Nemes Nagy Ágnes: A fiú

Rég, ősszel történt, alkonyat felé;
a kertben jártam, nedves volt az út,
s végig fektetve leltem egy padon
egy barna fából faragott fiút.
Vékony volt, hosszú. Körme terrakotta.
Üvegszemét fekete pilla fedte;
ki tudta nyitni, mint a gipszbabák
ha felemeltem, vállam nekivetve.
Karomba vettem, nem is volt nehéz,
ízületei ügyesen hajoltak,
s sötétre festett, nagy szemöldökével
olyan volt, mint az egyiptomi holtak.
Aztán letettem. Mert mit is tehetnék.
Laza csuklóján az eres kezet
a szél szelíden hintáztatta néha.
És így bámultam, amíg este lett.
Lásd minden tagod szétszedem,
de hol van hát a szerelem?
Mindened rég a másé,
mindened ezé, amazé,
egy nyáré, vagy egy tavaszé,
a bölcs tapasztalásé.
Hol vagy te? és én hol vagyok?
Nem éred el a holnapot,
a kezed telerakva.
Szeretlek, de nem segítek.
Nem bocsátok meg, senkinek.
Ne várj. Maradj magadra.