Derek Mahon: Elhagyott raktárhelyiség Wexfordban

J. G. Farrellnek

"Jussunk eszükbe mi, törékeny

lelkek az aszfodéloszok közt.

[Szeferisz – Mythistorema]"

Akadnak oly helyek még, hol gondolat terem –

Kisarcolt perui bányák, mikor már

Lassú enyészet mállasztja őket,

Örökre bennük rekedt a visszhang

S vadvirág reszket a liftaknában,

India palotái, melyekben táncot jár a szél

S bizonytalankodón egy-egy ajtó becsapódik,

Csurig telt víztárlók mögött a mészkőüregek,

Hova elásott csontért kutya sompolyog éppen;

Ilyen elhagyott volt a raktár Wexford megyében,

A kiégett hotel alagsorában, hol

Fürdőkádak, mosdókagylók között

Kulcslyuk felé ezer gomba tülekszik.

Ez az egyetlen csillag az ő égboltjukon,

Avagy egy kinti csillaghoz keret.

Mi mást tehetnének, mint vágyakoznak?

Rododendront sok nappal megelőzve,

Míg forgott csak a Föld ködgomolyként kerengőn,

Lesték a károgó varjúpanaszt az erdőn.

Várnak növényi párák bűzhödő

Szagában a polgárháború óta,

Midőn a birtokától megfosztott gombatermelő

Lépte a kavicsos úton tovacsikorgott.

Sosem tért vissza, s azóta a fény

Csak itt süt az eső-rozsdállta kulcslyukon.

Pók sző hálót, gombát poroz a légy,

Tán naponként hallják, hogy hull a vakolat –

A semmiből valami kiáltás jelét,

S ahogy az út végén gázt ad egy kamion.

Volt itt halál is, vértelen hús omlott

A földbe, melyből egykor vétetett;

Kélt lidérc is belőle, s mindent átható

Áporodott lég, förtelmes latyak.

S nyúlászkodón az ajtómentiek

Törtetnének: „Helyet! Helyet nekünk!”

A többi, félhomályban szertehányt

Tárgyak, tört virágcserepek közt nyögve ráng,

Hogyan jutna végre közelebb,

De sorsa csak a furcsa, ágasló póz marad.

Látogatók híján félszázadnyi sötétben –

Szánalmas készülődés: kattan-e

A zár, nyikkan-e ajtó. Mágus holdlakók,

Volt-rezsim rizsporos bebörtönzöttei,

Pókhálós torkú, háromfele vált, aszott,

Álmatlan nép, melyet csak egy kísérteti

Sikoly riaszt, akár a kivégzők tüze,

Fölvillantván, még így is az élet lüktet itt.

Bár puha testükön féreg lakmározik,

Törékeny fejük bízón emelnék fölfele.

A maguk néma módján mind esdeklenék,

Tegyél az érdekünkben valamit,

Az ajtót legalább ne csukd be újra künt.

Treblinka, Pompei mártírjaiképp

„Ments meg minket!” – kiáltoznák feléd.

„Ne maradjunk Isten árvái itt,

Sötétbe, kínba hullva, hisz nekünk

Is volna mit megélnünk.

Te, fénymérős, ki könnyed kanyarral idejöttél,

E jámbor küszködést ne hagyd elvesztenünk!”

(Fordította: Fodor András)

Lawrence Ferlinghetti: Gyönyörű hely ez a világ

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

hogy a boldogság nem mindig

akkora öröm

ha nem zavar nagyon

a pokol időnkénti

érintése

amikor minden oly kellemes

mivel még a mennyekben

sem énekelnek

állandóan

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

hogy állandóan

haldoklik néhány ember

bár lehet hogy csak éhezik

néha-néha

ami nem is olyan rossz

ha egyik sem te vagy

Gyönyörű hely ez a világ

jó ide születni

ha nem zavar nagyon

az a pár magas lovon ülő

agyhalott

vagy a magasba néző arcotokon

vagy egyéb szabálytalanságokon

időnként landoló bomba

vagy márkanév-társadalmunk

kiváltságos embereinek

kipusztult példányainak

papjainak

járőreinek

különböző szegregációinak

kongresszusi vizsgálatainak

és más egyéb székrekedéseinek

azon áldozatai

amelyeket megörökölt

testünk

Igen, ez a világ minden világok legjobbika

ezt bizonyítja

a humor

a szex

a szomorkodás

a halk dalolás

az inspiráltság

a séta

a nézelődés

a virágok illata

egy szobor megérintése

a gondolkodás

a csókolózás

a gyerekcsinálás és a nadrágviselés

a kalapemelés

vagy a tánc

piknik közben

úszás a folyóban

nyár közepén

és csak úgy egyáltalán

„az ahogy éled az életed”

Valahogy így

de pont amikor minden jól megy

érkezik a mosolygó

temetkezési vállalkozó

(Gyukics Gábor fordítása)

Wislawa Szymborska: Kora reggel

Még alszom,

de közben sorakoznak a tények.

Fehérlik az ablak,

szürkül a sötétség,

a szoba kikászálódik a homályos térből,

ingatag, sápadt sávok

keresnek támaszt benne.

Sorban, sietség nélkül,

mert szertartás ez,

földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,

elválnak a formák,

egyik a másiktól,

bal oldal a jobbtól.

Virradnak a tárgyak közötti távolságok,

csicseregnek az első csillogások

egy poháron, egy kilincsen.

Már nem csupán tűnik, hanem egészen van

amit tegnap félretoltak,

ami a padlóra esett,

ami a keretbe fér.

Csak a részletek

nem kerültek még a látómezőbe.

De vigyázat, vigyázat, vigyázat,

sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek

és a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát

árnyalatával együtt.

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.

Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,

mikor a csoda már végbement,

a nap beiktatódott

és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.

(Csordás Gábor fordítása)

Robert Frost: Nyírfák

Ha nyírfák hajlanak bal- s jobbfelé

sötétebb fák sudarai között,

fiú ingatja őket, azt hiszem.

De ingatás őket nem gyűri le.

Csak jégvihar. Láthattad jégben őket

télen, s eső után, egy napsütéses

reggel. Egymáshoz csörrennek, amint

ébred a szél, s tarkán tündöklenek,

ahogy zománcuk reped s letörik.

A nap kristályhéjat szórat velük,

mely a hókérgen zúzottan gurul szét –

oly halom söpörni való cserép,

mintha a mennybolt szakadt volna be.

A harasztig vonja őket a súly,

de nem töri el; ám ilyen soká

s mélyen hajlítva, nem nyúlnak ki már;

az erdőkben évekig látható

törzsük íve, lombbal a talajon,

mint térdelő lányok, kik hajukat,

napban szárítani, maguk elé vetik.

De azt kezdtem el mondani, mikor

a jégviharral betört az Igazság,

bár fiú ingatná őket, amint

ki- vagy bemegy tehenei után –

kinek, hogy a bézbalt ismerje, túl

messze a város, s ki azzal mulat,

nyáron vagy télen, mit maga talál.

Apjának fáit leigázta mind,

addig nyargalva rajtuk sorra, míg

meg nem szüntette merevségüket,

s egy sem lógott bénán, egy sem maradt

meghódítandó. Mindent megtanult,

mit kellett: hogy ne engedje a fát

túlgyorsan el, s ne erőltesse azt

egész a földig. Súlyát mindig a

fa sudarára bízta, gondosan,

s oly könnyen, mint töltöd a poharat,

mászott széléig, sőt túl is azon.

Ekkor suhogva kifelé röpült,

lábbal törve utat a talajig.

így voltam egykor nyírfák hajlitója.

S azt álmodom, hogy újra az leszek.

Ez történik, mikor a gond kifáraszt;

s a lét nagyon is úttalan vadon,

hol arcod ég s viszket az átszakított

pókhálóktól, s félszemed könnybe lábad

az ágtól, mely nyílásába csapódott.

Szeretném kicsit itthagyni a földet,

majd, visszatérve, kezdeni előlről.

A sors nehogy szándékkal félreértsen,

s félig lakatva vágyam, elvigyen

visszaút nélkül. Pompás hely a föld

a szerelemhez: nem tudok különbet.

Nyírfát nyargalva lenne menni jó,

hófehér törzs fekete ágain

kúszni az égnek, míg nem bírva már,

a görnyedt fa le nem eresztene.

Menni és visszatérni – ez a jó.

Van rosszabb is, mint nyírfák hajlitása.

(Hárs Ernő fordítása)

Vörösmarty Mihály: Az Éj monológja - Csongor és Tünde

Sötét és semmi voltak: én valék,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,

És a világot szültem gyermekűl.

Mindenható sugárral a világ

Fölkelt ölemből; megrázkódtatá

A semmiségnek pusztaságait,

S ezer fejekkel a nagy szörnyeteg,

A Mind, előállt. Hold és csillagok,

A menny csodái lőnek bujdosók

Kimérhetetlen léghatárokon.

Megszűnt a régi alvó nyúgalom:

A test megindúlt, tett az új erő,

S tettekkel és mozgással gazdagon

Megnépesűlt a puszta tér s idő,

Föld és a tenger küzdve osztozának

Az eltolt légnek ősi birtokán;

Megszünteté a tenger habjait,

S melyet haraggal ostromolt imént,

Most felmosolyga mélyiből az ég;

S mint egy menyasszony, szépen és vidáman

Virágruhába öltözött a föld.

A por mozogni kezdett és az állat,

S királyi fejjel a lelkes porond,

Az ember lőn, és folytatá faját,

A jámbort, csalfát, gyilkost és dicsőt. -

Sötét és semmi vannak: én vagyok,

A fény elől bujdokló gyászos Éj. -

A féreg, a pillanat búboréka,

Elvész; idő sincs mérve lételének.

Madárt a szárny, a körmök állatot

Nem váltanak meg, kérges büszke fát

Letesznek századoknak súlyai.

Az ember feljő, lelke fényfolyam,

A nagy mindenség benne tükrözik.

Megmondhatatlan kéjjel föltekint,

Merőn megbámul földet és eget;

De ifjúsága gyorsan elmúlik,

Erőtlen aggott egy-két nyár után,

S már nincs, mint nem volt, mint a légy fia.

Kiirthatatlan vággyal, amíg él,

Túr és tűnődik, tudni, tenni tör;

Halandó kézzel halhatatlanul

Vél munkálkodni, és mikor kidőlt is,

Még a hiúság műve van porán,

Még kőhegyek ragyognak sírjain,

Ezer jelekkel tarkán s fényesen

Az ész az erőnek rakván oszlopot.

De hol lesz a kő, jel, s az oszlopok,

Ha nem lesz föld, s a tenger eltűnik.

Fáradtan ösvényikből a napok

Egymásba hullva, összeomlanak;

A Mind enyész, és végső romjain

A szép világ borongva hamvad el;

És hol kezdve volt, ott vége lesz:

Sötét és semmi lesznek: én leszek,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.

Heltai Jenő: Egy asszony keze

De jó egy kis kezet

A kezünkbe fogni,

A karcsú ujjakra

Szavakat lehelni,

Csókokat dadogni,

A finom ereken,

Mint kék tengereken

Kábulásba veszve,

Elhajózni messze,

Sehol meg nem állni,

Folyton jönni, menni,

végül partra szállni,

Végül megpihenni

Rózsaszín szirteken

Koráll-szigeteken,

Az éles körmökön,

örök örömökön.

Ó, áldott asszonykéz,

vágyak forralója,

Gondok altatója,

Izzó homlokomon

Hűvös fehér pólya,

Drága élő bársony,

Te maradj a társam,

Örökre, örökre.

Mikor sírdogálok

Könnyem te töröld le,

Te szoríts marcangolj,

Ha lázad a vágyam,

Mikor valami fáj,

Te simogass lágyan,

S halottas órámon

Bús szemfedő selyme,

Te hullj takarónak

Megtört két szememre,

Elnémult szívemre.

Kányádi Sándor: Sirálytánc

Sirályok táncoltak, keringőztek

a víz fölött.

S az öreg tenger - a maga módján -

gyönyörködött,

gyönyörködött bennük, s olykor egy-egy

bárány-szép habot

a kecsesen reálibbenő sirályok

alá ringatott.

Szép is volt ez a szinte magáért való

lengő játék.

Ha sirály volnék - gondoltam -, én is

így csinálnék.

Mert szép is az: a magasság s mélység

peremén

táncolni, keringőzni kecsesen,

könnyedén.

Megbűvölten csodáltam én is ez

ördögi, víg

kenyérkereset szórakoztató,

új cseleit.

És értettem már az egész táncos

ceremóniát:

ki-ki megfogta véle a maga

kis vagy nagy halát.

De nem bántott e szép haszonlesés,

csak akkor szomorodtam el,

mikor a tenger birkózni kezdett

a szelek seregeivel,

s a sirályok, ó, a sirályság, össze-

s szétriadt;

jóllakottan és veszekedve keresték

az árbocokat.

Tágult, s majd elfért egy vitorlában

az egész láthatár.

Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor

viharmadár.

Zelk Zoltán: Hegedűszó

Hegedűszó, hegedűszó

hegedű édes zokogása

az a mély hang, a fekete

s a vékony fehér cérnaszála.

Te muzsikus! Varázstudó!

Kezedben vonó: varázspálca.

Egy mozdulattal fölfűzöd

mindünk szívét e cérnaszálra.

Egymáshoz fűzve így ülünk.

Fölöttünk száll, suhog a dallam.

Az ismerős! mit úgy tudunk!

s nekünk mégis kimondhatatlan.

Mi torkunkban, nyelvünkön ég

de nincs hatalma rajta szónak

amit csak a négy húr felel

a híven faggató vonónak.

A dal, mely csecsemőkorunk

s az öregség hólepte tája

hová talán el se jutunk

de lelkünk mégiscsak bejárja.

Múlt és jövő két szárnya zúg

suhog fölöttünk a teremben -

s amikor végül is lehull

egy pihéje arcomba lebben.

Fölrezzenek. Szemembe süt

kigyúl a való, mint a lámpa.

De szívemben még búg tovább

a szomorúság boldogsága.

József Attila: Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,

Akár a frissen megköszörült penge.

Nem látta férfi, mégis beleszúrja

Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

A tükör előtt öltözik. Gyapjú

Kelmét neki növeszt a férfi nyája.

Szoknyaként veszi magára a poklot

S az ég fodorként hullámzik alája.

Hajára aggat mély rejtelmeket,

Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát

S a férfierő roppant vásznait

Ujjai apró szalagokra bontják.

Fülönfüggőül szívünket veszi,

Nem hallott zenét csak neki zenéljen

És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,

Hogy forróságát elvermelje mélyen.

Lelkiismeretünket gyújtja föl,

Hogy szemöldökét véle bekormozza,

Tíz manikűrözött méregfogát és

Ajkát vérünkkel festi meg pirosra

S már készen van és nincsen rajta más.

Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!

Annyira egyszerűen indul el,

Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

Czóbel Minka: Szélmalom

Forog a szélmalom négyes vitorlája,

Hüvös esti szellő fújdogálgat rája.

Csak forog, csak forog, pedig a garadon

Két-három búzaszem - az is alig vagyon.

Szívemben is forog ilyen négyes kerék,

Hajtja gondolatom, csak feléd, csak feléd.

Rég megőrölhette volna a bánatot,

Melyet távozásod a szívemben hagyott.

Rég megőrölhette volna a szívemet

Az a gond, mely váltó, de sohasem feled.

Mikor jön már szélcsend, békesség, nyugalom,

Mikor csendesül le e nyugtalan malom?

Wass Albert: Hajnali séta

Láttam:

az ég felettem genciána-kék,

és az első érkező sugár

a bükkös-erdő sudarára lép,

és éreztem, hogy dobban a szívem,

s avarra-lépő vágyra lelkesül.

Akit kerestem, nem találtam:

hát elindultam egyedül.

Hanem mikor a bükkerdőbe értem

s megláttam a sok nevető madárt:

csapongó kedvem őszi búra vált.

Akkor megláttam: hullnak már a lombok,

s peregnek halkan: mindjárt itt az ősz,

és árva leszek én is, mint a dombok.

Rigó rebbent a csillogó gyepen,

s amerre mentem: könnyes volt a hajnal,

és harmatos volt mind a két szemem.

Babits Mihály: Levél

Ne kérdezd, barátom, hogy mit dolgozom

mert csak vékony időm könyvét lapozom

s ez a fáradt élet úgy tart pihenőt,

mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.

A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,

fázó bárány módján a Napot lesem.

Lapokkal, levéllel halmos asztalom:

zsongó gyepem ágya csendesebb halom.

Asztalom bús szirtjén lapok, levelek,

lelkekből verődött, nyugtalan sereg

idevert madárraj, zsibog és csipog:

üzenetek, élet, levelek, lapok...

Ne várj tőlem semmit, távol jó barát!

Ne lesd a poétát, tirannus világ!

Barlangba húzódott, sárkányokkal vív,

szökevénynek látszik, aki volt oly hív.

Szökevénynek látszik, lelke csupa dac,

amit tőle várnak, sohse teszi azt.

Jaj, szegény lélek, hát világ rabja légy?

Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?

Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,

mert engem az ősz kezd aranyozni már,

hervadt fa rozsdája, halálos arany,

kit ez a fény von be, annak este van.

Mint kit egy dús ünnep örömére rég

talpig aranyba vont az éh-szemű nép,

mezítelen állt ott, eleven szobor:

csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.