Méztől ittas fehér méh, lelkemben egyre zümmögsz,
s lassú füstkarikákban kanyarogva keringsz fenn.
Reményvesztett szerelmes vagyok, visszhangtalan szó,
vagyok hajdani gazdag, kinek semmije nincsen.
Végső kötél, szorongó vágy végső reccsenése,
a végső rózsaszál vagy földem sivár ugarján.
Ó, hallgatag lány!
Hunyd be sötét szemed most, hol az éj szárnya verdes.
Vetkőzz le, szűzi szobrát testednek kitakarván.
Koromsötét szemedben az éj próbálja szárnyát.
Két karod friss virágszál, s az öled rózsahalvány.
Fehérlő kebleid mint hófehér csigaházak.
Homály lepkéje szunnyad hasadnak gyenge halmán.
Ó, hallgatag lány!
A tenger szele kóbor sirályokra vadászik.
Esik... Ahol te nem vagy, magányosság szakad rám.
Víz járja be mezítláb az eső-mosta utcát.
Beteg módjára sóhajt a lomb a fiatal fán.
Újra élsz az időben, karcsú és szótlan vagy.
Úgy zümmögsz, mint fehér méh, lelkemben néhanapján.
Ó, hallgatag lány!
(Kálnoky László fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése