Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron I

Átkelt a vándor az atomkoron

és látta,

hogyan menekültek a fák előle.

Utánuk sietett:

Fák, ne tegyétek! Semmiképpen!

Ha ti elindultok,

nyomon követ az árnyékotok is,

és ha nyomon követ,

hová pihenjek le én,

akit elfárasztott a vándorlás

az atomkorszakon át?

De a fák az árnyékaikkal

tovább futottak.

– Ne! Ne tegyétek!

kiáltott utánuk a vándor.

– Ha ti elindultok,

nyomotokba szegődnek a kertek is,

hiszen bánkódnának utánatok,

és ha a kertek elindulnak,

fölkerekednek a madarak is,

hiszen ők is bánkódnának utánatok,

s ha elindulnak a fák, a kertek és a madarak,

elindul a szerelem is,

és ha elindul a szerelem –

A fák azonban mégsem hajlottak a szóra,

és tovább futottak,

otthagyva az atomkort.

(Ford.: Csuka Zoltán)

Czeslaw Milosz: Az angyalokról

Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól,

Szárnyatoktól, még létetektől is.

Mégis hiszek bennetek,

Égi hírnökök.

Arrafelé, hol visszájára fordul a világ,

Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik,

Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.

Időtök szűkre szabott közöttünk:

Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt,

Egy madár százszor is ismételt dalában,

Vagy az almaillatban napnyugtakor,

Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.

Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket,

Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző,

Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.

Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték,

Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet,

Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?)

És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.

Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot,

S ami a legfurcsább, érteni véltem

A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:

tüstént virrad

egy újabb nap

tedd meg, mi tőled telik

(Ford.: Zsille Gábor)

Jorge Luis Borges: Labirintus

Bent rekedtél. Nem lesz ajtó soha.

Ez az erőd a világegyetem,

nem szimmetrikus, nincs szabálya, sem

titkos középpontja, külső fala.

Hogy kemény utad véget ér, ne várd,

mivel konokul kettéágazik,

aztán konokul kettéágazik

megint. Vasból van sorsod és bírád.

Ne reméld, hogy a bika, aki ember,

s kitől e végtelen kőrengeteg

megtanulta, hogy mi a rettenet,

megrohamoz elsöprő lendülettel.

Nincs. Semmit ne várj. A fenevadat sem

ebben a feketedő szürkületben.

(Ford.: Imreh András)

Vojislav Despotov: Kozmikus szerzetes

1.

Eddig, talán számítottam valakinek.

Volt nevem, személyi igazolványom,

állami biztosításom és megjegyezhető számom.

A városokat és a falvakat vég nélkül átkutattam,

ontológiai és gerontológiai razziákat rendeztem,

megtudtam, kihalófélben vagyok,

hogy velem együtt kihalásra van ítélve, 

ez az egész meghökkentett 

emberi faj.

A Föld kihűlőben. Kiszáradóban a tengerek.

A remény csalóka, mert nincs többé.

A menekülés csak fölfelé lehetséges,

a sorvadó lelket már csak a kilövő-állvány

sugárhajtású energiája érintheti meg.

A tudatlan ember valamire készül.

A könnycseppje, olyan nagy, mint a lyuk.

2.

Eltörlöm az északi és a déli irányt,

acélhajóra szállok, 

az összezavart boltozatot hazai égre cserélem,

kifizetem az utolsó 

uzsorahitel-részletem,

kitöröm a nyakam, és ránevetek valakire,

egyirányú jegyet váltok a holtversenyre,

felszállok a világűrbe,

a visszatérést szükségtelen 

áldozatnak tartom.

3.

Elmenni annyi, mint nem jönni vissza,

csak menni, menni el,

arra a kurva Vénuszra, ahol majd elkiáltom magam, hej,

és egy mozgó fészek körvonalait szövögetem,

az elérhetetlen műholdas csillagok társaságában.

A visszatérés felérne egy rablással,

ezért örökre óvakodni fogok a szovjet,

az amerikai és kínai űrhajóktól,

láthatatlanná válok –, nehogy 

befogjon egy szerb radar. 

A fekete lyuk párja leszek,

kilőtt vadak szépreményű kupléja,

elfelejtem, hogy valamikor 

itt mentünk tönkre, itt, a Földön,

kozmikus értelemben, aprócska 

szerzetesek leszünk.

(Ford.: Fenyvesi Ottó)

Ana Blandiana: Felirat

Mindaz, amit érdemes még megérteni

Már reménytelen és törvényen kívüli.

És mindaz, ami teljesen értelmetlen

Kovászként erjeszt mindent a tévelygésben.

+++

Valami,

(Nincs elég erőm

Elmondani valakinek)

Mégis véget vet valamikor

A vég nélkülinek tűnő rémálmoknak,

Akkor majd megpróbáljuk

Megérteni,

Hogyan szédültünk az álomba,

Mennyit is aludtunk,

És hogyan voltunk képesek

Annyi szörnyeteg alakzatot összeálmodni.

Anyagcserénk lenne a hibás?

A gyermekkorunkban átélt

Lelki sérülések?

Vagy nem is tartozik életünkhöz

A borzalmak mérge?

Valamikor majd felébredünk,

És úgy fog tűnni,

A halálból tértünk magunkhoz.

(Ford.: Mészely József)

Ezra Pound: A jócimbora balladája

Zelotes Simon mondja, 

kevéssel a keresztre feszítés után 

Hát elveszejté legjobb cimboránkat 

Papok s gazok szégyenkeresztje? 

Izmos legény volt, hajh, a cimboránk: 

A hajókat s a nyílt tengert szerette.

Midőn bekerítették emberünket, 

Mosolygott ajka, az áldott. 

„Ezek hadd menjenek – szólt ránk mutatva –, 

Vagy átkom hull reátok!”

Így szabadultunk a dárdagyűrűből – 

Ő nézte a hordát, s felnevetett: 

„Miért nem fogtatok el, midőn magamban 

Róttam az utcákat s tereket?”

Aromás bort ittunk, rubinpirosat, 

Hogy legutószor együtt ült velünk – 

Nem kappan pap, de férfi volt a talpán, 

S jó cimbora volt: a mi emberünk.

Nem fogják könyvbe zárni őt, tudom, 

Bár gonddal írják lapjait s nagy ésszel: 

Tenger fia volt, nem kopasz tudós, 

Ki molyrágott iratcsomókba vész el.

Bolondok! Azt hitték, hogy tőrbe kapták, 

S már örvendeztek is halálán. 

„Menyegzőre megyek – így mondta ő –, 

Pedig tudom: keresztfa vár rám.

Láttátok: vakot, bénát gyógyítottam; 

S a halott szíve újra melegen vert – 

Most láttok újabb, szomorú csodát: 

Hogy mint gyaláznak meg egy igaz embert.”

Isten fia volt a hű cimbora, 

S munkált a testvérek javán. 

Láttam, mint rémített meg százakat, 

S én láttam őt a fán.

Szöget vertek belé, s ő nem sikongott, 

Pedig dőlt már a vére, mint patak; 

Az ég kármin kutyái ordítottak, 

De ő jajszóra sem fakadt.

Láttam, hogy rémített meg százakat 

Az Olajfák hegyén: 

Nyüszítettek, midőn nyugodt szeméből 

Rájuk villant a szürke fény.

Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót, 

S mit nem gyűrhet le a vihar – 

Mint az ár, melyet megfélemlített 

Feddő, szelíd szavaival.

Nagy mester volt a mi cimboránk, 

Nem kezdte ki gúny és nevetség; 

Bolond a csőcselék, ha azt hiszi, 

Hogy végre most megölte testét.

Én láttam őt még lépes mézet enni, 

Mióta fölszegezték.

(Fordította: Képes Géza)

Konsztantinosz P. Kavafisz: Ithaka

Ha majd elindulsz Ithaka felé, 

válaszd hozzá a leghosszabb utat, 

mely csupa kaland és felfedezés. 

A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól, 

s a haragvó Poszeidontól ne félj. 

Nem kell magad védened ellenük, 

ha gondolatod tiszta és egyetlen 

izgalom fűti tested s lelkedet. 

A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz 

Poszeidónnal sosem találkozol, 

hacsak lelkedben nem hordozod őket, 

hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat. 

Legyen minél több nyári hajnalod, 

mikor – mily hálás örömmel! – először 

szállhatsz ki sose-látott kikötőkben. 

Állj meg a föníciai pultok előtt, 

válogass a jó portékák között, 

ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, 

és mindennemű édes illatot, 

minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost, 

s tanulj tudósaiktól szüntelen. 

Csak minden gondolatod Ithaka legyen; 

végső célod, hogy egyszer oda juss, 

de ne siess az úttal semmiképp. 

Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, 

hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, 

az út aratásával gazdagon, 

s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. 

Neki köszönöd a szép utazást, 

mit nélküle sosem tehettél volna meg, 

hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; 

a szerzett tudásból s tapasztalatból 

máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.

(Fordította: Somlyó György)

Thomas Immoos Weltenrose: Az én jó anyám

Az én jó anyám előttem lebeg 

Tengercsillag az éj ködében 

Hét-tenger távol 

Hét-korszak hosszan

Az én jó anyám az én otthonom 

Dávid városa a Királyhegyen 

Hét-szeretet távol 

Hét-alázat széles

Az én jó anyám megtölti a házam 

Misztikus rózsakegyelem-illattal 

Hét-öröm-fényesen 

Hét-fájdalom-mélyen

Az én jó anyám a sírban nyugszik 

Már oly sok éve 

Hét láb mélyen 

Hét láb hosszan

Az én jó anyám az Istennél dalol 

Hét-mennyország-magasan 

Hét-angyalkórus-csengéssel…

(Fordította: B. Hunyadi Dalma (németből))

Johan-Ludvig Runeberg: Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban 

élt fagyos tanyáján Paavo gazda. 

Küszködött, égett kezén a munka, 

ám az Úrtól várt földjére áldást. 

Gyermekével s asszonyával élt ott, 

kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren, 

árkot ásott, szántott és vetett s várt. 

Megjött a tavasz, a hó elolvadt 

s hólé elsodorta fél vetését; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 

s a ringó vetés felét lezúzták; 

ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 

Haját tépve jajgatott az asszony: 

„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 

koldusbot vár: elhagyott az Isten: 

rossz koldulni, - éhenhalni szörnyűbb”. 

Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 

Felerész fakérget tégy a lisztbe, 

én ezentúl még több árkot ások, 

ám az Úrtól várom majd az áldást”. 

Felerész kéreg sült a kenyérbe, 

kétszer annyi árkot vájt a gazda, 

juha árán vett rozsot, vetett s várt. 

Megjött a tavasz, a hó elolvadt 

s megmaradt: vetés és porhanyó föld; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogott 

s a ringó vetés felét lezúzták; 

ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 

Haját tépve jajgatott az asszony: 

„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 

haljunk meg, hisz elhagyott az Isten! 

Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”. 

Paavo, kézenfogva asszonyát szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 

Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe, 

én meg duplaszéles árkot ások, 

ám az Úrtól várom majd az áldást”. 

Kétszeres kéreg sült a kenyérbe, 

duplaszéles árkot vájt a gazda, 

marha árán vett rozsot, vetett s várt. 

Megjött a tavasz, csordult a hólé 

s ár nem vitt el sem vetést, se földet; 

jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 

s a ringó vetést le nem tiporták; 

ősz jött, ám a fagy távol maradt és 

sarlót várt a hullámzó arany-dísz. 

Paavo gazda térdre rogyva mondta: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 

Térdrehullt az asszony is, míg így szólt: 

„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 

Agg társához szólt szelíd mosollyal: 

„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan, 

felvirradtunk boldogabb napokra, 

sutba dobjuk most már a fakérget 

s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”. 

Paavo, kézenfogva, asszonyát, szólt: 

„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán, 

éhező testvért ha cserben hagynánk: 

Felerész kérget süss a kenyérbe: 

elfagyott a szomszédunk vetése!”

(Fordította: Képes Géza)