Zelotes Simon mondja,
kevéssel a keresztre feszítés után
Hát elveszejté legjobb cimboránkat
Papok s gazok szégyenkeresztje?
Izmos legény volt, hajh, a cimboránk:
A hajókat s a nyílt tengert szerette.
Midőn bekerítették emberünket,
Mosolygott ajka, az áldott.
„Ezek hadd menjenek – szólt ránk mutatva –,
Vagy átkom hull reátok!”
Így szabadultunk a dárdagyűrűből –
Ő nézte a hordát, s felnevetett:
„Miért nem fogtatok el, midőn magamban
Róttam az utcákat s tereket?”
Aromás bort ittunk, rubinpirosat,
Hogy legutószor együtt ült velünk –
Nem kappan pap, de férfi volt a talpán,
S jó cimbora volt: a mi emberünk.
Nem fogják könyvbe zárni őt, tudom,
Bár gonddal írják lapjait s nagy ésszel:
Tenger fia volt, nem kopasz tudós,
Ki molyrágott iratcsomókba vész el.
Bolondok! Azt hitték, hogy tőrbe kapták,
S már örvendeztek is halálán.
„Menyegzőre megyek – így mondta ő –,
Pedig tudom: keresztfa vár rám.
Láttátok: vakot, bénát gyógyítottam;
S a halott szíve újra melegen vert –
Most láttok újabb, szomorú csodát:
Hogy mint gyaláznak meg egy igaz embert.”
Isten fia volt a hű cimbora,
S munkált a testvérek javán.
Láttam, mint rémített meg százakat,
S én láttam őt a fán.
Szöget vertek belé, s ő nem sikongott,
Pedig dőlt már a vére, mint patak;
Az ég kármin kutyái ordítottak,
De ő jajszóra sem fakadt.
Láttam, hogy rémített meg százakat
Az Olajfák hegyén:
Nyüszítettek, midőn nyugodt szeméből
Rájuk villant a szürke fény.
Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót,
S mit nem gyűrhet le a vihar –
Mint az ár, melyet megfélemlített
Feddő, szelíd szavaival.
Nagy mester volt a mi cimboránk,
Nem kezdte ki gúny és nevetség;
Bolond a csőcselék, ha azt hiszi,
Hogy végre most megölte testét.
Én láttam őt még lépes mézet enni,
Mióta fölszegezték.
(Fordította: Képes Géza)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése