Kányádi Sándor: A tenger

Nagy ember a tenger,
nagyon nagy.
Minden gondolat
súlya, mélye,
súlyosan mélyül
hozzá mérve.

Emberként él, emberként érez,
nincsen fogható erejéhez.
Láttam, hajnalban a napot
égre emelte:
izzott az óriás kerék,
szinte sisteregve
hányta tüzét a hullámokra,
s ő, a tenger-ember, higgadtan
a horizontra paszította.
Aztán, mint egy nagyapó,
fecsegett, magyarázott,
mikor ölébe hulltak a hálás,
ujjongó sirálysikoltások.
Van derűje, van humora.
Hangja némelykor nagydob,
máskor fuvola.

Nyugalma is emberi,
szelíd nyugtalanság.
Bőszült ember,
hogyha felbosszantják.
Ó, mennyire ember!
Nem békül,
csak a maga szabta renddel.
A partja,
amilyennek ő akarja. -
Nem a hajókért van,
a hajók születtek érte,
s belevész, ki másképpen remélte.

Nagy László: Az angyal és a kutyák

Mellemet nyomta nehéz álom,
gyémánt fénnyel szememet sütötte:
láttam egy angyalt fönn a dombon
tüskés akácosban megkötözve.
 
Átlátszó volt az angyal torka,
benne a lélek föl és alá járt,
sárga kutyák két lábra állva
nyaggatták, csomóban tépték tollát.
 
Korán ébredtem, fájt a szívem,
éreztem, valóság volt az álom,
angyaltollat keresni mentem,
hó ragyogott az egész világon.

Enes Kišević: És mintha semmi se fájna

Mintha napsütés lenne.
Mintha vidám lennél.
Bandukolsz, mintha nem látnának.
 
Mindenki mintha remekül érezné magát
Mindenki mintha jól érezné magát.
Mindenki mintha csodásan érezné magát.
 
És te is mintha boldog lennél.
 
Mintha nyugalomban élnénk.
A madarak mintha szabadok lennének.
Mintha a jövő ismert lenne.
 
Mintha tiszta lenne a lelkiismeret.
És talán a napnak is minden érthető.
Ó, szív, talán dalolhatsz.
 
Mintha mindenki mindenkiről gondoskodna.
Mintha mindenki barát lenne.
Mintha mindenki veled és a világgal
törődne.
És talán elmúlt a nap.
És te talán mosolyogsz!
És talán semmi se fáj.

(Ford: Fehér Illés)

József Attila: Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
– Marokszedő leány halad nyomukba –
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.
 
A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.
 
Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.
 
A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

Weöres Sándor: Én is

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom.
Csak ostromolhatom nehéz kövekkel
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

José Maria de Hérédia: Antonius és Kleopátra

Nézték Egyiptomot erkélyről, a magasban,
a tikkadt ég alatt amint pihenni tér,
és a Folyót, amely sötét deltáin ér
Bubast s Szaiz elé, vizét görgetve lassan,

A büszke római súlyos, lomha vasban
- egy gyermek álmait ringató rab vezér -
érezte kéjesen, hogy lankad el s alél
győztes szívén a test, melyet ölel szorosan.

Fürtös, sápadt fejét felé fordítva, kit
legyőzhetetlen és vad illat részegít,
emelte tágra nyílt szemét a nő s a száját.

S a lángoló Vezér reá hajolt, s a szem
aranycsillámú nagy tükrében végtelen
tengert látott, ahol futottak szét a gályák.

(Ford: Szegzárdy-Csengery József)

Randall Jarrell: A régi és az új mesterek

Szenvedést, imádást illetően a régi
Mesterek véleménye más. Ha valaki szenved,
A többi nem eszik, nem moccan, nem nyit ablakot -
Lélegzetvisszafojtva nézi a szenvedőt.
A Szent Irén gyászolja Szent Sebestyént című képen
Egyetlen fáklya lobog csak. A szemek,
Kivéve egy szolgálóét (sír, s az arcát
Kendővel takarja el), mind-mind a dárdanyélre
Szegeződnek: mellkasba tört oszlop: Szent Irén
Madonna-mozdulattal tárja szét
Karját, így fogadván be a felfoghatatlant.
Keze ekképp szól: „Lássátok! Íme!" -
Mellette kámzsás, görnyedt szerzetesfej,
Két kéz, eggyéfonódva a gyász gesztusában.
Mintha azt néznék most is, azt a lándzsát
A Keresztrefeszített oldalában.
S kezük-lábuk is azok a szögek
Járnák át, az a vízzel kevert vér csorogna rajtuk,
S ugyanaz az ecetíz nyelvükön,
Zihálva: „Istenem, Istenem, mért hagytál el engem?"
Néznek csak, s rajtuk kívül: nincs világ.

S még korábban : ekképp mutat van der Goes Jézus
Születése című képén minden a meztelen,
Fényes kisded felé, iránytű hegyeként.
A világ minden rangja-rendjei :
Angyalok, csöpp manókként gerendákon
Gubbasztva, vagy kolibri-körözéssel, a légben;
S a durva pásztorok is mily tisztán imádják;
A kistermetű donor meg a család, s a
Roppant védszentek; ott térdel a Szűz,
Imádva a gyermeket; s a Mágusok a hegyek közt
Jönnek, tevéstől - kérdezik az utat, s egy
Térdelő megmutatja; az ökör s a szamár
Kinéz a jászol mellől, nem emberszabású
Ormótlan fejük is merő imádat;
És az ajándékok : egy kéve búza,
Agyagkorsó, virágok, azok is mintha
Elmélyülten viselnék büszke részük,
Mi a világ megváltásából nekik jut.
S az Idő is egyetlen pillanatban
Összpontosul: amott messze a sziklák
Közt látjuk Máriát s Józsefet szamárral,
Jönnek Betlehembe; a füves dombon
Fehér nyáj legel, pásztorok hadonásznak:
Csodálják a csillagot; s aztán - évszázadokat
Ugorván a jövőbe - ott térdel a donor,
Feleségestől-gyerekestől, és néz; mindent,
Ami csak volt s lesz a világon, odavonz
A csöppnyi, árva, emberi középpont.

Későbbi mesterek vásznán a keresztrefeszités már
A kép sarkába szorult: mindenki a fontos
Dolgokra vágyott, s úgy látta, ez nem fontos.
Az új mesterek szabadabban választják meg a témát;
Veronesét, ekképpen, üldözte az Inkvizíció,
Mert Krisztus lábaihoz játszadozó kutyákat festett;
A Föld: csak egy bolygó a Tejutak közt.
Később eltűnik Krisztus, a kutyák - absztrakt
Egyetértésben, imádás nélkül, az újabb mestereknél
Színek vannak a vásznon, a Világegyetem képe,
S egy fénylő pont valahol a sarokban:
Kis rádióaktiv bolygó, a neve: Föld.

(Ford: Tandori Dezső)

Babits Mihály: Pictor Ignotus

Nagy képtárakban hogyha járok
megakad olykor a szemem
aranyozott, régi képeken ;
fakult a szín, tördelt a vászon,
fátyolt kapott a régi arc,
s csak annál izgatóbb a rajz,
minthogyha három-négy évszázon
által egy mély szem nézne rám.
Nézem: ennyi meg ennyi szám...
Ki álmodhatta ezt az arcot?
mert minden festés álmodás -
hiába: nincs ott írva más:
     Pictor Ignotus.

Szép hercegnőket ismeretlen
hagyott Leonardo sokat,
titkos mosolyban arcokat,
tájakat titkos fényü ködben;
és bársonyok és bársonyég,
ember és tenger van elég
Carpaccio sok dús színü vásznán;
sok ifjú barna angyalok
lázlángu szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán;
de nálad mindnél végtelen
mélyebbet sejt a méla szem,
     Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Sok büszke régi álmodók
Mózesről Michel-Agnolók
és Sybillákról álmodoztak;
Pinturicchióé dús világ
mesemadár és mesefák;
Mantegna Rómát visszahozta;
Crivelli elmerengni hív
s arannyal hímez primitív;
izgat a régi Cimabue
mint egy bizanti ős talány:
de izgatóbb vagy te talán,
     Pictor Ignotus!

Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Örömből, búból drága kincs
jele e kép és társa nincs.
Izgat a régi Cimabue
mert neve maradt, műve nem:
neked műved van, névtelen.
Mi az a név? Csupán lehellet
s embernek mégis mindene:
alkot, hogy fennlegyen neve
ősei büszke neve mellett;
te alkottál s neved ma sincs
és vagy, szegény, mint aki nincs,
     Pictor Ignotus.

Rokonok vagyunk, régi testvér:
miként te cellád rejtekén,
rajzolgatok magamban én
s csak folytatom, amit te kezdtél.
Mi vagy te már? Rég földi rög:
de akit rajzoltál, örök.
Ha én így, mielőtt elesnék,
emléket arról hagyhatok,
amit meglátnom adatott,
hogy mások is lássák s szeressék,
nyugodtan húnyom el szemem,
s leszek örökre névtelen
     Pictor Ignotus.

Ady Endre: Eldönti a sors

Rossz vagy, vagy jó vagy?
Nem születtem én kitalálónak
S nem is születtem rossznak vagy jónak,
De kedves, gyűlölt
Hiábavalónak.

Akarsz maradni?
Én, jaj-jaj, hisz alig tudok adni,
Igérni tudok és megfogadni,
De beváltani?
Inkább elszaladni.

Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.

Heinrich Heine: Bánat

Tudod mi a bánat?
Várni valakit ki nem jön el többé.
Eljönni onnan, hol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké!

Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek.
Kergetni egy álmot,soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni!

Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet.
Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak,
Rózsákat őrizni, mik elfakultak.

Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni,
Mással látni meg őt és utána fordulni.
Kacagni hamis lemondással,
Hazamenni, sírni könnyes zokogással.

Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat,
S imádkozni,
Hogy sose tudja meg
Mi is az a bánat.

A szív gyorsan elárulja önmagát,
De mást lát a két szemem,
Messze túl a könnyeken,
Hogy még mindig te vagy a mindenem.

Ha az kérdezné tőlem most valaki,
Mondjam meg mit jelentesz nekem?
Tán büszkeségből azt felelném,
Semmit, csak múló szerelem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
S a két szemed rám nevet.
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utcasarokig.
Aztán, hogy elfordulok,
Fáradt szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet elmorzsolok.

A válás mindig nehéz,
De rosszul itélsz,
Nem bántam meg
Bárhogy is volt, nem bántam meg.

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek.
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tőlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé, már senki sem néz.
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak míly nehéz.

Ha azt kérdezné most tőlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagysokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem.
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

(Fordította: Szabó Lőrinc)