Isteni és örök a szellem.
Feléje tartunk, képei s eszközei,
s lelkünk legmélyebb vágyai: lenni,
mint ô, fényében világítani.
De halandónak s földinek születtünk;
élőket, lomha nehézkedés nyomaszt.
Nyájas anyameleggel vesz körül a természet,
emtet a föld, bölcső és sír vet ágyat.
Ám a természet nyugtot mégsem ad,
anya-varázsán atyai tűzzel
áttör a halhatatlan szellem
intő szikrája, gyermeket férfivá edz,
az ártatlanságot kioltja, s harcra, tudatra ébreszt.
Így tétovázik anya és atya,
test és szellem között
a teremtés legtörékenyebb gyermeke,
a remegő ember-lélek, szenvedésre
minden lénynél alkalmasabban s a legnagyobbra hivatottan:
hívő, reményfő szeretet.
Útja nehéz, étele bűn s halál,
olykor sötétbe téved, olykor
jobb lenne néki nem lennie;
de örökké fölötte ragyog rendeltetése;
vágya: a szellem és a fény,
s veszélyei közt - érezzük - különös
szeretettel szereti őt az Örökkévaló.
Ezért, bolyongó testvérek, minden
megoszlás közt mégis szerethetünk,
és nem gyűlölet és ítélkezés,
hanem türelmes szeretet
és szerető tűrés visz a szent
célhoz mind közelébb.
(Rónay György fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése