Apollon Majkov: A mocsár

Soká merengtem a mocsár felett.
Látsz itt bajuszfűt, kefeként meredtet;
ott szétömlő tavacskát, zöldeset;
békát: vízmosta facsonkra kepesztet,
s megáll fenn, színpad neki a világ,
szundít, sütkérez, ahogy kedve szottyan...
Amott fehér-pihés apró virág,
tipoly kereng fölötte nagy rajokban.
A nefelejcs csillogó türkize
ellágyultan szemedbe néz íme:
e mostoha mocsári tájba röpke
reményt csak a fehér pillangók röpte,
valami színt a kék szitakötők,
a száraz nádszálak közt sürögők.
Ó, sivárság! mennyi szépség van ebben!...
Hajdan-időn nem ejtett rabul engem,
csak a hegyek felhőnyi magasa,
az egek ünnepi áhitata,
fehér villák és kolostorok ormán
körül futó, örökös zöld borostyán...
Vagy som-oszlopok, földredőlt falak,
és fölöttük sejtelmes holdú éjjel;
hegyről lezúdoló ezüst-patak...
Ha a termésezt szólt hars zengzetével,
s belévegyült a hullám döreje;
merültem akkor sose-hitt világba,
volt lelkemnek izzása, vacogása,
ám egyszercsak boldogsággal tele,
embert éreztem! a moraj hiába:
jött, jött, málhás lovacskák menete,
a rossz hegyi ösvényeken alábbra.
Most olyan káprázat játszik velem,
mint hajdan-elmúlt, lázas álmaimban.
A csábító titoktól részegen
megütve érzem, hogy valaki itt van.

(Ford.: Kormos István)