A szó néha szakadék
A fenekén már csontok fehérlenek
Világítanak mint csalóka ég
Készen kilökni a kézből a tollat
Hogy halott tartalommal teljenek meg
Hogy ne az eleven költő menjen a nap alá dalolni
Ami a hideg tenyereknek csak érthetetlen kijelentés
És megmentett dolog a mulandó lélegzetek között
És saját fájdalmam folytonos rejtélye
Tehát írni kell minden tárgy közül
Bölcsesség nélkül
Élve
E szegélyen így erősítve a testet
Valami ismeretlennel és közelivel
Mint a szoba sötétjében hirtelen felgyújtott fény
Az emberek között
Írni kell
Élni kell
Mintha a könnyeken át óceán folyna
És a szikla hópehellyé változna
Mint valaki aki a szerelmében
Meg kívánja őrizni
A napot
És mindent elveszít
(Dabi István fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése