Aranyosi Ervin: Hadd kívánjak!

 

Hadd kívánjak szebb új évet!
 Gondolkodó képességet! 
Félelem nélküli létet! 
Vidámságot, egészséget! 
Hadd kívánjak boldogságot! 
Igazságot és jóságot! 
Hétköznapi bölcsességet! 
Minden rossz itt érjen véget! 
Hadd kívánjak szebb új évet! 
Szívből jövő emberséget! 
Oda-vissza tisztességet! 
Fájdalmaktól mentességet! 
Hadd kívánjak boldogságot! 
Jóvá váló, szebb világot! 
Szeretetet és figyelmet, 
legyen vidám minden gyermek! 
Hadd kívánjak szebb új évet, 
melyben lelkünk újjá éled, 
megszabadul minden rossztól, 
istentelenül gonosztól. 
Hadd kívánjak boldogságot! 
Minden ember legyen áldott, s méltón, 
szeretetben éljen, az eljövő szép, új évben!

Böröczki Mihály: Fagyöngy

Csak ült az ágon, gyöngyként megtapadva,
és ártott, gyógyított az istenadta,
hogy bűn, vagy áldás, persze azt se tudta,
csak ült a készre, mint a fák kakukkja,
s oly gyönyörűvé nőtt a zöld fa átka,
hogy rákapott a kizsákmányolásra,
a világát is maga szerint szőtte,
úgy lett szülő, mint szülőjének kölyke,
nem bánta-szánta, hogy otthona nincsen,
egy ágra alkudott a sárga a kincsen,
a gyöngyök nőttek, s ő beletörődött,
hogy télidőn is őrizi a gőgöt,
és szaporodott csöppjeiben száz szám,
és rejtezett, mint tömbjében a márvány,
mint csöngettyű, úgy lógott hangra várva,
majd elnémult, mint otthonban az árva,
s ha magja széllel elhagyta az ágat,
a verset is kibélelte magának,
két szó között az ismeretlen láng volt,
nem izzott, csupán őrülten világolt.

Reményik Sándor: Templomok

Én csak kis fatornyú templom vagyok,

Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,

A szellemóriások fénye rámragyog,

De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irígykedve holtig bámulom

A dómok súlyos, drága titkait,

Az én szívem is álmok temploma

És Isten minden templomban lakik.

Wass Albert: Imádság

Szerelemisten:
Te vagy a Szentség
ezen a földön.
Szerelem-Isten:
a szívemet
Neked őrzöm.
Te vagy a világ
örök meséje.
A mi szerelmünknek
Te vagy az eleje,
Te vagy a vége.
Belőled indul
minden szépség.
Égő oltárod
minden reménység.
És visszatér
hozzád a Halál.
Te állsz a bölcsőnél
és a ravatalnál.

Arlene Gay Levine: Mit adnék idén Karácsonyra?

Amit idén karácsonyra szívesen adnék neked, nem lesz becsomagolva,
nem lesz rajta szalag sem, nem a posta hozza, nem kerül egy fityingbe sem.
De a lista hosszú, és szívemből jön, 
ahogy kitárom előtted.
Mit is adnék:
örömöt, ami hálából fakad,
a bimbóból virággá hajtó rózsa fenségét,
az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét,
amit nem érdekel a világi siker,
szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit, még saját
magadat sem,
békét, hogy te magad légy önnön legjobb barátod,
bölcsességet, hogy megértsd hibáidat,
és megbocsásd mások ballépéseit,
együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van,
és nem úgy, ahogy te újraalkotnád a legszívesebben,
a magány meglepő örömeit,
erőt, hogy a sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget,
és gyengéden élhess a jelennek,
hogy magad és mindenki mást
a szív szemével láthass,
aminek csak a Szeretet számít.
És végül azt kívánom, hogy a Fény feltárja előtted,
hogy mindez az ajándék már benned él,
és csak arra vár,
hogy kibontsd.

Pilinszky János: Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,
kisikló homlokodra
a csillagöves éjszakát
kezem hiába fonja.
Nyakad köré ezüst pihék
szelíd pilléi gyűlnek,
bizalmasan belém tapadsz,
nevetsz, - vadúl megütlek!
Sugárzó párkányon futunk,
elgáncsolom a lábad,
fölugrasz és szemembe kapsz,
sebezhetetlen állat!
Elszűkül arcod, hátra buksz,
vadul zuhanni kezdesz,
az éjszaka trapézain
röpűlsz tovább, emelkedsz
a rebbenő való fölé!
Kegyetlen, néma torna,
mégcsak nem is kiálthatok,
követlek szívdobogva,
merészen ellököm magam,
megkaplak és ledoblak,
elterülünk hálóiban
a rengő csillagoknak!
Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.

Arabella Salaverry: Szerelmek

Léteznek mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.
Földeket,
országokat,
kontinenseket bejáró szerelmek.
Szerelmek, amiket az időben
ültetnek el,
csíráznak ki,
érnek meg,
illatoznak,
és tartanak,
és örökké kitartanak.
Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Gyengéd szerelmek.
Pókhálók,
amiknek nem okoz kárt a szél.
Bőr nélküli érinthetetlen szerelmek.
Minket az élethez kötő fonalak.
Ifjúságtól illatozó szerelmek.
Szerelmek, amik tartanak
és örökké kitartanak.
Eltűnnek és visszatérnek,
növekszenek,
remegnek,
bőr nélkül, érinthetetlenül,
szó nélkül.
Tegnapi,
mai
és holnapra szóló szerelmek.
Mindenkori
és mindenkorra szóló szerelmek.
(Ford: Dabi István)

Wystan Hugh Auden: Hiába kiáltasz...

Hiába kiáltasz,
hiába, Édes, ennyit beláthatsz.
Több ölelés nem kell,
készíts teát, végy körül szőnyegekkel.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
Anyámnak rég megmondtam,
elmegyek, jobb otthonom van,
levelére sosem feleltem,
jobb otthonra sosem leltem.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
Nem volt mindig ilyen?
talán nem, de most igen.
Minek a kocsi? az élet senyved,
mit ér most Walesbe menned?
itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
Táborunk ott állt a tetőn,
ismertem jól a vezetőm,
de elvágták a dróthuzalt,
nem tudom, hogy a tábornok mit akart.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
Egy vágy lakik még bennem,
és egy hal emlékemben:
ha sírok, padlóra rogyva,
szól: „Tetted ezt már gyakorta.”
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
E partot látogatta egy madár,
sosem jön többé vissza már,
messziről jöttem, higgyetek nekem,
nincs föld, nincs víz és nincsen szerelem.
Itt vagyok én, itt vagy te:
de mit jelent ez, mondd? Foghatnánk bármibe?
.
(Ford.: Fazekas László)

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, Aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Emőd Tamás: Karácsonyi ének

Szánd meg Uram Isten

A sírót, a kérőt,

Adj egy karácsonyfát,

Egy egekig érőt.

Minden tűlevelét

Rakd meg ezer jóval:

Mazsolával, fánkkal,

Mannával, dióval.

Minden ágabogát

Tetejesen rakd meg,

A kalácsot, kolbászt,

Sonkát se tagadd meg.

Aggass pár millió

Öltönykét is rája,

Meg vagy száz magazin

Kis topánt alája.

Aggass valamit rá

Kicsinek és nagynak:

Subát a szegénynek,

Szívet a gazdagnak.

Gyűjtsd alá a Népek

Apraját és nagyját,

Aztán Uram Isten

Rázd meg azt a nagy fát..

Illyés Gyula: Könnyű

Kezed kezembe,

tekintetem tekintetedbe már,

mint folyó a mederbe,

mint szájra a pohár.

Alakod könnyű képe rezeg

fénnyel, színnel tömött fejembe,

mint őszi fák

lombjára ha csak egy madár.

Elrendeződik a világ.

Áprily Lajos: Utolsó tutaj

Olyan némán suhannak, mint az évek,
álmatlan évek végtelen vízen.
Bátran vágnak az ismeretlen éjnek
s ki hol kötnek, nem tudja senkisem.
Utolsó fény játszik a vizek árján,
estébe fúl a harmatos határ,
s föléjük, mint egy hamvadó szivárvány,
kitérő ívet húz a jégmadár.
Az egyiken egy asszony áll: alakja
az evezőre hajlik; szobra vonz.
A szél az ingét zászlóként ragadja.
És más ruhája nincs. A bőre bronz.
A másik késve küzd a fordulóban,
a partba vágta szédült homlokát,
de már magához tért s a hosszú sorban
siet megint az éj felé tovább.
Olyan némán suhannak, mint az évek.
Csak egy kiáltó jel száll: hosszú jaj –
s csüggedt kezed lassan kezembe téved
s remegve kérded: „Utolsó tutaj?”

Pilinszky János: Fabula

Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.

Nemes Nagy Ágnes: A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? és én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segítek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra.