Hogy a tengert először láttam én,
szelíden hajlott egy öbölbe lénye,
s égszínű volt, falusi Máriák
öntudatlan-kék, bújtató köténye.
Azóta már tudom nyálkás színét
a nizzai csigáknak a fövenyben,
aljasság, akna, tüzes éhezés –
„ember” vagyok.
Mi rosszabb érhet engem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése