Hans Jacob von Grimmelshausen: Az éj vigasza

Jöjj, éj vigasza, csalogány!
Halljam szavát édes, vidám,
ujjongó énekednek;
jöjj Alkotód dicsérni már,
mert alszik minden más madár,
s többé nem énekelhet;
fennen csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Bár elhanyatlott már a nap,
és a sötétség ránk szakadt,
még zengheti az ének
az Úr hatalmát, jó kegyét;
nem gátja semmi vaksötét
az ó dicséretének.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Ekhó, a vad visszhang-verő,
az ujjongásban részt vesz ő,
dalolva döngi vissza;
fáradtságunkra rápirít,
mely vonzza testünk tagjait,
s álmunk csalni tanítja.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

A csillag fent azért ragyog,
hogy mindenek az Úr nagyobb
dicsőségére lássák;
a bagolynak nincs hangja más,
jelenti hát a huhogás
az Ő magasztalását.
Rajta, csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

Kedves madárka, jöszte hát,
mért lennénk hétalvó tunyák,
s resteskednénk mi ketten,
sőt inkább, míg hajnal derül
a puszta rengeteg körül,
dicsérjük Őt imetten.
Fennen csattogj
friss vigasz-dalt, úgy magasztald
zengve szépen
Istenünket fenn az égben.

(Ford: Nemes Nagy Ágnes)