Tóth Árpád: Vágyak temetése

Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.

Ledűlnek nyirkos síri ágyba mind,
S én gyásztalan közönnyel tovább lépek,
Miért tünődnék értük visszafájva?

Üres fickók voltak, mihaszna társak,
A szívem vérét itták, és ha éj lett,
Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,

És ők is csak gyürötten keltek másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet
Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.

És őbelőlük sem lett semmi sem –
Az egyiket pedig soká szerettem,
Hazudta: ő az a táltos-királyfi,

Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem
Egy szép királylányt, hősi küzdelemben –
Becsapott ő is, elfáradtam várni.

És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta,
Ha hazavet a robot, összetörve,
Nem ülök álmodozni, magam csalni.

Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa
A létnek, tudom, már sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak meg lehet majd halni.

Rab Zsuzsa: Otthagyott városomban

Valaki énhelyettem ittmaradt.
Elcseréltem vele a sorsomat.
Futamoz álmosan a zongorán,
temetőbe sétál ki délután,
gyereket pólyáz, szekrényben matat.
Valaki énhelyettem ittmaradt.
 
Az énnekem szánt sorsot pergeti.
Ezt a kisutcát hagytam itt neki,
ezt az ecetfát nyarai felett,
hitvesi ágyat, dombos szigetet,
halálig-biztos társat hagytam itt,
ki ősszel rá meleg kendőt terít,
keresztelőket, temetéseket,
boros-toros bő nevetéseket,
víg névnapokat, apró gondokat,
sereg rokont, derék utódokat,
lángok-falta, vad esztendők helyett
tisztes nyugalmú, hosszú életet,
s csak néha egy névtelen sajdulást:
ezt akarta – vagy mást? Valami mást?
Valaki énhelyettem ittmaradt.
Küszöbére csempésztem sorsomat.
Ha tudna rólam, hogy gondolna rám?
Nem merek benézni az ablakán.

Vesna Parun: A túlsó part

 Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
az árnyak visszatértéről,
a búcsúszó
nélkül eltűntekről,
a csüggedt
gondolatokként távozókról.
Mit suttognál fülembe
a csillagkötegek alatt,
hogyan titkolnád el
a holnapot?
Valaki karddal
kettészelte az időt
tegnapra és mára,
nyárra
és fagyra.
Gyújtsd meg a lámpást
zöld folyó.
Mondj valamit
a visszatérő árnyakról.
Szomorú az Isten,
hitvány az ember.
Csillapodj
beláthatatlan templom.
Egyszer mindenki
szólította folyóját.
De a víz folyik.
És magányos az
ember.

(Ford: Fehér Illés)

Mehmed Đedović: Itt voltál?

Kapard körmöddel a sárgaföldet
És ne szégyelld kérges tenyered
Neveld az életet
Csodáld
Tiszteld
De Rajta kívül
Senkinek se
Hódolj
 
Tisztítsd meg a forrást
Etesd meg az őzt
A fácánoknak hagyjál gabonát
Tégy jót
És viszonzásul semmit se kérj
 
Csodáld az esőt
Örülj a hópelyheknek
Simogasd meg a fát
Érintsd meg a követ
Fogadd el elnyűhetetlenségüket
 
Térj ki a hangya elől
Ne bántsd a lepke szárnyát
Tölts vizet a méhnek
Szórj kenyeret a verébnek
 
Legyen úgy ahogy van
Ne félj a ráncoktól
Az új napkeltétől
A szánkóként
Csúszó időtől
És az ujjak között pergő homoktól
 
Tudja-e vagy sem valaki
Hogy te is itt voltál
Gyalogoltál izzadtál
A szerencsének örültél
 
Ne törődj vele
Ne félj
Ha egyszer elmégy
Ne sajnáljanak
A fekete körmök
És a kérges tenyér miatt
 
És ne kérdezze senki se
Itt voltál-e...

(Fehér Illés ford.)

Váci Mihály: Ha érdemes, ha nem!

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - mindig
érdemes lesz, hiszem!
Nehéz- s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől:
s mert rá is jut erődből
ledöfne- úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért!
Velük és ellenükre
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért, mi
csak együtt sikerül!:
Mindez ma sem volt könnyű
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény előtt vállalt sors ez,
Ha érdemes, ha nem!