Dsida Jenő: Cirkuszban

A bírkózó kifáradt,
S lihegve elterült,
S szemébe települt
Egy szégyenkező bánat.
 
S csak nézett, egyre nézett
A távolba merőn…
S érezte csüggedőn,
Hogy ez reá a végzet.
 
Mindenki kacagott
S én megsirattam mégis,
Mert eszembe jutott:
 
Lesujtva, tört-kuszáltan,
Az élet cirkuszában
Így fekszem én is, én is!…

Kányádi Sándor: Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.
 
Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.
 
Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.
 
Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.
 
S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.

Juhász Gyula: Alvás előtt

Esténkint - régi keresztény szokás volt -
Számot vetek a lelkiismerettel:
Mit tettél ember, mit vétettél ember?
És mit nem tettél ember, most felelj?
Csordultig mindig a szív, e nagy kehely.
Mit tettél ember? Fölkeltél vidáman
És álmosan, mert minden áldott reggel
A régi vágy von: kelni napkelettel.
Azután mentél, mert az élet: menni,
Egy célhoz menni, célnál sohse lenni.
És mit vétettél ember? Ember voltál
S embernek lenni: siralmas való már
És dicsőséges. Mint a csillag csillag
S a rög csak rög, az ember is csak ember.
Aludj hát szépen s kelj fel napkelettel,
Amíg az élet mégis tűrhető,
Míg ébredésre kedv van és erő.
S ha csókokat nem is csókolhat ajkad,
De új igét még mondhat és ha lankadt
Szegény karod az ölelésre, lelked
Ölelni tud jövőt, világot, embert

Kányádi Sándor: A fák és a vének

Megvénültek, akár az őszi fák,
s nincs egy levélnyi remény
a tavaszra.
Indulnának, de az őszi fény
padon marasztja.
Irigy sóhajjal néznek
a sétáló után a fák,
pedig azok csak csoszognak szegények;
hány tavaszt adnának érte, ha legalább
bár egyet léphetnének.
Lefelé néz a fa,
s alóla egy öreg
föl a fára.
És milyen egyformán remeg
a kéz a térden
s a lehajló fa lombtalan ága.
- Könnyű neki - mondja a vénember -,
sohasem fáradt,
nincsen szüksége botra.
- Könnyű neki - mondja az öreg fa -,
botja is van, ha meg elfárad,
leül egy padra.

Dsida Jenő: A malom

Forog a malom,
Robog a malom,
Kereke jár;
Napos időből
Napokat őröl
Múlik a nyár.

Hónapok múlnak,
Levelek hullnak,
Jön a halál -
Pihen a malom,
(Szívem a malom -)
Kereke áll.

Kányádi Sándor: Erdő, erdő…

Erdő, erdő, kerek erdő,
nem mozdul róla felhő,
a napot is ritkán látja,
mégis zöldell minden fája.
Ha az erdő futni tudna,
vihar jöttén tovafutna,
de nem futhat, mert a fészkek
futtában mind leesnének.
Madarait némaságra,
kárhoztatná bujdosásra.
Milyen erdő az olyan, hol
még egy árva madár sem szól.
Ha gyérítik, morajozva
fölzúg, mintha tenger volna.
Ősszel búsul, télen hallgat,
kikeletkor újrasarjad

Kányádi Sándor: Somvirággal, kakukkfűvel

 Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.
Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:
fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,
árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,
menni, mendegélni,
este hazatérni:
fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,
somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

Billy Collins: Bevezetés a költészetbe

Mondom: vegyék a verset,
tartsák a fénybe
mint egy színes diát;
vagy füleljék, mint méhkaptár zaját.

Mondom: dobjanak bele egeret,
figyeljék, hogy kiszimatolja útját,

vagy lépjenek be a vers szobájába,
tapogassák ki, merre van a villany.

Azt szeretném, hogy vízisízzenek
a vers felszínén, épp csak odaintve
a parton ácsorgó szerzői névnek.

Ők erre mást se tesznek,
mint lekötözik a verset egy székhez,
hogy kicsikarják belőle a titkot.

Egy gumicsővel kezdik ütlegelni:
vallja be, mit jelent.
/

(Szabó T. Anna ford.)

Lucian Blaga: Hegyi tavak között

Megpihenünk itt fenn a pázsiton,
testünkben egy kis fáradság maradt.
Hegyi tavak között vagyunk, s gyönyörködünk.
A nap leáldozott ezüstös nyugaton.

A kristály levegőben odafenn
a sziklák, a fenyők s hegyi tavak,
még azok is, melyek távoliak,
kirajzolódnak élesen.

Mily nagy a csend! Tiszták a vonalak!
Mintha látnók, hogy a hegyi tavakkal
közelednek felénk a csillagok,
hogy minket félúton fogadjanak.

(Áprily Lajos fordítása)

Lucian Blaga: De a hegyek – hol vannak?

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Miközben hallgatom, a lelkem így szól:

A tág világnak titkán nőttem én fel,
és utamon a sors vezérel engem,
a végtelenség csókolt homlokon,
s mellembe, ím,
erős hitem a napból szívom én be.

Az örökélet tiszta ereszéről
a percek hullnak, mint az esőcseppek.
Csak hallgatom, és azt kérdi a lelkem:

De a hegyek – hol vannak? A hegyek,
hogy elmozdítsam őket a hitemmel.

Egyet se látok,
hívom, kiáltom őket – s nincsenek.

(Kiss Jenő fordítása)

Babits Mihály: Olvasás közben

Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben.
Jaj… nézd… lecsusznak a világos lapról!
s fejembe bizsegnek… hosszu sor… tömötten.
 
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló
súlyos velőm’… vékony csáp… viszi könnyen…
s agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!… hál’isten… s megindúl a könnyem…
 
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő…
és attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő óta.
 
Megáll… elég vén: meghal az idő;
a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben
örök búgássá szélesűl egy nóta.

 

Szabó Lőrinc: Kár

Kár elrontani, kár,
buta kis életünket,
úgyis ritka az ünnep,
úgyis jön a halál.
Mind, ami konc, ami érdem,
ami lehet, be kicsi!
Maga az ember, ahogy van,
túl hitvány valami.

Sír bennünk az igaz szív
s éppúgy sír a komisz;
kár, hogy túl sokat ártunk
fölöslegesen is.
Pénz, hiúság, becsület: mind
szánalmas csatatér,
s csábit a szó, hogy a lélek
nyugalma többet ér.

Csábit a szó, de a béke
ahogy jön, megy is a perccel;
(könnyű annak,
aki helyett más a gazember!)
Tűnik a perc, s az örök föld
bestiái miatt
meggyűlöljük az égi
prédikátorokat.

Kár elrontani, mégis
rontjuk az életünket,
pedig ritka az ünnep
s úgy is jön a halál.
Küzdünk, sírva, vagy árván,
mint kit a cél megunt,
s mindegy a cél, az eszközökért
együtt lakolunk.

Weöres Sándor: Az örök homály

Ülök a napsütött falon
s egy árnyékon gondolkodom.

Bokám körül hűs áradat
birtokba vette lábamat.

Ahogy növekszik, ő az éj,
mellemre és fejemre tér.

Terjed hamar, nincs semmi más,
csak ő, a teljes pusztulás.

Egykedvű, nem bő, nem szoros,
ősidő óta otthonos.