József Attila: Kukoricaföld

 Osvát Ernőnek

A kukoricaföldön ülök, várok, 

Tán arra, hogy a varjú mikor károg 

És mikor kell zengő cinnel tovaűzni.

A hűs Alkony beborít csöndes kékkel, 

Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel 

S szeretném a karom derekadra fűzni.

A Nap lement. Oly egyedül maradtam, 

A Föld is kezd kihűlni már alattam. 

A néma út fölött már a bagoly huhog.

A Nap lement. És én még várok, várok. 

Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok: 

Szívemre a bánat halk csöppekben csurog.

Babits Mihály: Alkonyi prológus

Itt van az alkony, jó takaró 

a hegyek ormán lilul a hó 

itt van az alkony, csitul a zaj: 

elhallgat a fény és fölvillan a dal.

Villanj csodavillany, villanj csodanóta 

ki fájsz a szívemben ki tudja mióta? 

Mióta daloltam, amióta lettem: 

mert fájni születtem, ki dalra születtem 

s még messzire zenghetsz majd mostoha dal, 

megéri, megéri, aki fiatal.

A nappal, a lárma űzött a magányba, 

hol senkise hallott, a puszta homályba: 

most itt van az alkony, most jer elő, 

mint éji merénylő, titkos szerető: 

mert kedves az alkony annak, aki lázad 

és kedves az alkony annak, ki szeret: 

elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat 

s nem tűrni az égnél lentebb födelet. 

Az ég is ilyenkor kitakarózik 

és emberi szemnek kirakja a kincsét; 

a lélek az égbe fölakarózik, 

mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét: 

Dal, éji merénylő, titkos szerető, 

dal, mostoha lélek, most jer elő:

másnak csupa fátyol, neked csupa látás, 

itt van az alkonyat, itt van az áldás.

Reményik Sándor: „Az ismeretlen Istennek”

Nem hódításra indultunk mi el 

A végtelenből – csak találkozásra. 

Testvér, a mi testvérségünk 

Ezért oly ritka, szép és drága. 

Nem hajtottuk lelkünket igába.

Egymás lelkét prédának se néztük, 

Szemmel nem vertük, szóval nem igéztük.

Maradtunk szabadok a szeretetben. 

Maradtunk egyenlők a szeretetben. 

Maradtunk testvérek a szeretetben.

Egymás lelkében tiszteltük a törvényt. 

S a végzetet, mint napsugárt és örvényt. 

A törvény betűje, ha összevágott: 

Ujjongva hirdettük a rokonságot.

S ha egymás lelke tájait bejárva 

Rábukkantunk egy nekünk idegen, 

Ismeretlen istenség templomára: 

Oltárát virággal szórtuk tele, 

És szóltunk csendesen: Bár nem az enyém, 

Szenteltessék meg mégis a neve.

Wass Albert: Véren vett ország

Egy ország van a lelkünk mélyén,

más országokkal nem határos.

Úgy épült fel a szívünk vérén

sok könny-falu, sok bánat-város.

Egy ország van a lelkünk mélyén,

úgy építgetjük napról-napra.

Csalódás-házak gond-falakból,

keserűség a tető rajta.

Véren vett ország ez az ország,

önnön vérünket adjuk érte,

s addig fog bennünk egyre nőni,

amíg telik még könnyre, vérre.

Amíg, hogy fa égig ne nőjjön:

alkony vigyáz a napsugárra.

Míg minden este gyújtott mécses

koromba fullad éjfél tájra.

Egy ország van a lelkünk mélyén:

más országokkal nem határos.

Véren vett ország ez az ország,

nagyon ködös és nagyon sáros.

Reményik Sándor: Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót

Ki tudnám egyszer ejteni

Egyszerűn, hangsúlytalanul,

Ahogy ágról a zúzmara pereg,

Ahogy az esőcsepp a mélybe hull…

Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,

Hogy nem kellene mögé rejteni

Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.

Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,

Ahogy ágról a zúzmara pereg,

Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,

És nyugodt, mint a halottaknak arca

Az ünnepi, ravatalos szobában,

És rendületlen, mint az Alpesek,

S erős, mint az Isten a magasságban.

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,

én számon tartlak téged,

ne hagyd a sorsod csillagokra,

benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt

ha sisteregve átcsap,

tudom, több vagy mindannyiunknál,

benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,

oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnek

kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,

mint égig érő ének,

feljönnek benned napjaid,

a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,

az este sírva, késve

hiába járják pitvarod:

csak én látlak. Vagy én se.

József Attila: A város peremén

A város peremén, ahol élek,
beomló alkonyokon
mint pici denevérek, puha
szárnyakon száll a korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

Lelkünkre így ül ez a kor.
És mint nehéz esők
vastag rongyai mosogatják
a csorba pléhtetőt -
hiába törli a bú szívünkről
a rákövesedőt.

Moshatja vér is - ilyenek vagyunk.
Új nép, másfajta raj.
Másként ejtjük a szót, fejünkön
másként tapad a haj.
Nem isten, nem is az ész, hanem
a szén, vas és olaj,

a való anyag teremtett minket
e szörnyű társadalom
öntőformáiba löttyintve
forrón és szilajon,
hogy helyt álljunk az emberiségért
az örök talajon.

Papok, katonák, polgárok után
így lettünk végre mi hű
meghallói a törvényeknek;
minden emberi mű
értelme ezért búg mibennünk,
mint a mélyhegedű.

Elpusztíthatatlant annyian,
mióta kialakult
naprendszerünk, nem pusztítottak
eddig, bár sok a múlt:
szállásainkon éhinség, fegyver,
vakhit és kolera dúlt.

Győzni fogó még annyira
meg nem aláztatott,
amennyire a csillagok alatt
ti megaláztatok:
a földre sütöttük szemünk. Kinyílt
a földbe zárt titok.

Csak nézzétek, a drága jószág
hogy elvadult, a gép!
Törékeny falvak reccsennek össze,
mint tócsán gyönge jég,
városok vakolata omlik,
ha szökken; s döng az ég.

Ki inti le - talán a földesúr? -
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

És látjuk már, hogy nemsoká
mind térdre omlotok
s imádkoztok hozzá, ki pusztán
a tulajdonotok.De ő csak ahhoz húz, ki néki
enni maga adott...
Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt,
az anyag gyermekei.

Emeljétek föl szívünket! Azé,
aki fölemeli.
Ilyen erős csak az lehet,
ki velünk van teli.

Föl a szívvel, az üzemek fölé!
Ily kormos, nagy szívet
az látott-hallott, ki napot látott
füstjében fulladni meg,
ki lüktetését hallotta a föld
sok tárnás mélyeinek!

Föl, föl!... E fölosztott föld körül
sír, szédül és dülöng
a léckerités leheletünktől,
mint ha vihar dühöng.
Fújjunk rá! Föl a szívvel,
füstöljön odafönt!

Míg megvilágosul gyönyörű
képességünk, a rend,
mellyel az elme tudomásul veszi
a véges végtelent,
a termelési erőket odakint s az
ösztönöket idebent...

A város peremén sivít e dal.
A költő, a rokon,
nézi, csak nézi, hull, csak hull a
kövér, puha korom,
s lerakódik, mint a guanó,
keményen, vastagon.

A költő - ajkán csörömpöl a szó,
de ő, (az adott világ
varázsainak mérnöke),
tudatos jövőbe lát
s megszerkeszti magában, mint ti
majd kint, a harmóniát.

Percy Bysshe Shelley: Emlékezés

Gyorsabb voltál, mint a nyár,

gyorsabb, mint az ifjú báj,

gyorsabb, mint az éjhomály,

égi tünemény:

s mint a föld, ha tél van, és

mint az éj, ha álma vész,

mint a szív, ha sárba néz,

árva lettem én.

A fecske Nyár visszajön még,

bagoly Éj is hozza csöndjét,

de a hattyú Ifjúság szép

mennye elszállt hűtelen:

veled szállt, s most egyre várlak,

még az álmom, az is bánat;

a bokorról napos ágat

hasztalan kér a telem.

Liliom násznyoszolyára,

rózsa az asszony hajába,

ibolya a lány virága

árvácska lesz az enyém:

élő sírra, mert az lettem,

azt szórjatok könnyezetlen,

barát ne sírjon felettem,

se félelem, se remény.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Ady Endre: Vörös szekér a tengeren

A tenger, ez a sápadt részeg,

Ezüstlávát ivott.

Reszket a Föld. Bús ragyogásban

Várunk valamit s szörnyű lázban.

A pálmás part inog,

Vadkaktuszok összehajolnak,

Sírnak a jázminok.

S ím, hirtelen violás árnyak

Csodás özöniben,

Messze, ahol az ár Eget ér,

Vörös szárnyú, nagy vizi szekér

Tör elő a Vizen.

Vörös szárnya repesve csapdos.

Megállott. Vár. Pihen.

Honnan jön? Mit hoz? Idetart-e?

Ő jön: az új vezér?

Milyen vörös iromba szárnya.

Új Hajnalnak a pírja, lángja

Vagy vér az, újra vér?

Várunk. S áll, áll a lilás ködben

A nagy, vörös szekér..

Wass Albert: Alkonyati rózsák

Mikor az élet mámoros királya

kékes palástot öltve elhaladt,

rejtelmes, égő kelyheit kitárja

a rózsaszínű őszi alkonyat.

Ó délibábos alkonyati rózsák...

Ó őszbe szálló, szép álom-hajó...

szökött napunkat újra visszahozzák,

csak hinni kell, csak hinni, hogy való...

Mikor a fátylas őszi hervadásra

reá-lehel az alkonyat varázsa,

a múlt nyaránál fényesebb a fény...

Az elmúlást ki soha sem csodálta,

akinek nincs egy délibábos álma:

Szegény a lelke, jaj, nagyon szegény...