan. 

Liftbe száll. Emelkedik. 

Feljebb, egyre feljebb. 

Sugárzik. Diadalmas. 

A felhők kezet csókolnak neki. 

Süppedt homokban 

szétszórt kagylóhéjak zörögnek. 

A fény szikláról 

sziklára szökken. 

Összecsukott napernyők, 

egymásbatolt nyugágyak. 

Partra óvakodó medúzák. 

Pihegő hullámok, 

sósmandulaillat. 

Felbúgó hajókürt. 

Közeledő messzeség. 

A nagy víztükör fölött 

kettéhasad a hajnal.

Szabó Lőrinc: Dzsuang-Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, 

a mester, egy lepkére mutatott. 

– Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam 

és most egy kicsit zavarban vagyok.

– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, 

s a lepke vigan táncolt a napon, 

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… 

És felébredtem… És most nem tudom,

most nem tudom, – folytatta eltünődve, – 

mi az igazság, melyik lehetek: 

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét 

vagy a lepke álmodik engemet? –

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! 

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – 

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke 

épp így hitte a maga igazát! –

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán 

valami mégis megborzongatott, 

kétezer évig töprengtem azóta, 

de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, 

már azt, hogy minden kép és költemény, 

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, 

a lepke őt és mindhármunkat én.

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek, 

egy idő óta így: napok, napok. 

S tán nemsokára napokkal se mérek, 

azt mondom: percek és pillanatok.

Reményik Sándor: Csomó

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte: 

Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó? 

De meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Örök az élet szálán a csomó.

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték, 

Hogy bogozták a végzet kezei, 

A végzet a mi babráló kezünk 

És szakadt, véres körmünk neveti.

Az élet szálán ott a sorscsomó 

És meg nem oldja hit, tudás, erő, 

Bár eszmék rendje tűnt miatta le 

S a semmiségből újra visszajő.

Bár ostromolták roppant rendszerek, 

Rajta minden hatalmuk megtörött, 

A megoldások sora végtelen 

S reménytelen - mert a csomó örök.

Mert minden fűszál, minden kis virág 

Egy rettenetes gordiusi bog 

És az marad, míg lélek lesz, ki rajt' 

Halódni, vívni, tépelődni fog.

S a tépelődő, babrálgató ujjnál 

Még szánandóbbak tán a vaskezek: 

Caesar, ki ketté vágtad a csomót, 

Szegény - Te sem oldottad meg.

Donna Overall: Zorbát megértve

Eltáncolom a fájdalmat 

míg sós olívaként csöppekké nem 

sűrűsödik az arcomon

Eltáncolom a kristály-könnyeket 

melyek rég kővé változtatták 

már vállamat

Eltáncolom a gyűlöletbe csapott 

a gyűlöletből közönybe fulladt 

szerelem bánatát

Eltáncolom a félelmet 

félelmet a magánytól 

szorongást az elhagyástól

Eltáncolom a dühöt 

míg el nem szabadul és 

folyóként 

a karomon lefut

Eltáncolom a csalódást 

beteljesületlen vágyaim 

és a túl sokáig tartó álmok felett

Porba táncolom démonjaimat 

a lábam alatt 

elsöpröm őket 

örvénylő spirálban

Mert csak ezután tudom eltáncolni 

ami a szívről 

és a vérről zeng

A térben 

a szavak között 

feszülő térben

Ahol a szavaknak értelme nincs 

Táncolok s csak öröm VAN…

Jiří Wolker: Koldusok

Az Úristen egyszer eljött a portámra 

Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, 

szénában aludt bizonyára, 

mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. 

Megállt a küszöbön és alamizsnát kért.

Sok mindenem volt akkor, 

sok fojtogató kacatom. 

Fekete ruhám, bőrkötéses könyvem s gallér a nyakamon 

és mert tele volt a gyomrom, 

jobb-e meghalni mint élni, 

ez volt a gondom.

Nem adtam neki semmit – nem volt kezem –, 

ó, mennyire égetett a szégyen 

mikor a szemembe nézett az a két szem 

oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. 

Az Isten elment. 

Az ajtó nyitva maradt.

S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, 

kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra 

no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba 

s ezüstös emlékezést édesanyámra. 

Most a várost járom s az Istent keresem. 

Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, 

tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, 

de most már nem fog fájni semmi, 

mert elhagytam minden fojtogató kacatom. 

Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra 

kezünkben kalap, fejünk felett a nap.

„Szeretetért esedezünk emberek – 

nyissátok ki a szíveteket!”

(Fordította: Zádor András)