J. G. Farrellnek
"Jussunk eszükbe mi, törékeny
lelkek az aszfodéloszok közt.
[Szeferisz – Mythistorema]"
Akadnak oly helyek még, hol gondolat terem –
Kisarcolt perui bányák, mikor már
Lassú enyészet mállasztja őket,
Örökre bennük rekedt a visszhang
S vadvirág reszket a liftaknában,
India palotái, melyekben táncot jár a szél
S bizonytalankodón egy-egy ajtó becsapódik,
Csurig telt víztárlók mögött a mészkőüregek,
Hova elásott csontért kutya sompolyog éppen;
Ilyen elhagyott volt a raktár Wexford megyében,
A kiégett hotel alagsorában, hol
Fürdőkádak, mosdókagylók között
Kulcslyuk felé ezer gomba tülekszik.
Ez az egyetlen csillag az ő égboltjukon,
Avagy egy kinti csillaghoz keret.
Mi mást tehetnének, mint vágyakoznak?
Rododendront sok nappal megelőzve,
Míg forgott csak a Föld ködgomolyként kerengőn,
Lesték a károgó varjúpanaszt az erdőn.
Várnak növényi párák bűzhödő
Szagában a polgárháború óta,
Midőn a birtokától megfosztott gombatermelő
Lépte a kavicsos úton tovacsikorgott.
Sosem tért vissza, s azóta a fény
Csak itt süt az eső-rozsdállta kulcslyukon.
Pók sző hálót, gombát poroz a légy,
Tán naponként hallják, hogy hull a vakolat –
A semmiből valami kiáltás jelét,
S ahogy az út végén gázt ad egy kamion.
Volt itt halál is, vértelen hús omlott
A földbe, melyből egykor vétetett;
Kélt lidérc is belőle, s mindent átható
Áporodott lég, förtelmes latyak.
S nyúlászkodón az ajtómentiek
Törtetnének: „Helyet! Helyet nekünk!”
A többi, félhomályban szertehányt
Tárgyak, tört virágcserepek közt nyögve ráng,
Hogyan jutna végre közelebb,
De sorsa csak a furcsa, ágasló póz marad.
Látogatók híján félszázadnyi sötétben –
Szánalmas készülődés: kattan-e
A zár, nyikkan-e ajtó. Mágus holdlakók,
Volt-rezsim rizsporos bebörtönzöttei,
Pókhálós torkú, háromfele vált, aszott,
Álmatlan nép, melyet csak egy kísérteti
Sikoly riaszt, akár a kivégzők tüze,
Fölvillantván, még így is az élet lüktet itt.
Bár puha testükön féreg lakmározik,
Törékeny fejük bízón emelnék fölfele.
A maguk néma módján mind esdeklenék,
Tegyél az érdekünkben valamit,
Az ajtót legalább ne csukd be újra künt.
Treblinka, Pompei mártírjaiképp
„Ments meg minket!” – kiáltoznák feléd.
„Ne maradjunk Isten árvái itt,
Sötétbe, kínba hullva, hisz nekünk
Is volna mit megélnünk.
Te, fénymérős, ki könnyed kanyarral idejöttél,
E jámbor küszködést ne hagyd elvesztenünk!”
(Fordította: Fodor András)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése