John Keats: A tenger

Morog a puszta part alatt, amint

erős dagállyal tölt be húszezer

barlangot, melyet éjjel visszanyer

Hekate s árnyas hangjuk zeng megint.

Gyakorta meg szelíd kedélye ring

s a csöpp kagyló is éppen ott hever,

ahol lehullott, mert hullám se ver,

s lekötve most a menny viharja mind.

Ha szemgolyód a nínoktól sötét,

legelje hát a tenger távolát;

ha füled durva zajjal megtelik

s únja az élet súlyos dallamát:

egy vén barlang mellett merengj, amíg

meghallod majd a nimfák énekét.

(Ford.: Vas István) 

Baranyi Ferenc: A kecskekörmök regéje

Szép és gőgős volt a királylány,

rettegték és csodálták,

Balatonparton, Tihanynak táján

őrizte mindig a nyáját.

Kecskéinek sugarat felidéző

aranyból volt a gyapja,

ám ő rideg volt, mint az ékkő

s hold hűse terült el rajta.

Nem bírta szóra sem ember, se kecske,

hallgatott éjszaka s nappal,

nem méltatott senkit feleletre -

furakodott a szavakkal.

Hullámkirályfi lelke morajlott

érte a kínteli vágytól,

egyre fülelte a partról a hangot,

bízva, hogy egyszer a lány szól.

Ám a lány ajka néma maradt,

szorosra zárta a gőgje,

a Hullámkirályfinak szíve szakadt,

bánata lassan megölte.

Haragra lobbant Hullámkirály

s fiáért bosszút állott,

vad áradatát nyögte a táj,

dúlta a parti világot.

Mélybe ragadta a nyájat a víz,

eltűnt, el a sok csudakecske,

ámde a körmüket azóta is

kiszórja a tó a fövenyre.

S a gőgteli pásztor sorsa se másabb:

magába zárta egy sziklaüreg

s szajkózza azt, amit rákiabálnak

azok, akiknek egy szót sem vetett.

Szép és gőgős volt a királylány:

nagy nyája adta a rangját,

Balatonparton, Tihanynak táján

hallani most is a hangját.

Eduard Mörike: Ének a szélről

Hej, szilaj szélvihar!

Itt meg ott!

Mondd meg, hol van az otthonod!

"Sok éve rójuk,

régóta bolyongjuk

a világot, fiam,

s buzgón tudakoljuk

a választ, s nyomozunk

a hegyeknél, a vizeknél,

ragyogó angyalseregeknél.

De nincs felelet.

Ha nagyobb az eszed,

oldd meg a gondunk.

- Fel, tovább!

Utunk ne álld!

Rokonunk még sok jön utánunk,

kérd a tanácsuk!"Megálljatok!

Kis türelem!

Hol lakozik a szerelem,

a vég mi, s a kezdet?

"Ki mondja ezt meg!

A vágy, fiam,

mint a szél, olyan,

fürge, kavargó,

nem pihen

meg sohasem,

örök, ámde nem kitartó.

- Fel! Tova hát!

Utunk ne álld!

Fel, át az erdőn, a tarlón, a réten,

üdvözlöm, hogyha szép

kincsed elérem,

áldjon az ég!"

(Ford.: Hárs Ernő)

William Butler Yeats: Salamon, Sébához

Salamon dalol Sébához,

Ráhintve csókjait:

"Minden nap déltől kezdve

Beszélgetünk ugyanitt,

árnytalan déltől fogva,

Szerelemről csupán:

E szűk kör tartott fogva,

Akár gebét a karám".

És Séba dalol Salamonhoz,

Amíg térdén megül:

"Ha olyat mondtál volna,

Melynek a bölcs örül,

Mielőtt alakunkat

Megrajzolná az árny:

Tudnád, hogy gondolatom nem ez,

Csak szűk és zárt karám."

Salamon felel Sébának,

Csókolva arab szemét:

"Nincs oly férfi, vagy asszony,

Bármennyit szült az ég,

Ki többet tudna nálunk,

Éreztük nap nap után:

A világ semmi mással,

Szerelemmel zárt karám.".

(Weöres Sándor fordítása)

Lord Alfred Tennyson: Az alvó palota

1

Váltó év kévével s fűvel

ölt s vált más boldog földeket:

itt nedvben szunnyad a hüvely,

s érben a vér áll dermeteg.

Halk árnyak, könnyű fodrú köd

jön a mezőről s vak moraj,

mint messze anyaméh mögött

alvó lelkekhez földi zaj.

2

Lágy fény füröszti teraszok

urnáinak rézsút sorát.

Szökőkút vize nem mozog:

sík medencébe lapul át.

Csarnokban megmeredt a láng;

tornyán a zászló csüggve lóg;

s babérrácsán páva, s nyulánk

fémrudján gubbad a pirók.

3

Tojásain a fecske ül:

benne s bennük az élet áll.

Arany fogas körmeirül

ruhák álmos redője száll.

És légy se rebben: nincs zörej.

Mint egy kép, olyan az egész:

mint ó királyok képe, mely

a falról az alvókra néz.

4

Itt ül a pincér, bontva már

térde közt félig a palack;

amott a vén udvarnagy áll,

s udvarhölgy, arca friss barack:

az apród fogja csöpp kezét;

szemérmes ajka szóra nyíl;

az csókra nyújtja az övét:

arcára rárögzött a pír.

5

S míg mind a száz év eltelik,

az erkélyről-hullt fényeket

metszett kristályok megtörik

s nemes borral tölt serlegek.

Alvó bárók asztal körül,

komoly arcok gyűrűje, vár.

És trónusán szunnyadva ül

a joviális bölcs király.

6

Künn fölburjánzott a sövény

s messziről erdőcskét mutat;

lonc, s vörösbogyós vadnövény

verik burjánnal az utat;

futók, fagyöngyök, összefont

zöld fal, páfrány, tövis-szurony:

fölöttük nyúl ki, s lángot ont

napfényben a kastély-torony.

7

A száz nyár mikor múlik el

s születik újra gond s idő,

amint az új tudat kikel

s az ész kormányzó napja nő?...

Itt minden megmaradt helyén,

mintegy öröktől rendezett -

Jőjj, gond és kéj, kin és remény,

és hozd a boldog herceget!

(Fordította: Babits Mihály)