Kosztolányi Dezső: Otthon

Van egy fehér, fehér, fehér ház,
ahova néha elmegyek.
Fehér, fehér talpig fehér ház
és benne fehér emberek.
Leverem a port saruimról
ha néha oda elmegyek.
Nem látom őket, ők se engem.
Lecsókolom vak, szent szemük.
Álarc szorítja könnyes arcom,
de könnyeim nem keserűk.
Fehér virággal, puha szóval
lecsókolom vak, szent szemük.
Aztán remegve surranok ki,
sietve zárom a kaput,
hogy ott maradjon, mind a szépség,
ami fehér, meleg, hazug,
hogy még a könnyeim se lássák,
amint bezárom a kaput.